Álomkép

Szépirodalom / Novellák (41 katt) Tad Rayder
  2017.10.26.

Álmaimban elmentem egy helyre, ahol minden olyan gyönyörű és tiszta volt. A fák szépen virágoztak, és mintha az örök tavasz illata csapta volna meg az orromat. Olyan volt, mintha egy álomkép lenne az egész, ami időről időre tér vissza az emberhez. De aztán rájöttem, hogy ez egy olyan valami, amitől soha nem fogok szabadulni, mert mindig kísérteni fog, mint egy szellem az élő és az árnyékvilág között.

Nem mertem elmondani a feleségemnek, Claudiának, mert féltem, hogy hülyének néz. Évekig csak hallgattam róla, míg egy nap megkérdezte tőlem ebéd közben, hogy milyen helyet említettem álmomban az éjszaka. Hirtelen a meglepettségtől nem tudtam sem megszólalni, sem lenyelni a számban lévő ételt. De akkor már tudtam, nem halogathatom tovább erről az álomról a hallgatást és belekezdtem. Először Claudia nagyon furcsán nézett rám, mintha idióta lennék, amit, mit ne mondjak, meg is tudok érteni. Mert lehet, én is ugyanezt gondolnám a feleségemről, ha valamit éveken keresztül nem mond el nekem, és ha bele is kezd, ahogy én is tettem, Claudiának a diliház lenne az első értelmes intézmény, ami az eszembe jutna. Minél többet mondtam el neki róla, annál megértőbben figyelte a mondandómat és kezdtem megnyugodni, hogy nem akar bezáratni.

Ez a hely nem volt más, mint Sárgaföld, ahol gyerekkoromban annyiszor jártam és minden olyan szépnek tűnt. Azért volt minden olyan szép, mert gyermekként az ember olyan tisztának látja a világot még akkor is, ha vele történnek rossz dolgok, amit épp akkor és ott ő nem igazán tud felfogni. Apám volt az, aki széppé tette nekem ezt a helyet, de most már tudom, hogy amit akkor csináltatott velem, egy mocskos és rossz dolog volt, ami a gyerekkoromat széppé tette, s felnőtt fejjel kellett rájönnöm, hogy hazugság volt az egész, amiben hittem.

- Miért, mit csinált apád, Kevin?

- Apám kényszerített arra, hogy igyak, mivel ő is mindig a poharat emelgette. De talán nem is kényszerített, hanem magamtól ittam a gyermeki kíváncsiságtól hajtva. S az lett a vége, hogy mindig eljutottunk arra a helyre, amit ő csak Sárgaföldnek hívott. Hát ezért nem mertem, drágám, neked erről soha beszélni, mert féltem, mint már mondtam, hogy idiótának nézel. Gyerekkoromban egy életre megjegyeztem, merre van Sárgaföld, mert minél többször jutottunk el odáig, annál jobban megtetszett az a hely, amit már tudok, hogy nem szabadott volna eljutnom oda, és azért vagyok most egy alkoholista férj, mert apám kihasználva a gyermeki tudatlanságomat elvitt oda, ami még most is kísért.

- Te jó ég! - szólalt meg Claudia a düh és a meglepettség hangján. - S ezt édesanyád ezt miért hagyta?
- Anyám? Ez egy jó kérdés tíz pont. Van még ilyen jó kérdésed? Mert azért már lehet, húszat adok. Talán azért, mert félt apámtól. S mit ne mondjak, volt is miért.

Claudia nem tudta, hogy kérdezzen-e még és rövid tűnődés után inkább úgy döntött, csendben marad, mert a férje úgy is tovább mesél. Mert ugye a mese a lényeg, nem a mesemondó. De sajnos ez közel sem volt mese, és a mesemondó is igen fontos személy volt a hallgatóságnak. S ez így is lett. Kevin elmesélte azt is, amikor egy alkalommal az apja arra kérte az anyját, hogy elégítse ki őt a szeme láttára. Én nem mehettem el az asztaltól, inkább egy pohárral közelebb kerültem Sárgaföldhöz, és végignéztem, ahogy anyám feje fel-le jár az asztal alatt, miközben apám gyönyörtől ittas pofáján burjánzottak a borvirágok.

- Nem! - kiáltott fel hirtelen Claudia, és azt mondta, nem akar ezekről többet hallani. De nem azért, mert Kevint akarta bántani, hanem azért, mert nem tudta sehogy sem elképzelni azt, hogy egy apa hogyan lehet ilyen a fiával.

