Kivetettek - 6. A mester

Fantasy / Novellák (26 katt) Emilly Palton
  2017.11.29.

Hills a korlátnak támaszkodott és a környező tájat szemlélte, a hajó lassan haladt előre, így az egész part kirajzolódott előtte. A homokos part, melyet néhol a vízből előbukkanó sziklák törtek meg, a mögötte meghúzódó zöld rétek, erdők és a föléjük tornyosuló égig érő hegyek. A magas, felfelé törekvő hegycsúcsok nem látszódtak, mert azok eltűntek a fehér felhők között, mintha egy másik, számára ismeretlen világ felé nyújtogatnák a nyakukat. Tekintetét lassan lejjebb vitte, így tisztán látta az alatta morajló, tajtékzó tengert, melynek hullámai a hajó orrának csapódva váltak ketté. A kellemesen meleg szél az arcát cirógatta, lófarokba kötött, hosszú hajából kikapott egy-egy tincset. Nem foglalkozott az elszabadult hajfürtjeivel, gondolatai teljesen máshol jártak.

Még mindig azon tanakodott, hogy vajon tényleg jó lesz-e a két fiúnak, ha régi tanítója keze alá kerülnek. Nem volt meggyőződve arról, hogy jó döntést hozott, mert mást súgott a szíve, és mást mondott az esze. Ha a szívére hallgat, akkor nem vágtak volna neki az útnak, de biztosra vette, hogy azzal a két gyermek sorsát pecsételi meg. Az eszére hallgatott, mikor elindultak, bár sem az út, sem a kiképzés nem tartozott a biztonságot nyújtó gyermekkor közé, mégis úgy érezte, hogy így van a legtöbb esély arra, hogy Paul és Hunk túlélje a rájuk váró harcokat. Mindezek ellenére még mindig kétségek gyötörték. Gondolataiból egy hang rántotta vissza.

– Ott vagyunk már? – kérdezte Paul.
– Még nem, de nemsokára odaérünk. Látja, ott balra azt a kis dombot? Ha azt elhagyjuk, akkor már elértük Cellke szigetét, és onnan csak két óra az út Yomiba.
– Akkor még várnunk kell – szólt elcsigázottan Hunk, majd Paulhoz fordult. – Kártyázunk addig?
– Jó ötlet – lelkesedett Paul. – Hills, te is jössz?
– Most nem.

Amikor a kikötőbe értek, első útjuk az aprócska település felé vezetett. A házakat régies, letűnt korokat idéző motívumokkal díszítették, az emberek kedvesen, mosolyogva köszöntötték az idegeneket. Mindenki jókedvűnek és békésnek tűnt, amin mindkét gyermek nagyon meglepődött. Azon még jobban elképedtek, hogy mióta partra szálltak, Hills verejtékben úszott. Levette a köpenyét, így láthatóvá vált a felsője, mely teljesen átázott az izzadságtól. A homlokát ráncolta, miközben arcára kiült a feszültség.

– Ezek az emberek nem félnek a bestiáktól? – lépett Hunk a révész mellé.
– Ide nem jönnek, ezt a szigetet jó messzire elkerülik. Itt egy sokkal veszélyesebb szörnyeteg lakik. Nem érzik ezt a remegést a levegőben?
– De igen, csak azt hittem, hogy ez a tenger miatt van – válaszolt Paul, miközben felzárkózott két útitársához.
– Nem, ezt egy nagyon veszélyes alak bocsájtja ki. Ha megtámadnának engem a szigeten, akkor ne avatkozzanak bele, inkább bújjanak el addig, amíg nem szólók. Ez nem kérés volt – nézett komolyan Hunkra és Paulra. A két gyerek nem válaszolt, csak komoran egymásra tekintetek. – Ígérjék meg!
– Ígérjük – mondták egyszerre, miközben szájuk apró, ravasz mosoly húzódott.

Lassan haladtak a kis község főutcáján, egyenesen a falu másik határa felé, melyet Paul és Hunk is észrevett.

– Nem a faluban lakik? – kérdezte Paul.
– Nem, a településtől egy órányi sétára van a birtoka.

