…Két halhatatlan ha találkozik

Horror / Novellák (29 katt) Homoergaster
  2017.11.30.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/4 számában.

Ezt a novellát csak 18 év feletti olvasóinknak ajánljuk a benne szereplő naturalista, brutális, gyomorforgató tartalom és megfogalmazás miatt!

...Az általában harcot jelent. Vagy kölcsönös, áludvarias pukedlizést, és egymás civilizált cukkolását. Ez az eset csupán mészárlás volt. Az a másik halhatatlan elég passzív maradt. Nem csinált semmit. Egy szobor képmásból nézte végig kiismerhetetlen, nem emberi arcával a hívei pusztulását. Azt gondolom, hogy még élvezte is...

Valamikor a '20-as években történt – a pontos dátumra nem emlékszem, egy kicsit összefolynak az évtizedek –, amikor egy magamfajta nyomában jártam, ezúttal Amerikában... államban. A jelekből arra következtettem, hogy ellenségem, testvérem be akar csalni abba a mocsárba. Hát egye fene, bementem. Az ingovány tele volt veszélyekkel... az egyik én voltam. Nem volt egy kellemes hely, felidézett bennem egy másikat, aminek szintén ilyen dögletes, fojtogatóan tébolyult légköre volt. Na, arra a kalandomra nem szívesen emlékszem, mert a szerencsén múlott, hogy nem ért véget a történetem... Na jó, nem csak azon. Az események azonban mégis felidézték bennem, ami akkor történt... Persze a negatív emlékek nem akadályoztak meg abban, hogy belemásszak abba a mocsárba. Aki halhatatlan létére puhány, az elbukik!

Az ösztöneim vezettek Dannen után. Dannen von Allenstein. Micsoda név! Vajon miféle históriát rejt? Talán megtudom, ha utolérem. Erősen vágytam rá, hogy a '916-os csorbát kiköszörüljem. A harcmezőn nem tudtam elkapni. Rajtunk kívül még túl sokan akarták egymást megölni. Ő ebben a hibbant öldöklésben eltűnt, akár a bedobott kavics a folyó vizében...

Tehát a mocsár. Szóval nem volt kellemes hely, de arra megfelelőnek látszott, hogy nyugodt körülmények közepette lefejezzük egymást. Mivel egy ilyen terep elhagyatott is szokott lenni, a túlélőnek majd nem kell magyarázkodnia az energiakisülések és egyéb felfordulások miatt. Komótos menetelésem közben már kezdtem magam otthonosan érezni abban az elhagyatott lápban... amikor meghallottam a kántálást, meg a monoton dobolást. Bosszantó az ilyesmi! Az ember azt hiszi, hogy egyedül van, aztán kiderül, hogy mégsem. Persze normális halandók nem mászkálnak efféle mocsarakban. Csakhogy ott vannak még a szektás őrültek! Ők igen! Egy kellemesen életveszélyes mocsár is tartogathat meglepetéseket. Ez az volt. Lobogott a tűz, pufogtak a dobok, őrjöngtek a népek. Csúfak voltak, torzak, még a nők is, noha a többségük fehér embernek tűnt, nem valami vudu őrült négernek. Hibbantan táncoltak, sokan közülük szinte ruhátlanul.

„Mi ez, valami boszorkányszombat?” – töprengtem. A tűz visszfénye még jobban eltorzította a formákat. Szörnyű őrületben rángatóztak, eltorzultan, emberi mivoltukból teljesen kivetkőzve. Egy haldokló, félig a vízbe dőlt fa mögül szemlétem az ocsmány látványosságot azon töprengve, hogyan kerüljem ki őket. Még sosem láttam hasonlót. Akkor se, amikor elfogtak azok a kannibálok. Ezek kántáló üvöltéssel egy értelmetlennek tűnő és szinte kimondhatatlan litániát ismételgettek. Csak nehezen tudtam néhány szótöredéket elkülöníteni. ...Cthulhu... R'lyeh wgah'nagl fhtagn... meg hasonló furcsaságok. Próbáltam kifigyelni, hogy megöltek-e már valakit. Nem láttam erre utaló nyomokat, de sötét volt, a tűz meg lobogott betegen, sárgán. Viszont észrevettem egy szobrot, amit a tűz megvilágított. A totem, mert kétségtelenül az volt, egy nyugtalanítóan humán testű, de poliparcú, szárnyas démont ábrázolt. Nagyon úgy látszott, hogy az őrülteknek ez az istenük. Jobban megnéztem, semmi esélye sem volt rá, hogy elnyerje a Miss America címet. Valami nagyon nem stimmelt ezzel az izével, de nem tudtam pontosítani, hogy micsoda.

