Nem csak egy élet I.

Szépirodalom / Novellák (136 katt) Penelope
  2017.10.11.

Amikor gyermekek vagyunk, mindenkinek van egy álma. Egy álom, amely arra vonatkozik, hogyan fogja leélni az egész életét. Hogy megnősül vagy férjhez megy. Lesznek gyermekei, kutyája, macskája, szép, nagy háza, boldogan fog élni, míg a halál el nem választja attól, akit szeret. Hogy szép és teljes élete lesz. Gyermekként ezt reméljük. Aztán kezdünk felnőni, és ráébredünk, hogy az álom és a valóság között hatalmas űr tátong. Az élet, amelyet elképzeltünk magunknak, a gondtalan élet, a végsőkig tartó hű szerelem és társ, mind-mind csak saját magunk áltatása. Vagy mégsem?

Ez az én történetem, amely hol boldog, hol szomorú, de akárhogy is legyen, egyvalami biztos: cseppet sem unalmas - csak olykor - és cseppet sem úgy alakult, ahogyan egykor gyermekként elképzeltem azt.

És hogy kiknek is írom? Hm... talán magamnak csak, talán az utókornak, talán barátoknak, vagy ki tudja. Ki tudja azt még egy történet elején, hogy a végére hogyan is alakul az egész? Mivel csak amatőr írószerűség lennék, így én ezt nem tudhatom sajna.




1.

Visszatekintve a gyermekkoromra, sokan azt gondolhatják, hogy nem volt könnyű életem. Én viszont azt mondom, hogy túléltem, nem? Hát akkor, hol a probléma?

Igazából gőzöm sincsen, honnan is származok. Számít ez egyáltalán? Egyébként pedig, ha kicsit közlékenyebb szeretnék lenni, a mai eszemmel azt mondanám, senki se a Földről származik. Ha viszont családfát kellene állítanom, nem tudnék. Ez az igazság. De feltételezem, nem vagyok ezzel egyedül. Anyai ágon még csak-csak elboldogulnék, viszont az apai ág már reménytelennek tűnik, ugyanis Apámat örökbe fogadták. Így aztán csak kapizsgálni tudnám a származásomat, vagyis azért ez nem teljesen igaz, mert jóval később, már felnőtt fejjel, annyit megtudtam, mi is volt Apám igazi családi neve.

Amikor még iskolás voltam, akkoriban, bár nem vagyok annyira öreg, de akkor valahogy más volt minden.

Németet tanultam, és egyik órán a tanárom megkérdezte.

– Tudod, hogy a neved mit jelent?
Néztem rá nagy okosan.
– Persze – vágtam rá egyből – Azt jelenti, "fehér".

Megjegyzem, írói álnevem egyik fele innen ered, vagyis a vezetéknevem magyarra fordított jelentéséből. Hiszen a "Weisz" fehéret jelent. Akkoriban nem nagyon számított, ki vagy, honnan származol. Manapság ez már teljesen másképpen van.

Az iskolát, mint rendszert gyűlöltem. Míg a nővéremnek semmi gondja nem volt az iskolában, nekem annál több. Szerintem minden nehézség rám zuhant, átvettem az övéit is, amik számára így nem léteztek. Őt szerették az osztálytársai, irigy is voltam e miatt rá. Nekem csak "muszáj barátaim" voltak. Mit is jelent ez? Hát azt, hogy ha nem akartam egyedül lenni, akkor ilyen egy-egy muszáj baráttal társalogtam, miközben mégis teljes mértékben magányos, szomorú, kiközösített voltam, és egyszerűen nem oda illő. Aki pedig "más", azt bántják, mivel a gyerekeknek olyan hihetetlen radarjuk van, mint a berepülőpilótákat irányító központosnak.