Elhagyták a falu határát, és betértek az azt követő erdőbe, ahol mindhármukat kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Egy vékony, elhagyatott csapásra értek, ahol a fák koronái eltakarták a napot, csak néhol szűrődött át egy kis fény az ágak között.

Minél beljebb hatoltak a rengetegbe, annál erősebben érzékelték az egyre ijesztőbb vibrációt. Minden porcikájuk beleremegett a rájuk telepedő sötétségtől, mintha valami nehéz terhet tettek volna a vállukra. Már menni is alig tudtak a rájuk nehezedő súlytól, minden egyes lépésért meg kellett küzdeniük. Egymásra pillantottak, miközben magukban azon tanakodtak, vajon milyen szörnyeteg lehet az, ami már ilyen távolról ekkora erőt képes kifejteni. Egy kis idő múlva fellélegezhettek, a nyomás, mely lelassította őket, úgy látszott, kezdett megszűnni, könnyebben tudtak lépést tartani az előttük kényelmesen sétáló révésszel.

Az eddig teljesen fénytelen, elhagyatott kis ösvényt felváltotta egy jóval szélesebb és világosabb gyalogút. Hirtelen a semmiből ugrott eléjük egy maszkot viselő, vékony testalkatú, fekete testre feszülő ruhás alak. A három utazó megtorpant, majd a következő pillanatban az idegen mellkason rúgta a legelöl álló Hillst. A találat hatására a férfi felemelkedett a magasba, repült három métert, és az ott álló fa törzsének csapódott. Annyira váratlanul, és gyorsan érte őket a támadás, hogy a fiúk már csak azt vették észre, hogy Hills egy fa tövében fekszik. Mielőtt az ismeretlen újból lecsaphatott volna, a két gyerek a révész elé ugrott, hogy saját testükkel védjék.

– Bátor kis pisisek vagytok! Térdre! – parancsolta a maszkos, és rögtön a szavai után kiengedte hatalmas harci szellemét a REU-t, amivel ostromolni kezdte Pault és Hunkot.

Az égen egy pillanat alatt fekete felhők gyülekeztek, melyekből lilás villámok csaptak le a közeli és távoli tájakra. Mindkét gyerek a mellkasához kapott, és térdre rogyott, mert úgy érezték, mintha valaki puszta kézzel szorítaná ki belőlük a szuszt. A látásuk elhomályosult, érzelmeiket átvette a teljes kétségbeesés, mintha egy koromfekete kút belsejében zuhannának lefelé, aminek a legalján egy vértenger várná őket. Paul minden erejét összeszedte, felemelte a kezét, és megpróbált egy védőpajzsot létrehozni maguk körül, de a rájuk nehezedő nyomás még erősebb lett, míg a legvégén Hunkkal együtt az eszméletüket vesztették. Miután elájultak, az idegen feloldotta a technikáját, átlépett felettük, és Hillshez sétált. Amikor odaért, leguggolt a férfival szembe, és egy hatalmas pofont adott neki.

– Mit keresel itt? Megmondtam, ha elmész, többet ne lássalak! – kiabált dühösen a fekete ruhás.
– Én is örülök, hogy látlak.
– Kik ezek a taknyosok? Csak nem megházasodtál, és a kölkeid? – kérdezte gúnyosan.
– A gyerekek jól vannak? – aggódott a révész.
– Semmi bajuk, csak elájultak. Fokozatosan növeltem a REU-m erejét, és meg is lepődtem, hogy meddig bírták. Ezen a szinten már egy mágus is összeesett volna – pillantott elismerően a földön fekvők felé. – Arra számítottam, hogy elszaladnak, ehelyett a végsőkig kitartottak. Elég bátrak, kik ők?

Hills soha nem szeretett sokat beszélni, és most is próbált a tényekre szorítkozni. Elmesélte Hunk és Paul történetét, azt hogyan találkoztak, és hogy mi történt velük az elmúlt időszakban. Végül azt is elmondta, hogy mit keresnek a szigeten.