A kántálás erősödött, a hisztéria fokozódott, és valami történt. Hogy mi, azt nem tudtam, de az ösztöneim jeleztek. Szarul éreztem magam, noha a mocsár eddig otthonosnak tűnt. Valami fuldoklásfélét éreztem, mintha a sötét űrben zuhannék egy ismeretlen, magnetikus pont felé. Az a hely kívül esett az emberi érzékelésen. És sajnos ismerősnek tűnt! Na, ez betett nekem! A különös borzongás arra a másik hajmeresztő esetre emlékeztetett a kannibálokkal! Nagyon nem akartam pedig nosztalgiázni! Megelégeltem a dolgot, és kivont karddal a tisztásra csörtettem... hát nem egy születésnapi partin kisebb lehet a meglepetés annál, amit én okoztam. Harci lázban égve kaszáltam egyet. Rögtön két elmebeteggel kevesebb lett. Ketten négyfelé dőltek, és a pengém bíbor csíkot húzott a fülledt levegőben. Egy pillanatig rám meredtek az eszelős arcok, közben valami valahol mocorgott. A zsigereimben éreztem. Valami nagy horderejű... kozmikus magasságokba érő... de az is lehet, hogy rettenetes mélységekbe ható eseményt zavartam meg.

A csőcselék rám támadt. Olyan dühöt éreztem, amit nem sűrűn, még Dannen sem váltott ki bennem hasonlót. Vadul tépni, szaggatni kezdtem az eszelősöket. Suhogott a kardom, fémje maga volt a civilizáció, ami elsöpri a múlt valamely torz maradékát. A halálsikolyok ugyanolyan hangosak voltak, mint az éneklő üvöltés az előbb. Ezek nem is tudnak suttogni! - gondoltam cinikusan, ahogy osztottam a halált. Csontrecsegés, hússzakadás, bugyborékoló hörgés-vinnyogás, ez volt a szekta utolsó lármája. Szinte mind megöltem, csak egy-kettő futott el a mocsár mélyére. Bíztam benne, hogy a rémülettől eltévednek, és ottvesznek valahol, nem üldöztem őket. Ha akar, az istenük majd vigyáz rájuk.

Odaléptem a szoborhoz. Vérben és csontszilánkban úszott, és furcsamód elégedettnek látszott. Lemészároltam a híveit, de nem tűnt haragosnak, inkább, mint aki örül ennek a fordulatnak. Sok halandót meg kellett már ölnöm, főleg muszájból, de még sose élveztem. Akkor, ott igen. És az az izé is, jól tudtam ezt. Jutalmat kaptam tőle! Szerencsére ez még nem az a JUTALOM(!) volt! Hát nem igazán vágytam rá, de rám tukmálta. Akartam, nem akartam, megetette velem. Egy álmot bocsátott rám. Megmutatta a kannibálokkal esett kalandom, ahogy ő látta! Mert látta, és tetszett neki! Miféle isten ez, morbid színházrajongó, hogy mindig minden csúnya dolgot megnéz? Nem volt apelláta, nekem is újra végig kellett moziznom, a feltámadásomat...

...A kiürült kondér ott függött a tűzhely fölött. Az alján némi sűrű, húsos lében csontok áztak, az én csontjaim! A kannibálok oda dobálták vissza, amikor leszopták róluk a megfőtt húst. A széthasított hosszúcsontokból kiszívták a velőt. A bordák, a kettétört medence, a gerinc darabjai. Na és a feltört koponyám, a fejtetőn bezúzva, egy darab egyben maradt, az öreglyukba illeszkedő gerincvéggel. Ez volt a szerencsém, az őserő nem áramlott ki, a fej nem vált el a testtől, legalábbis a testet jelképező gerinctől. De most életre kelt. Nem teljesen magától, egy hatalmas, ősi erő... az ő akarata ösztökélte! A csigolyadarabok a helyükre ugrottak, a bordák rájuk illeszkedtek. Az üres szemgödreim kifelé néztek a kondérból, a csillagos égre.

