Gyilkosok kora IV/7.

Fantasy / Novellák (52 katt) anonim88
  2017.10.17.

Az emelet, ha lehet ilyet mondani, még hátborzongatóbbnak bizonyult, mint a földszint. Az első folyosó, amin áthaladtak, teljesen üresen állt. Két oldalt fáklyák futottak végig, lángoltak, fényt mégis alig adtak. Mintha a rejtélyes, fehér sötétség elnyelne mindent. Ruth megtorpant. Idegesen a háta mögé pillantott, azonban nem látott semmit, csak a suttogást hallotta.

A lépcsőn felfelé jövet kezdődött az egész. Akkor még csak tompán, a távolból, most azonban erősen és félreérthetetlenül. Ez suttogás, szavak, melyeket nem tudott kivenni. Jó hír viszont, hogy nem őrült meg, a többiek is hallották. „Vajon hasadás a Fátylon? – töprengett. – Annak kell lennie.” Minél közelebb értek lord Timbert korábbi trónterméhez, annál erősebben érezte a világán túli energiákat.

Aztán az egyik ajtó mellett elhaladva egy még erősebb mágikus energiára lett figyelmes.

- Van itt valami – jelentette ki Cliff az ajtó kilincsére téve a kezét, mire az hirtelen kivágódott. Egy fájdalmas hörgés kíséretében egy alak csapódott ki rajta, kardjával egyenest előre vágva.

Damien rántotta hátra a fiút, éppen időben. Cliff a hideg kövön ülve bámulta az ajtót. Teste remegni kezdett, mikor sikerült felfognia, mi is történt.

A bandita visítva csapkodott mindenfelé, szemei egyenest Damienre szegeződtek, mégsem őt látták.

- Tűnjetek innen! Tűnjetek a fejemből! Csend! Legyen végre csend! – visította, mielőtt Glenn megszabadította a fejétől. Cliff még mindig a földön ült, egyik kezével kábán előre mutatott, ajka remegett, de hang nem hagyta el a torkát.
- Mi a szar van ezzel a kastéllyal? – gondolatait Hurion öntötte szavakba.
- Hamarosan megtudjuk – Damien tekintetét a folyosó végi hivalkodó ajtó felé fordította. Mind érezték, bármi is történik itt, választ csak a nagycsarnokban kaphatnak.

Lassú léptekkel indultak előre, valamennyiük keze a fegyver markolatán pihent. Szemeik szinte egyszerre vizslatták a padlót, a mennyezetet és a falakat. Az a kellemetlen érzés töltötte el őket, az ellenség bárhonnan jöhet.

Mikor Damien keze a vaskos tölgyfaajtóhoz ért, a fáklyák a folyosón egyszerre aludtak ki.

- Oké. Ez kicsit se ijesztő – jegyezte meg Cliff.
Hurion egy vékony, csontos kezet érzett a vállán.
- Mi van, Cliff, megijedtél? – súgta nevetve. – Ölelésre vágysz, vagy mi?

Alig, hogy ezt kimondta, rádöbbent, Cliff elöl van, ő pedig leghátul. A fények ismét felgyulladtak, Hurion hátrapillantott, azonban senkit sem állt mögötte. A hátán hideg futott végig.

Damien belökte az ajtót. Mint kiderült, egy oldalsó bejáraton jöttek be, így nem keltették fel senki figyelmét. Damien intésére fedezékbe húzódtak.

A Timbertek „trónszéke” a hatalmas csarnok végében helyezkedett el, előtte egy hosszú egyenesen végig holttestek hevertek. Csontvázak és banditák vegyesen. A székben a banditák vezére ült, mellette kardja hevert, a markolatáig vérben ázott. Kezei fülét szorították, üveges tekintettel bámulta csizmáját, és egyre csak ismételgette:

- Álmok… Szörnyű, szörnyű rémálmok… aztán mind valósággá lett… Mind… Mind!

A küzdelem nyomai is jól láthatók, más, ellenséges holttesteknek azonban nyoma sincs.