– Gondolod, hogy ők tízévesen kibírják azt, amit te tizenhat évesen nem? – vonta fel a szemöldökét Hills egykori oktatója.
– Nem hiszem, tudom. Az előbb saját magad láthattad, hogy mennyire erősek és bátrak. Úgy gondolom, egymást támogatva, méltó tanítványaid lesznek.
– Rendben – egyezett bele egy percnyi gondolkodást követően. – Megpróbálom nem megölni őket. De azt ne várd, hogy kesztyűs kézzel fogok bánni velük, csak mert gyerekek. Most viszont távozz, ha kellesz, majd üzenek! – szólította fel.
A férfi tétova mozdulatokkal felállt a fa tövéből, odasántikált a két fiúhoz, és lenézett rájuk.
– Sok sikert, úrfik! – köszönt el, majd elindult vissza a kikötő felé.



Tíz perc elteltével a fekete ruhás odasétált Hunkhoz és Paulhoz, majd nekik is kiosztott egy-egy hatalmas pofont. Míg Hunk egyből magához tért, addig Paul a másik oldalára fordult.

– Apa, ne már! Vasárnap van, hagy aludjak még egy picit – motyogta Paul félálomba.
– Paul, gyerünk, ébredj! – rázta meg Hunk a barátja vállát, aki erre már magához tért. Megdörgölte a szemét, majd álmosan nézett körbe, miközben tekintetével Hillst kereste.
– Ne aggódjatok, ő jól van, már tovább is állt – szólt hozzájuk az ismeretlen. – Mától én vagyok a mesteretek, és kemény leszek veletek. Három választásotok van. Az első, hogy nem bírjátok az edzést, és megszöktök, mint Hills. A második, hogy nem bírjátok az edzést, és meghaltok. A harmadik, amire eddig még nem volt példa, hogy kibírjátok az edzést és legyőzhetetlenek lesztek. Na, most a nevetek akarom hallani! – parancsolt rájuk.

Tétován bemutatkoztak, majd mindketten felálltak a földről. Az idegen levette arcáról a maszkot, és kiengedte hosszú éjfekete haját.

– Az én nevem Koyo Hime, van néhány hely, ahol Villámló Bestiának hívnak, de ezt nem szeretem, úgyhogy hívjatok Koyo mesternek, vagy egyszerűen csak mesternek.

Paul és Hunk, csak ekkor nézték meg maguknak jobban az ismeretlent. Csodálkozva látták, hogy a nő arcán a jobb szemétől egészen az álla aljáig egy csúnya heg húzódik.

– Akkor te vagy a szörnyeteg, akinek az erejét az egész szigeten érezni? – kérdezte Paul, miután magához tért a meglepődöttségtől.
– Ki mondta neked, hogy az az erő egy szörnyetegé?
– Hát Hills – vágta rá Paul.
– Legközelebb nem ússza meg ennyivel! – kiabálta dühösen. – Szedjétek össze a cuccaitokat, és induljunk! – mondta még mindig mérgesen.
– Igen, hölgyem – szólt Paul, majd elindult a földön heverő táskája felé. Koyo bosszúsan kinyújtotta a távolodó gyerek után a kezét, és egy kisebb villámot küldött felé, mely a bal vállát találta el. Paul odakapott a jobb kezével, majd az egész teste rángatózni kezdett, és a legvégén összeesett. Eltelt pár perc, mire magához tért.
– Ezt most miért kaptam? – förmedt rá a nőre.
– Mondtam, hogy nem hölgyem, hanem mester!

Hunk egy picit távolabb állt a két veszekedő embertől. Ekkor már tudta, attól fogva megváltozik minden, egy teljesen új helyzettel kell szembenézniük. Lassan ő is odasétált Paul mellé, lehajolt, felvette az úton elszórt csomagját, és a vállára vette.

– Hát nem pont olyan, mint ahogy elképzeltük. Viszont tényleg erős – súgta oda barátjának.
– Lehet, hogy erős, de egy igazi boszorka.
– Én a helyedben nem bőszíteném fel! – tanácsolta Hunk.
– Ne mosolyogj olyan bárgyún, inkább kapjátok össze magatokat, és menjünk! – szólt rájuk.