A táborban mozgolódás támadt. Emberek ébredtek fel mély álmaikból, és heves rosszulléttől gyötörten, a kondér felé igyekeztek. Én hívtam őket. Ő hívta őket? Mi ketten hívtuk mindüket! Amikor odaértek, sorban mind beleokádott a kondérba nyögve, bugyborékolva. A félig megemésztett, visszaöklendezett hús belepte a csontokat, és elkezdett rájuk forrni. Nem csak láttam, éreztem is újra... A végtagcsontok összeforrtak, a helyükre illeszkedtek. Az egész törzs ott hányt a kondérnál jajveszékelve. A gyerekek sírtak és sikoltoztak, a felnőttek vinnyogtak és hörögtek. Sorban dőltek ki teljesen kimerülve, mindent kiadva magukból. A kondér tartalma rotyogott, fortyogott és borzalmas átalakuláson ment át. Félig életre kelt! Az őserő szétáradt benne, kínokkal telített, pusztító dühöt és bosszúszomjat gerjesztve... Látni magamat mozgó, rotyogó szarhalomként, életre kelő pöcegödörként, ahogy a félig megemésztett hús keservesen új életre kap egy nem evilági, embertelen akarat noszogatására, megrázó volt, de nagyon. El tudtam képzelni, mit érezhettek azok a nyomorultak, akik ott látták ezt.

A látvány, ahogy hátborzongató gyorsasággal váltam szarból, szétfőtt, kásás húsmasszává, ami aztán életre kelő, nyers, vérző, mozgó valamivé lesz, kékesen izzva, a legegyszerűbben kifejezve is a brutalitás maga! Erek és idegek tekeregtek, akár a férgek, beleforrva a nyersen ropogó, csomós mócsingokba. Amikor érezni, élni kezdtek ezek az idegek, az volt hosszúra nyúlt létem egyik legiszonyatosabb érzése. Mint amikor az elzsibbadt, vértelen végtag újra bekapcsolódik a keringésbe, és a szúró, égő fájdalom görcsbe rántja. A kínok közt vergődve, jól emlékszem a lángoló dühre, ami beborított irtózatos, újabb ösztökét adva feltámadásomhoz. A még be sem forrt koponyámban újraformálódó agyam nyers, keletlen tészta volt a kéreg szürkéje nélkül, akár egy önmagát marcangoló nagy kukac. A gyilkos indulat, ami sütött belőlem, szinte anyagiasult, ránehezedve a kondér körül fetrengő, iszonyodva gurgulázó törzsre.

Némelyik már ebbe belepusztult, a látványtól megbuggyant. Az üstből való förtelmes, folyásnak is beillő kiemelkedésem, habzó szájú őrület torz sikolyait váltotta ki belőlük. Előregörnyedtem, mint a színész, mikor meghajol az éljenző közönségnek, ezzel belecsempésztem a borzalomba a groteszket. Vajon a kéretlen segítőmnek hajbókoltam? Hajlamos vagyok azt hinni, hogy csupán a kíntól görnyedeztem. Amikor kivonszoltam magam, és talpra kecmeregtem, a hasüregem még nem zárult be. Ami ott benn történt, arra aztán végképp nem lettem volna kíváncsi, de láttam, akartam, avagy nem. A beleim úgy vonaglottak perisztaltikus mozgásban, akár egy szörnyeteg csápjai. A helyét kereste minden, nekem úgy tűnt, kissé pánikszerűen, mintha üldözné őket valami. Közben akár egy visszafelé játszott filmen, még a kannibál kaland előtt elfogyasztott étel is megjelent bennük... Ez volt az igazán brutális, ahogy még a szar is visszajött a semmiből, miközben olyan tülekedés folyt ott benn, akár egy metrókocsiban. Mindenki kereste a neki megfelelő helyet. Újra átéltem azt a kínt, amit akkor éreztem, amikor lassú tűzön megfőztek... csak visszafelé.