A szüleim közben mindig veszekedtek, így teljesen elveszett voltam. Menedékként maradtak a nagyszülők, Apám nevelőszülei, akik nagyon szerettek minket. Sokat voltunk náluk, ott aludtunk, vagy csak suli után beugrottunk hozzájuk. Apám közben csak azt leste, mikor dobják fel a pacskert, hogy odaköltözhessünk. Sokszor gondolom, hogy olyan vagyok, mint ő. Na, nem ezért, hanem mert ő sem találta soha a helyét. Milliószor váltott munkahelyet, és ha jól tudom, jelenleg a harmadik nőjével éldegél. Volt már hivatásos katona, börtönőr, varrógép szerelő, stb...

Anyámat még kiskatona korában ismerte meg. Mára már hiszem, hogy mégsem nagyon hasonlítok rá. Gyerekként azonban tehetnek bármit is a szülők, a csemete szereti őket. Én is imádtam apámat. Kocsmába jártam vele, persze jégkrémért, nem sörért.

Egy eset nagyon megmaradt bennem. Már kezdtem kamaszodni, ismét a kocsmában dekkoltam vele. Kocsmahaverok természetesen voltak, nem is kevés. Nem nekem, neki. Mivel kamaszodtam, a melleim is növésnek indultak, nekem pedig a testtartásomon egyrészt látható volt, hogy gerincferdüléssel küzdök, hanyag tartással egyetemben, ami szerintem pocsék társaskapcsolatom hatásának is betudható volt. Mert ha befelé forduló valaki, el akar tűnni a nagyközönség elől, akkor összehúzza magát. Másrészt két kis dudort mégis ki akarna közszemlére tenni. Ám Apám kocsmatöltelék haverja csak beszólt. A lényege az volt, hogy ugyan húzzam már ki magam, hiszen van mit mutogatni, de így nem látszik. Jót röhögtek, én meg még kisebbre húztam össze magam. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy Apámmal lementem oda.

Középső gyerek lettem volna. De ott az a "volna", hiszen, amikor anyám terhes lett, Apám már akkor megcsalta, és ő kétségek között őrlődve, engedve szülei unszolásának, végül a babát elvetette. Azóta is bánja nagyon. De minden tettünknek viseljük a súlyát, ha tetszik, ha nem. Én pedig szépen vittem tovább a "családi hagyományt", ami azt a részét illeti a dolognak, hogy rossz kapcsolatba ugrunk bele, mi "Fehérek". Na de kicsit előre szaladtam.

Tehát vissza a sulis időszakhoz. Bántottak a többiek. Volt, hogy csak úgy, ahogyan a gyerekek szokták a másikat, szavakkal. Volt, hogy nem csak úgy. Főleg egy lány volt nagyon gonosz, még a fiúk is rettegtek tőle. De róla lesz még szó a későbbiekben, mert a sors, az élet rendezi a rendezni valókat. Előbb vagy utóbb. De mindig!

Már akkor, általános iskolás koromban börtönnek éreztem az intézményt, az életet. Sokszor álltam az ablakban otthon, és néztem az embereket, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan lehet, hogy én én vagyok, és tudom, miket érzek, ők viszont talán soha nem gondolkodnak olyan dolgokon, mint én - a többi emberen. Sokat olvastam ufó-s magazinokat, és a zsarus újságokat is. Mellesleg mindig rendőr akartam lenni.

A nagyszüleim túlélték a II. VH-t, túlélték a koncentrációs tábort. Sok rokonuk, szeretteik azonban nem. Ők viszont, talán pont a megélt események hatására - is - halálukig kitartottak egymás mellett, és mint utóbb kiderült számomra, a városban elég "híresek" is voltak és közkedveltek. Szerették és tisztelték őket sokan.

Apámról viszont mindenkinek megvolt a véleménye. Legalábbis a zsidó közösségben. A Papám kemény kézzel fogta ugyan, szerintem minden tőle telhetőt megtett, hogy normális embert faragjon belőle. Nem az ő hibája, hogy nem sikerült, itt biztos vagyok abban, hogy a genetika nagy szerepet játszott apám léhaságában. A nevelő szülei megmentették ugyan a haláltól, ő ezt talán soha nem is értékelte.