Miután mindannyian útra készen álltak, egyenesen az erdő belseje felé vették az irányt. A fák olyan sűrűn nőttek, hogy egyetlen fénysugár sem jutott át a lombkoronák közt. Koyo fogott egy faágat, meggyújtotta, maga elé tartotta, és úgy haladt a teljesen sötét csapáson. A két barát csak botladozva tudta követni. Fél óra menetelés után kiértek a rengetegből, melynek végén egy hosszú lépcsősor állt.

– Ne már, ez most csak vicc, ugye? – hördült fel Paul.
– Pihenhetnénk egy kicsit, mielőtt megmásszuk? – kérdezte Hunk esdeklően.
– Azért akartok pihenni, mert mindketten csak gyenge gyerekek vagytok? – kérdezte kedvesen.
A két barát kimerülten bólogatott.
– Hogy is ne!? – kiáltott fel. – Azonnal induljatok! Addig, amíg jókedvem van! És ha még egy szót hallok, akkor egész estig ezen a lépcsőn fogtok fel-le rohangálni! Megértettétek? – kérdezte indulatosan.

Egyikőjük sem válaszolt, csak sóhajtottak egyet, és elkezdték megmászni az eléjük tárt akadályt, miközben Koyo mögöttük pár méterrel lépkedett. Ahogy egyre feljebb haladtak, Paul és Hunk körbenéztek a környéken. Mindenhol rég kivágott fák, leégett bokrok, sárgává aszott fű terült el. Egyetlen állaton sem akadt meg a szemük, semmi mozgást nem érzékeltek. Minden kihalt és élettelen hatást keltett.

– Ez tényleg egy szörnyeteg! – súgta Paul a barátjának.
– Mit mondtál, kölyök? – kérdezte ingerülten.
– Csak annyit, hogy tényleg szép ez a táj – állt meg egy pillanatra Paul, és úgy tett, mint aki a vidék szépségét szemléli.
– Hát igen, ez az én földem – húzta ki magát büszkén.
– Neked is a hideg futkos a hátadon? – kérdezte suttogva Hunk Paultól.
– És még finoman fogalmaztál. Ez a hely úgy néz ki, mintha a pokol lenne.

Amikor a lépcsőn felértek egy hatalmas, lepusztult ház állt előttük, aminek a tetején egy lyuk tátongott. Az udvar közepén több kisebb épület roskadozott. Oktatójuk utolérte őket, majd a két gyereknek háttal megállt, széttárta a két karját, és vett egy mély lélegzetet.

– Otthon, édes otthon – sóhajtott boldogan. – Ne legyetek ennyire megrökönyödve! Tudom, nem ilyen nagyszerű birtokra számítottatok, de nyugodtan érezzétek otthon magatokat – mondta, és megindult a romos házhoz vezető úton.

Paul döbbent arccal állt egy darabig, majd megfordult, és elindult a lépcső felé, hogy visszamenjen a faluba.

– Nem emlékszel, hogy mi mindent kellett kibírnunk, hogy idáig eljussunk? Most akarod feladni? Pikk-pakk leütjük, és megyünk haza. Nem ezt mondtad? – kapta el barátja vállát Hunk.
– Már értem, hogy Hills miért szökött meg. Nem elég, hogy egy mogorva boszorka, de ez az ízlés ficam – méltatlankodott.
– Gyertek, megmutatom a szobátokat, utána körbevezetlek titeket! – kiabált az ajtófélfának dőlve.
– Hol az ajtó? – lepődött meg Paul.
– Hát… most ő az ajtó.

Paul beletörődve ment be a házba, Hunk is követte a példáját. Amikor átlépték a küszöböt, egy előtérbe kerültek, ami semmivel sem nézett ki jobban, mint kívülről az épület. A helyiségben egyetlen bútorzat állt, egy szakadt kanapé, melyet a fal mellé toltak, és lábait könyvekkel polcolták alá. A pamlaggal szembeni ablak üvegén nem lehetett kilátni a kosztol, a karnisról rojtokban lógott le a függöny. A szoba falait régi tapéta takarta, melynek eredeti színét már senki sem tudta volna megmondani, mert a plafonon beázások helyei látszódtak. Az alsó sarkokban zöldes árnyalatú penészfoltok foglaltak helyet. A padlót elhanyagolt, szú rágta deszka fedte, mely minden egyes lépésnél nyikordult egyet.