Kevin arcán könnyek jelentek meg, amik úgy csillogtak, mint a holdvilág a tó tükrében. Claudia együttérzőn ölelte át Kevint, és hagyta, hogy férje kisírja magát, amíg csak meg nem könnyebbül. Nem mindennapi látvány, amikor egy felnőtt férfi sír, de azt hiszem, kedves olvasó, azzal egyetért velem, hogy az még ritka, hogy ilyen gyerekkora legyen valakinek.

- Miután anyám befejezte azt, amit az asztal alatt elkezdett - folytatta Kevin szipogó hangon -, felállt az asztaltól, és engedély nélkül bement a fürdőszobába. S én csendben, hallgatagon ültem az asztalnál, és vártam apám mikor förmed rá szokásához híven, immáron a gyönyör perceiből felébredve. De kivételesen nem tette, mert hiába, hogy már dugni nem tudott, de azt elvárta, hogy anyám lekezelje, és ő csak élvezze. Tipikusan az a férfi volt, aki mindent elvárt és semmit nem adott. Maximálisan meg volt elégedve azzal, hogy naponta eljut Sárgaföldre, és éli azon a kis helyen a világát. Csakhogy engem is belerántott, és nekem is egyre jobban tetszett, s nem is akartam szabadulni attól a helytől. Ez annyit jelentett, hogy amikor jó alaposan felöntöttünk a garatra és eljutottunk Sárgaföldre, jó pár napig nem is szabadultunk onnan. Ez olyan, Claudia, mint a drog. Ha egyszer kipróbálod és tetszik, akkor nem tudsz tőle szabadulni, s a rabjává tesz. Én nem tudtam kiszabadulni a karmai közül, mint mondtam, ezért vagy most egy alkoholista felesége. Ezek az álmok már nagyon régóta gyötörnek, és nagyon csodálkozom, hogy csak most kerültem miattuk olyan állapotba, hogy észrevetted, de ami még ennél is jobban meglep az az, hogy beszélni tudok róla.

- Én amondó vagyok, hogy keressünk fel ezzel a problémával egy orvost, mert ez így hosszabb távon nagyon nem lesz jó, életem, főleg úgy, hogy már említetted a régebbi ezzel kapcsolatos álmaidat is.

- Talán neked van igazad szívem - szólt remegő hangon Kevin, és igyekezett megnyugodni, mert tudta, hogy biztonságban van és senki nem bánthatja. Főleg nem Sárgaföld.


Másnap, amikor elmentek Derrybe, a maine-i állami kórházba, ott felkeresték Claudia régi jó ismerősét, Dr. Simpsont, aki még az általános iskolában volt osztálytársa, s a későbbiekben egyetemre ment és elvégezte a pszichológiai tant és abból doktorált. Dr. Simpson egyből felismerte Claudiát, pedig évek óta nem látták egymást. Ezután a kis rövid felismerés után rögtön a tárgyra tértek.

- Mi a baj, Mr. Donelly?
- Szólítson csak Kevinnek!
- Hát rendben, Kevin.
- Na, így már mindjárt más, doktor úr.

S akkor töviről hegyére ismét mindent elmondtam a Dr. Simpsonnak is, mint azt Claudiának tettem, s egyre nagyobb magabiztossággal. Amikor megkérdezte a doki, hogy fogyasztok-e alkoholt, nem tudtam letagadni, mert ha megteszem, az olyan lett volna, mintha becsaptam volna magam. Pedig kezdetben azt hittem, azért kérdezi meg tőlem, mert hogy az alkohol hatására sokkal nagyobb az ember képzelőereje, és azt hiszi, hogy csak kitalálom az egészet. De hála istennek nem így történt. A doki mindent elhitt, és nem úgy kezelt, mint egy elmebeteget, akinek képzelgései vannak. Aztán lehet, hogy csak Claudia miatt volt velem ilyen megértő és segítőkész, de ez már csak az én képzelgéseim egyik fantáziaképe, ami valóságnak tűnik az alkohol hiányában. Ezt már nem mertem neki elmondani, de éreztem, hogy ő is tudja, nem csak Claudia, hogy szabályosan megőrülök egy pohár alkoholért. Ennek ellenére végigcsináltam a beszélgetést, és úgy tettem, mintha minden rendben volna, de közel sem volt rendben, mert Sárgaföld megint egyre közelebb került hozzám, csak most már nem álmomban, hanem a valóságban.