Na de lényegében voltak jó éveink, sokat jártunk ide-oda, Balatonra pl. Külföldön csak egyszer voltunk, Olaszországban, rokonoknál. Szép volt, jó volt az a tíz nap. De az is elmúlt.

Sajnos mindenkit utolér a vég egyszer, így a mamámat is. Sokat szenvedett. Agyvérzést kapott, mindent megtettünk érte, hiszen fél oldalára lebénult. Kórházba került. Emlékszem, egyszer, amikor anyám éppen pépesített neki ételt, a konyhában voltam, és nevettem ezen.

– Ez nem vicces - szólt rám. – Sajnos nem tud rágni és nyelni rendesen, csak így tud magához venni ételt.

Erre persze elszégyelltem magam. Sokszor bementünk hozzá, bár az elején nem akarta a mamám, hogy így lássuk. Azt szerette volna, ha úgy emlékszünk rá, amilyen életerős volt még a betegsége előtt. Egyébként ő tanított meg malmozni - mindig megvert benne. És ő volt az is, aki próbált megtanítani kötni. Hát ez nem sikerült, mert mindig teljesen összekuszáltam a fonalat, mondhatni belegabalyodtam, de ő ilyenkor türelmesen átvette a „munkámat”, kijavította, és visszaadta nekem. Én folytattam, ám ezt az előbbi műveletet sokszor megismételtük. A papám még szövőgépet is vett neki, azután már azt is használta. Sok mindent kötött nekünk egyébként, sapkákat, kardigánt, sálat... mindenfélét.

Voltak jobb időszakai olykor, miután már kórházba került. Egyszer karácsonyra haza is engedték. Az volt az utolsó karácsony, amit velünk töltött. Nem olyan ünnep volt, mint a többi, amikor berohantunk hozzájuk tesómmal, és megvacsiztunk, majd a másik szobában felállított fa alatt csomagbontásban teljesedtünk ki. Tőlük kaptunk biciklit és korcsolyát is, Barbie babát és minden olyat, ami akkor nagy számnak számított. Azt az ünnepet viszont sötét felhők vették körül sajnos.

Az utolsó együtt töltött karácsony után nem sokkal a papám nem bírta tovább, illetve még egy karácsonyt igen, de utána öngyilkosságba menekült. Előtte napokban apámmal ott jártam nála, és belépve a kapun azt láttam, hogy a Buksi kutya fekszik a földön kint az udvaron, de megpróbál felkelni hozzám. Ránéztem a papámra, és odamentem a kutyához.

– Semmi baj, hamarosan elalszik csendben - mondta.

Több sem kellett nekem, bőgve rohantam ki az utcára. Gyűlöltem, és nem értettem, hogyan tehet ilyet. Utólag már világossá vált, hogy tudatosan készült a halálra, és gondolt arra, hogy a kutya ne szomorkodjon miatta, miután ő már nem lesz. Vagy talán nem akarta, hogy nekünk legyen gondunk a továbbiakban a kutyussal.

Apám találta meg a holttestét. Rossz időszak volt. Két szeretett személy is elment rövid idő elteltével. De túléltük. Mi igen.

Hetedikes koromban betelt a pohár, és megpróbáltam öngyilkos lenni. Utáltam az életemet, a bezártságot, mindent. Még mindig szégyenkezem e miatt, de megtörtént, és a lényeg, hogy sikertelenül. Jött a gyomormosás, és egy fiatal doki, aki nagyon irritált, hiszen hogyan jön ő ahhoz, hogy ha az ágyon fekve elfordítom a fejem, akkor ő arra az oldalra menjen, amerre éppen forgolászok, csak hogy rá se kelljen néznem? Felháborítónak találtam. És azt a vigyort... bizonyára csak nyugtatni próbált, vagy miszösz. De ezt is túléltem.