Ahogy beljebb léptek, jobb kéz felől négy ajtót pillantottak meg. Mindegyikbe benyitottak, de azok sem voltak jobb állapotban, mint a ház többi része. Bal kéz felől foglalt helyet a konyha, és az abból nyíló kisebb ebédlő. Mindkét helyiség dohos szagot árasztott. Az előtér és a konyha közt egy kis lépcsősor foglalt helyet, mely a felső szintre vezetett. Sokkoltan álltak az ajtóban, miközben felmérték a terepet.

– Nem érdekel, hogy gyerekek vagytok, nem vagyok a dajkátok. Válasszatok egy szobát, és pakoljatok le! – utasította őket.
– Látom, szereti a tisztaságot – nézett komoly arccal Hunk.

Erre a kijelentésre Paul hangos röhögésbe tört ki, de amint a mester dühtől eltorzult arcára pillantott, rögtön tudta, hogy hibát követett el.

– Jól van, majd mi vigyázunk a rendre – próbálta megenyhíteni.

Az elhangzott mondatra Hunk hangosan nevetni kezdett. Elképzelni sem tudta, hogy barátja, hogy tehetett ilyen felelőtlen ígéretet. Hirtelen megfagyott a levegő, látták a saját leheletüket. Egyszerre fordultak az új tanítójuk felé, akinek a szeme vörösen izzót, fekete köd gomolygott körülötte, és vérszomj áradt felőle.

– De szép! – kiáltott fel Hunk, mikor a nő mögötti kopott asztalon észrevett egy díszes vázát. Abban a pillanatban, mintha mindent elvágtak volna, megszűnt a nyomasztó légkör.
– Oh, hát észrevettétek? Ugye, milyen csodálatos? Ajándékba kaptam – emelte fel a házban lévő egyetlen tiszta tárgyat. – Kedves a szívemnek, úgyhogy ha történik vele valami, akkor nektek végetek! Remélem, érthető voltam! – mondta Koyo ellenmondást nem tűrően.
– Szép mentés volt. Esküszöm, ennek nincs ki mind a négy kereke – köszönte meg Paul a segítséget.
– Gyertek, megmutatom a szobátokat – hívta magához őket.

Koyo kitárt két ajtót, amelyen a fiúk belestek. Mindkét helyiségben csak egy-egy szekrény állt.

– És az ágyak hol vannak? – kérdezte elképedve Paul.
– Ágyak? Az minek? A földön fogtok aludni.
– De minden tiszta por, olyan mintha már ezer éve nem lett volna kitakarítva – szállt vitába Paul.
– Ha nem tetszik, tőlem aludhatsz az udvaron is. Vagy… – gondolkodott egy pillanatig – támadt egy jobb ötletem! A konyha mellett van egy kis kamra, ott találtok tisztítószereket. Amint körbevezettelek titeket, neki is állhattok a takarításnak – mosolyodott el kárörvendően.

A ház bemutatása után az udvar következett. Először a kisebb épületeket látogatták meg, míg a legvégén elérkeztek a legnagyobbhoz, melynek az ajtaját egy nagy vaslakat zárta le. A záron különböző minták rajzolódtak ki.

– Ebbe a raktárba még nem mehettek be. Nem mintha sikerülne – utasította őket.
– Mi van benn? – kérdezte Hunk.
– Majd megtudjátok. Feltéve, ha addig nem haltok meg.

Paul odasétált az ajtóhoz, és a lakat felé nyúlt. Épphogy megérintette, olyan fájdalom nyílalt a tenyerébe, mintha ezernyi apró villám robbant volna fel benne.

– Mi a fene volt ez? – rántotta el a kezét.
– Mondtam. Talán pár év múlva már ki fogjátok tudni nyitni, de most még túl korai.
– Milyen lakat az, amelyiken nincs kulcslyuk? – csodálkozott Hunk.
– Varázslakat, csak mágiával nyílik. Most, hogy láttatok mindent, nekiállhatok takarítani és a főzésnek. Mire lemegy a Nap, kész legyen a vacsora! – adta ki az első parancsot.

