Egy eltévedt lélek kálváriája

Horror / Novellák (59 katt) kovacsgabor
  2017.11.17.

Christopher nem tudta, mennyi ideje történt, hogy a szerelme elhagyta. Már nem is emlékezett rá, hogy nézett ki, vagy, hogy szerette-e. Csak a keserű fájdalom és az üresség maradt.

Talán három napja lehet, hogy a szoba üres falai közt, a padlón, saját mocskában heverve a plafont bámulta. Tüdejét száraz, áporodott, húgyszagú levegő töltötte meg minden egyes belégzéskor. Az egész annyira andalító volt, mint egy álom. Az idő megszűnt létezni.
Szemhéjai nehezedni kezdtek a kimerültség súlyától és lassan, komótosan csukódtak össze, majd sötét lett…

***

A sötétséget gyenge fény váltotta fel. Christopher a félhomályban megpillantott egy ajtót a szoba túlsó felében. Elindult egyenest a szobaajtó felé, s akkor vette észre, hogy a talpa alatt lévő járólap jéghideg, de nem törődött vele, csak lépkedett tovább a kockákon, akár egy holdkóros sakkbábu.

Néhány lépés után, meleg nedvességet érzett. Lenézett, és egy fél méter átmérőjű, vörös tócsát látott a lábfejei körül. Vér volt. Émelyítően édes illatú vér. Vörös foltokat hagyva a köveken ment tovább.

Az ajtóhoz érve, gyengén lenyomta a kilincset – a szoba ekkor megrázkódott –, zárva volt, majd egy lágy, susogó hang szólalt meg közvetlenül mellőle.

– Nem szeretett – saját falra vetült árnyéka szólította meg –, csak szánalomból volt veled.
– Micsoda? Ki vagy te?
– Te ki vagy? Én te vagyok és te én vagy.
Fejét és elméjét túl nehéznek érezte, hogy értelmesen reagáljon.
– Ezt nem értem.
– Nézz magadba, és megtudod, kik vagyunk.
– Micsoda?

De erre a kérdésre már nem jött válasz. A lámpa villódzni kezdett és az árnyék eltűnt. A fiú elindult a fal mentén, kezével gyengén megérintve azt, hogy keressen egy ablakot. A fal nedves volt és ruganyos, akár a kocsonya. A nedvességet érzékelve rémülten hőkölt el a faltól. Elindult vaktában, a pislogó fényben, érzékeire hagyatkozva. Aztán a feje lüktetni kezdett, de nem a vibráló fénytől, vagy a fájdalomtól, hanem a tompa zajtól, ami a szoba belsejéből jött. Követve a hangot, egyre erősödött a lüktetés, majd a pislákoló fényben megpillantotta a zaj forrását, ami egy padlón heverő, férgektől hemzsegő szív lüktetésének zaja volt. Kezeit, szorosan a fülére tapasztotta, hogy tompítsa a dübörgést, ami a lüktető szervből jött, majd csend lett.

- Tárd fel a szíved és az elméd! – szólt egy érdes hang a szoba sötét sarkából.

Christopher lehunyta a szemét és úgy ismételgette magának: „Ez nem a valóság. Ez nem a valóság. Ez nem a valóság.” Az orrát egy keserédes illat csapta meg. Kinyitotta szemeit, s egy alak tűnt fel a félhomályban. Közelebb lépett hozzá.

A feje teljesen kopasz volt, mintha soha nem is nőtt volna ki rajta haj, sem egyéb más szőrzet. Az arccsont és a koponya vonalai jól láthatóak voltak a ráfeszülő, falfehér bőr alatt. Tekintete csak egy szembogár nélküli, vakítóan fehér szemfehérje volt, de Christopher tudta, hogy őt vizsgálják azok a lélektelen, üres szemek.