Tisztára túlélő leszek a végére már, de tényleg, hiszen ami nem öl meg, az megerősít alapon működik ez. Anyám összeomlott némileg, ahogyan apám is végre odafigyelt rám, és nem "úgy", ahogyan előtte néha. Féltettek, aggódtak értem, én pedig sokszor csak bambán néztem magam elé, mint akinek elmentek otthonról. Pszichodoki megállapítása, depressziós a gyerek. Kösz szépen, nem újdonság. Sokra nem jók ezek a dokik. Ez is elmúlt, bár sokat nem javult a helyzet a suli terén természetesen.

Akkor már a nagyszülők házában laktunk, én szerettem ott lenni, anyám egyáltalán nem. Pedig bevallom, azóta is visszavágyódom, de az élet oda már soha nem fog sodorni, ez az egy biztos. Anno még gyerekként a padlásra nagyon szerettem felmenni, mert sok érdekes, régi dologra lehet ám a padlásokon bukkanni. Engem a héber nyelvű könyvek forgatása szórakoztatott, bár a nyelvet nem tudtam, nem értettem, ahogyan most sem. Jajj, és azok a szuper nyári napok, amikor sűrített tejet kaptunk kicsi pohárban, majd előkerültek a fagyasztóból a szuper fincsi házi fagylaltok is. Bizonyára csak por, meg tej és összekeverés eredményei voltak, de akkor gyerek fejjel a nap fénypontja.

Végül nagy nehezen eljött a nyolcadik évfolyam, amikor is tudni kellett volna hova tovább... Hát én nem tudtam. Hogyan is lehet elvárni egy 14 éves gyerektől ezt??

Valamit szerencsére javult a helyzet, amint kikerültem az általános iskolából. Lettek barátaim, pasijaim. Na, abból nem sok, bár mindig is vágyódtam egy társ után.

Egyik nap barátnőm szólt, hogy megismerkedett két sráccal, menjünk velük. Autóval voltak. Én húztam a számat, mert hát vadidegenek autójába beszállni? De üsse kavics, belementem. Nem mi irányítottuk a dolgokat persze, hanem ők. Nem is csoda, mert vagy húsz évvel voltak idősebbek nálunk. Nem számított. Fiatalok voltunk, és fiatalság, bolondság. Akit a barátnőm kiszemelt magának, ő engem választott. Ez a későbbiekben is így volt. Hogy ez jó volt vagy sem, nézőpont kérdése, hiszen ez az emberke lett a később csak "bumeráng pasi"-ként emlegetett személy az életemben. Jelenleg nincsen benne, és nem is szándékozom ismét belekeveredni a vele való függő-lógó kapcsolatba.

Már jóval később tudtam csak meg tőle, hogy ő amolyan titkos bevetéseken vett részt, ezért is tűnt el végül. Valahogy én vonzom az ilyen fura fazonokat, de úgy szép az élet, ha zajlik - szokták mondani. Embereket mentett ki innen-onnan, gonoszok karmai közül, ejtőernyős bevetések, egyebek, sokszor meg is sérült, meglőtték, hasonlók. Végül, miután kiöregedett, üzletember lett, vagyis ez is, az is, mert miközben autókkal kereskedett, magánnyomozó irodát is vezetett. Így történhetett az, hogy bármi is volt velem, nyomon követett. Tudta, mi van velem, miután férjhez mentem és gyerekeket szültem, akkor is. Bumeráng pasi pedig úgy lett, hogy miután egyedül maradtam a csemetékkel, felbukkant ismét. Talán csak az alkalmat várta, talán tudta jól, hogy ez lesz a vége, hiszen ismerte az embereket, és tudta azt is, kiből hogyan szedjen ki információkat, ha éppen arra volt szüksége. Ezek a dolgok a későbbi kutatásaim során nagyon is jól jöttek – volna -, ha hajlandó lett volna hozzájuttatni a kért infókhoz. De általában nem tette, vagy csak alig adott információt.