Hunk nem lepődött meg az utasításon, valahol még számított is rá, de Pault teljesen váratlanul érte.

– Mester, azt hiszem, valamit félreértett – vetette fel Paul.
– Igazán, és mit? – fordult kíváncsian a fiú felé.
– Mi nem lakájnak jöttünk, hanem edzeni – jelentette ki öntudatosan.
– Csakhogy tisztán lásd a dolgot, te kis szaros! – emelte fel a hangját. – A mai naptól kezdve én parancsolok nektek, én döntöm el, hogy éltek-e vagy meghaltok. Azt teszitek, amit mondok, bármi is legyen az. Érthető voltam? – kiabálta, miközben odament Paulhoz, megragadta az ingét, és ráncigálni kezdte.
– Á, így már minden világos – visszakozott Paul. Amikor sikerült kiszabadulnia a szorításból, ijedten keresni kezdte az edzőtársát.
– Gyere, Hunk, menjünk vissza a házba! – szólt, mikor mellé ért.

Együtt sétáltak vissza a házhoz. Amíg hallótávolságon kívülre nem értek, egy szót sem szóltak.

– Nem tudom eldönteni, hogy ennyire vakmerő, vagy csak egyszerűen hülye vagy! – suttogta dühösen Hunk a barátjának.
– Szerintem a válasz egyértelmű – próbált lazán viselkedni Paul.
– Szerintem is – jött a cinikus válasz.

Mikor beértek az épületbe, Paul nekiállt a takarításnak, míg Hunk vacsorának való alapanyagokat keresett a konyhában. Az egész házban csak egy kis rizst, pár tojást és kevés szárított húst talált, ezért ezekből próbált valami ehetőt varázsolni. Kisebb korában sokszor figyelte, ahogy az anyja a semmiből készített finom ebédet. Most mindent bevetett, hogy fel tudja idézni az akkor látottakat.

Eközben Paul elővette a tisztítószereket, és ő is nekilátott a feladatának. Ehhez hasonló dolgot még soha nem csinált, ezért elég sokat ügyetlenkedett. A törlőkendő állandóan kiesett a kezéből, és a felmosó vizet is többször majdnem felrúgta. Ennek ellenére estére nagyjából végzett a szobával. Teljesen elfáradt a számára idegen munkától, így lement az étkezőbe, ahol Koyo már az asztalnál ült.

– Kész vagy? – kérdezte, amikor meglátta Pault az ajtóban.
– Nagyjából – mondta teljesen elcsigázottan.

Hunk abban a pillanatban jelent meg kezében egy közepes méretű tállal. Letette az asztal közepére, és leült az utolsó szabad székre. Óvatosan ereszkedett rá, mert az egyik lábából hiányzott egy kis darab, és nem szeretett volna a padlón kikötni. Amint mindenki a helyett foglalt, Koyo elosztotta a tojásos rizst, és a hozzá tartozó szárított húst. A két fiatal tányérjára pár kanálnyit szedett, míg a többit a sajátjára tette.
– Nagyon jó illata van. Jó étvágyat! – szólt jókedvűen.
–Hé, ez nem igazságos! – mutatott Paul a három tányérra.
– Itt én vagyok az igazság – szólt oda flegmán. – Ha nem tetszik, akkor azt is elveszem – tette hozzá mosolyogva.

Lassan és csendben ettek. Semelyikük sem akart megszólalni, és ahhoz is túl fáradtak voltak, hogy kiálljanak egy újabb dührohamot. Az étkezés befejeztével a nő elégedetten nyújtózott egyet.

– Miután elpakoltatok, hozzatok nekem egy pohár bort! Ott van a konyhaszekrényben – mutatott egy a sarokban álló vitrinre. – Aztán csináljátok meg a fürdővizem! – tette még hozzá elgondolkodva.