– Én vagyok a kapuőr – mondta a lény úgy, hogy ajkai meg sem rezzentek, ugyanis nem voltak neki. A hang a lény mögül jött, a koponyája hátulján lévő lyukból, aminek belső szélein apró fogak sorakoztak.
– Hol vagyok? – Gyermekek lágy kacaja harsant fel közvetlen a kérdés feltétele után.
– Azt neked kell tudnod, hogy ki vagy, és hogy hová tartasz.

Ekkor Jessica tűnt fel, Christopher egykori szerelme. Meztelen volt. Csupasz bőrén a felvillanó fény minden egyes alkalommal megcsillant. Keblei lágyan megrezzentek a lépéseknél. – Milyen gyönyörű. – gondolta magában a fiú, s ekkor döbbent rá, még mindig szereti.

Szeretett volna bocsánatot kérni és csókot adni puha ajkaira, de ahogy odalépett a lányhoz és megérintette, egy aszott bőrű, vigyorgó múmiává változott. A kéz meleg érintésére a hideg, halott hús pépes masszaként olvadt le a csontokról. A fiú undorodva tántorodott el.

– Jézus Úristen! Mi a franc ez az egész? Hol a pokolban vagyok?
– Jézus is ezt mondta – jött az ironikus válasz. – Ez a bűnös lelkek kálváriája. A végső megpróbáltatás. Az emberi tudat szűk értelmező és felfogóképességének, és az érzékek korlátolt befogadóképességének a kiteljesedése. Ez a mezsgye lét és nemlét között.
– Ezt nem értem. – Ekkor zokogó gyermekek sírásától rázkódtak meg a falak.

Christopher szemei zsibbadni kezdtek a villódzó fénytől. Dobhártyája majd szétrepedt a hangzavartól. Elméjében idegek és erek pulzáltak a fény vibrálásának ritmusára, miközben képek özönlöttek tudatalattijába. Képek a születéséről, az első szexuális aktusról, az orgazmusról, nagyanyja haláláról, részeg apjáról, ahogy magatehetetlen anyját veri, gyerekkori balesetéről, egy véres borotvapengéről, első találkozásáról Jessicával.

Szemeit lehunyta, hogy megszüntesse a kép-kavalkádot, de tudata felülemelkedett érzékszervein és tovább özönlöttek a jelenetek. Remegő végtagok, tompult öntudat, bizsergő szemgolyók, bokán csurgó vizelet. A test izmainak tökéletes disszonanciája. A túlterhelt elme totálisan megsemmisült a kakofónia és az epileptikus villódzás sűrűjében. Könnyeinek sós íze túlfeszítette ingerküszöbét. Belei remegtek. Nyelőcsöve megtelt a véres epével, majd, mint vulkán a lávát, úgy lökte ki magából szájürege az anyagot.

Teste a derékszögből felegyenesedve egy csupasz, kuszán szerteágazó fával találta szembe magát. Ágain végtagok, torzók és emberi maradványok lógtak. Rothadt hús émelyítő szagától bűzlött a levegő. A fiú ordítani akart, de nem jött ki hang a torkán. Ott volt a nyelvén – Nem bírom tovább! –, de hangszálai nem engedelmeskedtek.

A megtört lélek, gyermekként zokogott, s közben szemei vért könnyeztek, s azt kívánta, inkább a halál, mint még egy másodperc ezen a pokoli helyen.

Újra az ajtó előtt állt. Kezét a kilincsre tette, a fém gőzölgött az érintéstől, majd lenyomta azt, a nyelv kattant egyet, s az ajtó kinyílt…

***

Még mindig ugyanott volt a repedés a plafonon, ami egészen a fal közepéig húzódott.

- Csak álom volt – súgta magának megkönnyebbülve.

Savanyú izzadtságszag terjengett a levegőben.

Lassan feltápászkodott a földről. Végtagjai ólomsúlyúak voltak. Kell egy kis friss levegő. Odament az ajtóhoz, hogy elhagyja a szobát, de keze átsiklott a kilincsen, mintha levegő volna. Hátrapördült, s meglátta önmagát a földön felvágott erekkel, vértócsában fekve.

Előző oldal kovacsgabor
Vélemények a műről (eddig 1 db)