Akkor is éppen megkértem, hogy nézzen utána bizonyos kétes elemeknek, amikor pont a helyi zsidó közösség után nyomozgattam, így tudtam meg néhány dolgot apámról is, papámról is, ahogyan még egyéb érdekességeket is. Pl. hogy milyen gyűlölet van némelyekben a fehér ember iránt. És elmondta egyikük azt is, hogyan vertek át embereket. Pl. a reptéren, kicsikarva kártérítést.

Szóba került kettőnk között a szabadkőművesség, az Illuminati, a telefonlehallgatások, meg egy matrica is, ami az autója szélvédőjére volt felragasztva... Ami elvileg arra szolgál, ha más országba látogat, és előtte megejt egy telefonhívást, akkor a reptéren már várják bizonyos alakok, és elviszik valahova...

Majd később "finoman" figyelmeztetett telefonon. Hogy tudjam, hol is a helyem, merre mennyi. Korábban azt is elmondta, hogy a mossad itt is megvetette ama piszkos kis lábacskáját. Városkámban is, és persze az egész országban. És hogy ő beszélt egyikükkel egy fürdőben, és akkor lettek jóban, amikor héberül köszöntötte a fazont. Azt is mondta, hogy P2-es besorolást kapott egy hosszabb beszélgetés után. Így nem csoda, hogy miután rájött, kicsit többen jártatta a száját a kelleténél, hiszen jó hallgatóság voltam - bár sokszor a gyomrom forgott azoktól, amiket mesélt, és attól, ahogyan taglalta, hogyan végezne minden fehér emberrel -, ehhez a figyelmeztetéses dologhoz folyamodott. Iszonyú gyűlölködő volt, utálta a magyarokat és a cigányokat, azt mondta, ha három napig ördög lehetne, nem sok maradna belőlük élve... én meg csak kussoltam inkább. Azt is mondta, kapcsolatban van több rabbival, és volt, hogy leutaztak hozzá, meg telefonon is beszél velük.

Tehát megkértem a barátom, ugyan nézzen már utánuk kicsit. De akkor sem mesélt el sok dolgot róluk. Talán engem féltett, talán magát védte, mondván, kevés ember tudja ezeket az információkat megszerezni, így ha eljárna a szád, akkor bajba kerülnék. És te is. Megjegyzem, nem kéne állandóan ilyen dolgokba keveredned, itt vannak a gyerekek, felelős vagy értük. Mintha én ezt nem tudtam volna.

– Ne beszélj úgy velem, mint egy gyerekkel! Én megkértelek valamire, erre te meg nem árulod el, amiket megtudtál. Ez így nem fair.
– Már mondtam, miért nem árulom el. Legyen elég annyi, ha nem akarsz bajba kerülni, kiszállsz ebből, és megszakítod velük a kapcsolatot.

Ennyiben maradunk. Valamivel később így is tettem. Békén hagytak.


2.

Nyughatatlan természetemnél fogva rákaptam a keresgélés, kutatás ízére. Talán köszönhető ez annak, hogy a válásom eléggé taccsra vágott. Szerintem mindenkit letepert volna, hiszen átvertek, megcsaltak, elhagytak. Magamra maradtam három gyerekkel. A fájdalom, a csalódottság, a kín elég keserves tud lenni, így az ember menekül. Menekül az érzelmek viharai elől, bele bármibe. Én sokféle hobbit kipróbáltam. Az írást, a horgolást, a díszek készítését, a kutakodást. Na, jó ez utóbbi nem hobbi, inkább az életem.

Történetem érdekes fonala is talán innen indul. Hiszen sokat olvastam mindenféle könyvet. Az interneten is sokat barangoltam, miközben a valódi világban próbáltam talpon maradni. Több-kevesebb sikerrel. Sokszor voltam depis, összetört, de az volt a fontos, hogy mindig felálltam, mert fel kellett, hiszen a gyerekeknek csak én voltam. Kellettem nekik, nekem pedig ők, hiszen ők voltak azok, akik a lelket tartották bennem, akármilyen nehéz is volt. A pasikat mellőztem egy időre. A hatalmas csalódás után nem is csoda.