A szárnyas isten bizonyosan élvezte, én nem. A fogyó hold sárga fényében maga a földöntúli rettenet mászott elő ott a felborult kondérból. Én voltam az újraszületve. A habzó, vonagló húsmasszaként fürgén elindultam a jajgató, fetrengő emberek között... a varázsló kunyhójához. Ott volt a kardom. Nagy szükségem volt rá! A varázsló, egy aszott öregember szintén rosszul volt, de nem tudott felkelni. Amikor meglátott, kinyitotta a száját, és hosszú sugárban kiröfögött mindent, ami az enyém volt. A húskása természetellenesen odafolyt hozzám. Fölvettem a kardom a sarokból. A fém hidegen csillogott, a sárga ellenfényben. A fejemen szétrepedt a hús, kivillantak a fogaim. Még nem volt ajkam, de már nevettem hangtalanul, kárörvendőn... Aztán lesújtottam! Szépen felszeleteltem, olyan gusztusos darabokra, amilyenre az én csontokról lehámozott, megfőtt húsomat szabták.

A fájdalomtól és szenvedéstől félőrülten, csupán egy elátkozott, mocskos szörnyeteg voltam. Az öreget valósággal beleaprítottam a kunyhója felszaggatott földjébe. Ez az öldöklés volt a legszürreálisabb élményem az egész, hosszú létezésemben. Nem volt irgalom, mindenkit agyonszúrtam, felszeleteltem a táborban. Először a kunyhókat dúltam fel, rejtőzők után kutatva. Találtam is egy-kettőt, ezek nem ettek belőlem. Nem azért, mert finnyásak voltak, hanem azért, mert elfogytam, nekik nem jutott belőlem! Ők valami mély önkívületben feküdtek magatehetetlenül. Sorban eloltottam a gyertyáját mindnek. Nem akartam egy túlélőt se! Aztán következtek a lakomázók. Alig néhányuknak sikerült föltápászkodni. Rögtön visszaküldtem őket a földre, darabokban. A többit a földön szúrtam le, akár a csapdába esett vadakat. Mészárlás volt, irracionális és gonosz.

Lassan a bőröm is kezdett visszanőni, pokoli kínok közepette, mivel a vékony, új felhám állandóan elszakadt a heves mozdulatoktól. Nem kíméltem se nőt, se gyereket. Nem vagyok rá büszke, de nem is bánom. Elvégre elevenen megfőztek és megettek! Miközben vagdostam, téptem, őröltem az embernek már alig-alig nevezhető, a félelemtől állati létre csupaszodott törzset, valaki jót mulatott. Ahogy az emésztési nedvektől kásás húscsomókba visszarendeződve mészároltam a hányástól legyengült embereket, közben egy távoli helyről, mely egyszerre volt mélység és magasság, szemek figyelték ezt az én cifra feltámadásomat. Érzékeltem őt, és tudtam, hogy az ő segítségével jöttem vissza ilyen gyorsan és látványosan. Magamtól hosszú évtizedekbe telt volna, mire lábra állok, ha egyáltalán sikerül. Szent helyek sem voltak a közelben.

Ezeknek a szemeknek a nézésébe gyorsan beleőrülne egy átlagos halandó. Nem tudtam, ki volt ő, de illően megköszöntem neki, amit tett, azon a nyelven, amivel a halhatatlanok egymással beszélnek anélkül, hogy kinyitnák a szájuk. Akárki is volt, kedvét lelte bennem, ahogy a kínzóimat öldöstem. Visszaüzent nekem, hogy majd egyszer kérni fog tőlem cserébe valamit. Ez kicsit nyugtalanított, mert nem árulta el, hogy mikor, és hogy mit. Ekkor nyertem bepillantást arra a helyre, ahol ő volt. Nem tetszett. Semmihez sem hasonlított, amit normálisnak fogadok el.