Felálltak az asztaltól, és míg Hunk elmosott egy poharat, addig Paul elment, hogy elővegye a bort. Miközben az alkoholt kereste, az egyik polcon meglátott egy üveget, melyen az ecet címke állt. Gúnyos mosolyra húzta a száját, és mindkét palackot leemelte az állványról. Pár pillanat múlva Hunk állt a háta mögött. Paul kivette barátja kezéből a poharat, és gyorsan, hogy barátja ne lássa apró csínyét, félig megtöltötte ecettel, majd kinyitotta a bort, és azt is beleöntötte. Az üvegből olyan erős illat áramlott ki, hogy egy pillanatra mindketten megszédültek. Ezután fogott egy kiskanalat, és jól összekeverte. Amikor végzett, az egész kotyvalékot Hunk orra alá dugta.

– Milyen? – kérdezte Paul.
– Jó erős.
– Na, akkor menjünk, és adjuk oda neki! Ne várakoztassuk túl sokáig! – lett vidám Paul. – Aztán megcsináljuk a fürdőjét – fűzte tovább a gondolatát.
– Odaadjam én? – kérdezte Hunk.
– Hagyd csak! – legyintett. – Te már kitettél magadért. Nagyon finom vacsorát készítettél. Én meg csak egész nap idegesítettem. Szeretném, ha tudná, hogy mindent megteszek azért, hogy jó kapcsolat alakuljon ki közöttünk – kacsintott játékosan Hunkra.
– Ezzel egy kicsit megnyugtatsz, mert van egy olyan érzésem, hogy nem jöttök ki valami jól.
– Ne aggódj, ez változni fog – mosolygott Paul.
Együtt léptek be az étkezőbe, ahol Koyo már várt rájuk.
– Egészségére! – nyújtotta Paul az italt.
– Na, végre! – és a pohár után nyúlt.

Hunk egy picit hátrébb állt tőlük, és arra lett figyelmes, hogy ahogy Koyo a szája felé emeli az itókát, Paul egyre gonoszabbul mosolyog. Elkapta a barátja kezét, és húzni kezdte kifelé a házból.

– Megyünk, előkészítjük a vízét – vetette oda, mielőtt kiléptek az ajtón.

Hunk egészen az udvar túlsó végében lévő kisebb épületig rohant, miközben maga után rángatta Pault. Csak akkor mert megállni, és hátranézni, mikor már a fürdő lépcsője előtt álltak. Már futás közben érezte, hogy remeg a lába alatt a föld. Ahogy megfordult, látta az elhagyott épületet, amely úgy rázkódott, mintha földrengés rázná, miközben a levegő vibrált, és nyomasztó érzése támadt. Amilyen gyorsan kezdődött az egész, olyan gyorsan véget is ért.



Koyo meglepetten tekintett a fiúk után, de nem sokat foglalkozott vele, inkább lehajtotta a pohár tartalmát. Még le sem nyelte a szeszt, a szeme kikerekedett, és köhögni kezdett. Amint elmúlt a köhögő rohama, megpróbálta kiköpni a szájában maradt pár cseppet, hátha azzal megszabadul a savanyú íztől. Elöntötte a düh és a gyilkolási vágy.

Ahogy lassan kezdett lehiggadni, úgy szűnt meg a saját maga okozta rezgés. Pár pillanatig még egy helyben állt, és arra koncentrált, hogy minél nyugodtabban tudja átgondolni a történteket. Aztán eszébe jutott, hogy minek ölje meg őket most, az olyan gyors és semmitmondó lenne, ehelyett majd az edzéseket használja fel erre. Addig szerette volna kínozni a két tanítványát, amíg azok a halálért nem könyörögnek. Ráért majd akkor eldönteni, hogy mihez kezdjen velük. Addig szórakozni akart egy picit, úgyis túl rég élt már egyedül, teljesen elszigetelve mindentől. Ráadásul az utóbbi időben annyira unatkozott, hogy azon törte a fejét, hogyan vessen véget az életének. Mire mindent eltervezett, addigra teljesen nyugodt lett. Végre tudott mivel foglalkozni, és ez boldogsággal töltötte el. Úgy érezte, hogy megint él. Miután már teljesen megnyugodott, gúnyos mosolyra húzta a száját, és a srácok után ment.

Előző oldal Emilly Palton