Tehát miközben nagy buzgón keresgéltem a világhálón, utamba került egy könyv és egy blog. Ahol egy kedves, mosolygós arc nézett rám. A könyv írója azt taglalta azon a blogon, hogy ha valakinek kérdése lenne a könyv kapcsán, akkor nyugodtan írhat neki.
Én megtettem, és ezzel kezdetét vettem életem kalandja, amelyben fejlődök, tanulok, néha megtorpanok, viszont ami biztos, hogy sok embert ismertem meg, és néhányan igazán jó barátaim lettek az elmúlt évek alatt. Viszont az is bizonyos, hogy sok-sok akadályt kellett leküzdenem, amit egyesek elég gördítettek. Igen, nem titok, hogy nálunk fejlettebb fajról van szó.

Innentől lehet csak egy kitalált történetként olvasni a leírtakat, vagy esetleg elhinni belőle ezt-azt, kinek ahogyan tetszik. A lényegen aligha változtat. Az életemen pedig főként nem.

Akkoriban még működött az iwiw nevezetű közösségi oldal is. Sőt, mondhatni, az volt az elsődleges. Manapság már az nincs, van viszont másik. Én a keresésben tudok kiteljesedni, mint kiderült a számomra. És az anyaságban. Ez a két dolog az, ami éltet, amit a kezdetektől érzek, hogy kell. Hogy szükségem van ezekre a tevékenységekre.

Mindig későn érő típusnak tartottam magam, most is ezt mondom. Mert ha fordítva jöttek volna az események, előbb a kutakodás, aztán a család, akkor lehet jobb lett volna, de az is lehet, ha nem így alakultak volna az események, nem kezdtem volna bele a kutakodásba sem, hiszen nem így alakult volna az életem.

Talán nem is lényeges, mert az van, ami van, ezen változtatni már nem lehet. Sőt, nem is kell.
Nos, először elolvastam a könyvet, ami iszonyatosan tetszett, és bizony úgy gondoltam, hogy még milliónyi kérdésem van, így aztán írtam az írónak. Ő pedig kedvesen fogadott, és válaszolt a leveleimre, kérdéseimre. Ám finoman figyelmeztetett, hogy a kapott információkkal óvatosan bánjak. Ők nem feltétlenül szeretnék közhírré tenni kilétüket. Hát én bizony nem értettem, hogy akkor minek íródott a könyv? Náluk semmi sem biztos, de az az egy nagyon biztos! Mármint az, hogy semmi sem az! Tetszik érteni?

Idővel mindenféle olyasmire rájöttem, ami a könyvben rejtve volt és megpróbáltam mindent kihámozni belőle.

Nos, vannak az ébren lévők és azok, akik még alszanak. Azok az emberek, akik élik az életüket, és semmit sem tudnak semmiről, mert nem érdekli őket semmi egyéb, csak az, hogy legyen munka, pénz, család, buli, haverok, stb... Egyfajta - hahó, ébresztő -nek tökéletes az a bizonyos könyv. Mert elgondolkodtat, és - engem legalábbis - kutatásra sarkallt.

Vannak, akik szerint veszett ügy az emberiség felébresztése és vannak olyanok - mi -, akik hisszük - habár hitünk olykor meginog -, hogy az emberiség nincsen még elveszve, és majd egyszer kinyitja álomtól csipás szemecskéit, és meglátja a leplen túli valóságot is. Akkor pedig nagyon ásít, felkel az ágyból és elkezdi felfedezi a valódi világot, még ha esetleg nehéz is hirtelenjében átállítania az agyát arra, amiket lát és tapasztal.

Én elvesztem volna a tömegben, ha nincsenek sokan mellettem. Olyanok, akiket érdeklek, akiket érdekel, mi is van velem és mi lesz velem, és akik meglátták bennem a lehetőséget. Sok jó embert ismertem meg az évek alatt, és sok tapasztalatot szereztem általuk.