Damien beszélgetésre lett figyelmes. Ekkor vette észre a négy – élő – idegent, akik most érkezhettek a főkapun át. Kettő szürke nehézpáncélt viselt, mellkasukon a jellegzetes beleégetett, felfelé mutató karddal, pengéi mentén két oldalt két-két apró, lángnyelvre emlékeztető mintával. Templárisok, akik jól láthatóan feszültnek tűntek.

- Igaznak bizonyultak a pletykák – jelentette ki a narancssárgahajú nő. – Tényleg a Timbert kastélyban kerestél menedéket a tizenhét évvel ez előtti események után, Levoriur.
„Tizenhét éve? – gondolt bele Damien. – Mi történt tizenhét éve Fereldenben, ami olyan nagy eseménynek számított?”
- Nos, legalább tudjuk, nem a legendás, és legalább annyira nem létező Erotius egyik szintén nem létező emberével van dolgunk – tette hozzá egy kék mágusköpenyt viselő alacsony férfi. – Álljunk meg egy pillanatra! Carota, az előbb azt mondtad, Levoriur? – hangja idegessé vált. Mind egy irányba néztek, Damien azonban nem látta, kihez beszélnek.

Óvatosan előrébb lopakodott, mikor megpillantotta az ötödik alakot, szája tátva maradt. A férfi egy régi, szakadt mágusköpenyt viselt, olyat, mint az öreg mágusok szoktak, fehér szakálla a köldökéig ért, haja felül kihullott. Ám, ami a leginkább megdöbbentette, az öregember átlátszó!

- Ez a narancssárga haj… – tűnődött el a szellemalak. – Tejfelesszájú kislányból igazi nővé cseperedtél, Carota. Mégis hány év telt el?
- Úgy érted, hány éve vagy halott?
Cliff idegesen fordult Hurionhoz.
- Jól értettem? Azt mondta, halott?

Damien idegesen pisszegte le őket. Más se hiányzott, mint hogy felfedezzék ittlétüket.

Carota folytatta.
- Elég sok éve már ahhoz, hogy végre örök nyugalomra lelj, Levoriur.
- Levoriur? Mármint a nekromanta Levoriur? – kérdezte az alacsony copfos, kinek arca mostanra falfehérré vált.
Az öreg gőgösen elmosolyodott.
- Látom, az ifjúság nem feledte nevem.
- Ki az a Levoriur? – kérdezte a mágus mellett álló szőke szépség. A szellem fintorgott.
- Legalábbis, páran nem… - javította ki magát.

Carota előhúzta pengéjét.
- Levoriur, te már nem tartozol ehhez a világhoz. Itt az ideje távoznod.
A mellette álló fiatal templáris aggódva figyelt.
- Légy óvatos, édesem! – tanácsolta. – Az egy dolog, hogy egy szellem alakot tud ölteni, de ez itt… Ebből csak úgy árad a varázserő.
- Drágám, nagyon jól tudom, kivel állok szemben – nyugtatta meg Carota.

Levoriur nyaka természetellenes szögben kifordult, sápadt zöld szeme Damienre szegeződött. Ismét mosolyra görbült vastag szája.
- Ti sem maradtok ki a jóból, kölyök – azzal köddé vált, mielőtt Carota kardcsapása eltalálta volna.

Legközelebb a trónszék mellett jelent meg. Nyitott tenyerét egyenest a feje fölé tartva mormolni kezdett, mire furcsa, zöldes fények törtek elő ujjaiból, mintha csak fonalalak lennének, mind egy-egy holttesthez kapcsolódott, legyen az csontváz, vagy még húsvér.

A terem sápadt, zöldes fénybe borult, a halottak megremegtek, és lassan feltápászkodtak, a levegőben kis gömbök köröztek, mintha csak apró, alakot ölteni képtelen szellemek lennének. Visítottak, sikítoztak, nevettek, ahogy őrült táncukat járták. A banditák vezére előre-hátra dülöngélt a trónszékben, közben remegő ujjaival fülét igyekezett betömni.

- Megin’ kezdődik! M-megin’ megtörténik! Ez a hely átkozott! Mind átkozottak vagyunk!

Előző oldal anonim88