Amikor végeztem, és elmentem onnan, egy gusztustalan mészárszéket hagyva ott. De lenyugodtam végre. Viszont pokoli fájdalmaim folytatódtak, a regenerálódás még javában tartott. Ültem a földön rózsás bőrű, lüktető masszaként, és szánalmasan nyögdécseltem. A hold megfakult az égen, eltűntek a csillagok. Hajnalodott. De a világosság nem sokáig tartott, az ég összegyűrődött, megfeketült, mint egy rothadó hulla, és borzasztó nagy vihar tört ki. A villámok egyből rám találtak, aztán már el sem engedtek. Az első pokolian fájt, sikoltva hanyatt estem. Jött a következő, meg a többi. Kék hálóba gabalyodtam, akár a légy, amit elkapott a pók. Körülöttem lángra lobbant az erdő, én pedig odabenn, az energiaburokban próbáltam megszületni újra.

Hosszas rugdalózás után sikerült csak, talpra álltam, kezemet kinyújtva. Így azért méltóságteljesebb volt fogadni a következő csapást. A belém vágó villám fénye a tudatomban lobbant. Felidézte bennem bölcs mentorom arcát. Ramírez éppen öntelt mosollyal azt mondta:

– Ez az újjászületés! - Ezt mondta nekem akkor, szörnyen rég... Hát ez tényleg az volt, szó szerint! Amikor a világvége nagy nehezen abbamaradt, egy szinte izzó, kiégett tisztáson találtam magam. Csontszáraz volt, pedig az eső végig szakadt! Összekaptam magam és elindultam a vadonba. Már emberi voltam, de civilizált helyre még nem igen mehettem. Ahhoz még kellett egy kis idő...

...Néztem a bálványt, hát ő volt az! Szóltam hozzá úgy, mint akkor. Nem felelt. Időtlen idők óta szunnyadó, halott isten. Nem mond semmit, nem akart tőlem semmit... még. Haboztam, mi most a teendőm? A polipfej hidegen nézett vissza rám, az alvadó vér mögül. Egyre inkább úgy éreztem, kiröhög, amiért itt töketlenkedek, nem tudva eldönteni, hogy utálom őt, vagy szeretem. Hosszas hezitálás után győzött bennem az előbbi. Elvégre a hála nem azonos a szeretettel, vagy tisztelettel. A lekötelezettnek nem muszáj rajongania megmentőjéért.

– Nem szolgállak, sem téged, sem más isteneket! Az adósod vagyok, majd megkeresel, ha akarsz tőlem valamit! – üzentem neki a közös nyelvünkön.

A szobor nem reagált, mit is lehet várni egy csúf kődarabtól? Viszont világított gonosz, zöld ragyogással. Elegem lett belőle, letéptem a talapzatáról, mivel eszem ágában sem volt itt hagyni az esetleg visszamerészkedő túlélőknek. Nem is beszélve, valami balszerencsés, erre vetődő vándorról. A szobor tapintása hideg volt, akár a külső űr. Nem zavart. Mióta halhatatlan vagyok, nem szoktam törődni az átmeneti kellemetlenségekkel. Amikor megtaláltam a megfelelőnek tűnő helyet, amilyen messzire csak tudtam, elhajítottam a bálványt. Nagyot csobbanva merült el. Egy darabig még átvilágított a sötét vízen zöldes fényével, aztán az is eltűnt. Csak a csönd maradt, az éjszaka. Vagyis már a hajnal.

Sokáig álltam ott, már reggel volt, mire tovább mentem. Dannent nem találtam a mocsárban, pedig a következő napokban eszelősen kerestem mindenütt... Ami azt illeti, azóta sem hallottam róla. Valami nagyon nem oké ezzel. Már időnként abban is kételkedek, hogy az a halhatatlan, akit én Dannenként ismerek, létezett-e egyáltalán? A kérdőjelek egyre szaporodnak. Lehet, hogy ennek az istennek egy szolgájaként az volt a dolga, hogy engem odacsaljon? Dehát Dannenről régóta tudok, túl régóta! Igaz, a szárnyas isten mindannyiunknál régibb... valószínűleg. Az is aggaszt, ha Dannen igazi magamfajta volt, esetleg ő találkozott vele? Azóta kicsit talán túl sokat töprengek a végidőkről. Bevallom, kételyek merültek fel bennem a jutalom természetét illetően. Csak remélni tudom, hogy a jutalmat nem a nagy Cthulhu fogja kiosztani!

Előző oldal Homoergaster