A sok millió kérdésemnek "hála" kaptam egy figyelmeztető levelet Tőlük, hogy ideje lesz leállni, mivel szerintük bőven elég annyi, amennyit megtudtam, még akkor is, ha ezt én nem így látom.

Nekem aztán lehet beszélni... Nem álltam le. Hogyan is állhattam volna? Én? Olyan nincs! Így elzártak előlem minden lehetséges kapcsolattartási lehetőséget, ezzel pedig nullára csökkent annak a lehetősége, hogy bárhogyan is előrébb jussak a dolgokban.

Nem, természetesen nem arra gondolok, hogy egy akartam volna lenni közülük! Akar a fene. Ám a donorság lehetőségével eljátszadoztam és megpróbálkoztam, persze sikertelenül, hiszen a Tanács nem engedélyezte. Hú, már nem is tudom, melyik volt előbb. Na, mindegy. Hat év távlatára nehéz ám visszaemlékeznem.

Visszatérve a megszakított kapcsolattartási lehetőséghez, ezek után agyaltam rajta, mit is tehetnék. Először is létrehoztam egy topikot. Főleg azért, mert úgy véltem, az embereknek jogában áll megtudni Róluk minden olyat, amit nekem sikerült, de sehol máshol nem szerepelnek azok a dolgok - kivéve a könyvben. Így aztán ehhez folyamodtam. Valószínűleg kapóra jöttem nekik, és ez a tettem is. Így visszatekintve ezt látom. Akkor mást láttam még.

Szépen alakultak a dolgok, sok ember jött az oldalra, sokat beszélgettünk, néhányan csak jöttek aztán mentek, de voltak hosszabb távra maradó emberkék is, akiknek felkeltette az érdeklődést mindaz, amiket oda leírtam.

Közben már kutakodtam persze javában minden olyan után, amik korábbi kérdezősködéseim alkalmával a tudomásomra jutottak. Végül úgy döntöttem, mivel lehetőségem is adódott rá, hogy elutazok az íróhoz, akivel, mint említettem már, nem engedték a kapcsolattartást.

Azért hozzátartozik az is, hogy ekkorra már megpróbálkoztam a párkereséssel, inkább sikertelenül, mint sikeresen, csak egy valaki volt, akivel évek óta - jelenleg is - tartom a kapcsolatot, de csak mint barát.

Azt a mondást kell követnem, kicsit átszerkesztve, hogy „halottról jót vagy semmit”. Illetve esetemben, mára már „pasiról jót vagy semmit”.

Nyugodtam rám lehet húzni a vizes lepedőt, hogy kihasználtam, kihasználom. Ám ez nem igaz, hiszen tudta jól, mire számíthat tőlem, jobban mondva inkább azt, hogy mire nem. Nem árultam zsákbamacskát. Neki megfelelt így, nekem is, ennyi. Innentől fogva sok helyre elmentünk kirándulgatni. Neki jó volt így, hiszen nem egyedül kellett kiruccannia, nekem meg kapóra jött az otthonról való kiszabadulás.

Így történt akkor is, amikor a fejembe vettem azt, hogy hát ha itt az akadály előttem, rendben, megugrom. Mint eddig is. Lesz, ami lesz. Addigra már tisztában voltam vele, hogy mindent tudnak rólam, figyelnek engem, a mozgásomat, tetteimet. Hiszen, eme „Kotnyeles nőszemély még bajt hozhat ránk”. Ez lennék én.


3.

Mivel a gyerekek éppen nem voltak idehaza, hát elindultunk. Sütött a nap, meleg volt, az út pedig hosszú. Nem szóltam senkinek arról, mire is készülök. Ám még így is benne volt a pakliban, hogy nem sikerül az akcióm. Izgultam. Kérdéses volt minden, ami ezzel kapcsolatos, pláne a végkimenetele. A figyelmeztetést megkaptam. Nem mellesleg igen frappánsan, hiszen a Bibliából idéztek nekem egy kis szöveget.

