Múló enyészet...
Hideg, nehéz eső hullik most csendesen,
a Nap sem tündököl örökös fényében.
Sötét köd-fellegek mögé bújva
önmagát egyre csak marcangolja.
Lelke melegségét sem szórja többé szét,
elfojtja szívének minden szeretetét.
Odafent az ég is holt éjbe csap át,
nem zöldül a fű, nem pompázik virág.
Záporos könnye áztatja most e földet,
érzi, fájdalmas a múló enyészet.
Mikor lehull az utolsó falevél,
lelkem összerezzen, s megpattan az ér.
A Nap haloványan izzó fénye
sem terít gyógyírt sajgó sebeimre.
Érzem, eltapos a rohanó porvilág,
veszve már minden szó, megfojt a hazugság.