Ahogy végeztünk a terápiával, a doki félrehívta Claudiát, hogy én még véletlenül se halljam, miről beszélnek. Amikor kimentünk a kórházból, megkérdeztem tőle, hogy mit mondott a doki. S ő csak annyit felelt, hogy gyógyszeres kezelésre van szükségem, ami különböző altatókban merül ki, meg hetente egyszer el kell mennem egy beszélgetésre. Megmondom őszintén én erről hallani sem akartam, mert nem azért mondtam el ezt az egészet Claudiának, hogy egy számomra vad idegen orvostól kérjen segítséget. S ezt én meg is mondtam neki. Úgy érzem, mintha elárultak volna. Claudiát ez nagyon rosszul érintette, hisz ő csak jót akart nekem, hogy a gyerekkori emlékeim ne térjenek vissza álomképekben, és ne is emlékezzek rájuk, s ha kevésbé emlékszem az átélt rémtettekre, így talán kevesebb késztetést érzek az ivásra. Hát nem így történt. Mivel nagyon összevesztünk ez miatt, amit mi nem igazán szoktunk, elvonultam a házunk egy külön álló szobájába, és a kezembe vettem egy üveg Bourbon whiskyt.

Csak este kezdtünk el ismét beszélni, amire már megint elértem Sárgaföld határát, de még nem teljesen hagytam el az útjelző táblát, ami jelzi, ÜDVÖZÖLLEK SÁRGAFÖLD HATÁRÁN. Az első mondtam, amit úgy éreztem és hallottam, hogy hozzám szól, az az volt, amikor megkérdezte Claudia:

- Miért csináltad ezt?

Tudtam mire gondol, de talán a vágy, hogy ismét Sárgaföldön lehetek, nagyobb volt, vagy talán a félelem a múltamtól. De rá kellett jönnöm, hogy Sárgaföld és a múltam együtt jár, s soha nem szabadulhatok tőle addig, amíg segítséget nem kérek vagy kapok. Így történt hát, hogy egy veszekedés és egy üveg Bourbon whisky elfogyasztása után elfogadtam Claudia és a doki segítségét. Amit így visszapillantva nagyon jó döntésnek érzek, mert mellettem van az a nő, akit mindennél jobban szeretek, és nem akarok elveszíteni. S érte képes vagyok elkezdeni a terápiát, még ha magamért nem is. Pedig azt is tudom, hogy az embernek inkább saját magáért kell megtenni egy-két dolgot, mint másért, mert senki nem tud akkora felelőséggel tartozni felém, mint én magam. De talán én nem vagyok olyan erős, mint Claudia. De az elhatározás és az akarat most már meg van bennem.

Miután hazaértünk az első terápiáról és elkezdtem szedni a gyógyszert, úgy éreztem, mintha tisztábban látnám a világot és Sárgaföld is egyre távolabbi helynek tűnt, amolyan álombéli rossz helynek, mintha soha nem is jártam volna ott, csak valahol hallottam volna és megmaradt az emlékezetemben. Bár tudom, ez még csak az első diskurzus volt a dokival, de azóta kevesebbet iszom, és azzal is tisztában vagyok, hogy az álmok minden hirtelen szóra megjelenhetnek, mint egy hívatlan vendég, akinek még ráadásul utáljuk a pofáját is, de elég jól kezeltem a helyzetet ahhoz, hogy tudjak magamon és az álmaimon uralkodni.

A doki egyszerűen és érthetően fogalmazott, megmondta Claudiának, hogy ez az egy hét elég volt neki ahhoz, hogy rájöjjön, ez hiányzott nekem az életemből, hogy valaki beszélgessen velem. De mivel ezt nem tudtam megtenni senkivel gyerekkoromban, aki a környezetemben volt, ezért térhettek vissza a rossz álmok Sárgaföldről és apámról, amit szeretett édesanyámmal művelt.

Már egy ideje szedem a bogyókat, és ahogy az orvos tanácsolta Claudiának, naponta többször beszélgetünk, és az alkoholt is tudom hanyagolni. De tisztában vagyok vele, hogy aki egyszer alkoholista volt, az az is marad, de hiszek és bízom benne, ez az én esetemben másként lesz, s ugyanolyan boldogok lehetünk Claudiával, mint az elején, amíg az álmok nem kezdtek gyötörni. Mert sokszor az álom valóság, de csak akkor, ha igazán akarjuk és küzdünk érte. Minden álmot el lehet érni, csak kellő kitartás kell hozzá. Nekem a rossz álmaim eltűntek Sárgafölddel együtt, és amiben most élek a feleségemmel, az is épp olyan, mint egy álom. Mert végre ismét boldogok vagyunk.



Írta: Németh Balázs
Sümeg, 2017. III.15.- 2017. VII.2. vasárnap

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 1 db)