,,Had idézzem Job könyvének 38:11 sorát. És azt mondám: Eddig jöjj, és ne tovább!” Milyen ki aranyosak, nemde? Van ott, kérem, humorérzék. Ki gondolná.

Odafele semmiségekről beszélgettünk. Valószínűleg az ő telefonját is figyelhették. GPS alapján megtaláltuk a célt. Persze útitársamat nem szerettem volna bevonni semmibe, így neki nem árultam el, miért megyünk oda, ahova. Az utca másik végében álltunk meg, én onnan már gyalog próbáltam megkeresni az ominózus címet. Kicsit kérdezősködtem, majd végül ráleltem. Lényeg a lényeg, ő nem volt odahaza, így csak a párjával tudtam beszélni.

– Nem olyan régen ment el, behívták dolgozni. Pedig hétvégén nem szokták. Mondta, hogy nem tudtok levelezni és ő sem érti az okát.
Elkeseredtem. Ekkora utat megtenni a semmiért.
– De ha vársz egy kicsit, felhívom telefonon, hogy itt vagy.

Be is ment a házba és kisvártatva, kezében a telefonnal bukkant fel ismét. Közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami furcsa van benne, de megmagyarázni ezt az érzést nem sikerült magamnak. Talán ahogyan nézett. Nem is tudom...

Míg ő tárcsázott, én izzadtam, mint ló a tűző napon. A melegtől és az izgatottságtól is valószínűleg.

Kicsit beszélt vele, majd átadta a telefont. Akkor tudtunk először beszélni picit. Nagyon meglepődött, hogy elmentem hozzá, és azt hiszem, féltett is. Ez később be is bizonyosodott.
Nem tudtunk ott maradni sokat. Sofőröm éppen éjszakás volt, így hulla fáradtan vezetett csak az én kedvemért. Hát nem cuki? Na, annyira nem. Ő tudja. Vagy nem.

Végül sikerült megbeszélnünk, hogy ha végez, ami nem egyhamar lesz, talizhatunk és tudunk beszélgetni. Sajnos nem sokra rá hívott, hogy nem fog összejönni mégsem. Elkeseredtem ismét, de legalább kicsit beszéltünk. Ami szöget ütött a fejemben, az a csengőhangom megváltozása volt - hát igen, mondhatjuk, hogy ezek az okostelók maguktól tesznek ilyen, na de pont arra a számra változott, ami nem éppen heje-huja vigalomról szól. A Szomorú vasárnap c. dal került hirtelenjében az egykori csengőhangom helyére. Akkor nem is nagyon foglalkoztam vele, csak miután letettem a telefont, akkor néztem igen bambán.

Beszélgetésünk alatt éppen egy kérdésre akartam volna rátérni, amikor a vonal megszakadt. Onnantól fogva hiába is próbáltam elérni, nem sikerült. Tudtam, hogy közbeléptek. Bosszantott, nagyon!

Hazafelé autózva próbáltam nem elkenődni, és főleg nem mutatni bánkódásomat. De rossz színésznek bizonyultam.

– Minden rendben? Olyan csendben vagy - állapította meg sofőröm.
– Persze, minden oké.

Magamban meg: Hogy a büdös francban lenne minden rendben, amikor ez sem sikerült. Agybaj. Ezek után hogyan tovább?

Onnantól fogva végig csak kifelé bámultam az ablakon. Hol a csillagokat figyeltem, hol pedig azt a bizonyos autót a visszapillantóban, ami esküszöm, követett minket. Végig. Nem sokkal a városba érkezésünk után vettünk csak tőle érzékeny búcsút.

Lényegében nem sült el jól az egész, sikeresen keresztülhúzták a számításaimat. Viszont ennek hála rövid telefonbeszélgetést lebonyolítottunk. És már ez is több a semminél.

Hazaérve bekapcsoltam a számítógépet, és láttam, hogy kaptam tőle egy üzenetet, amiben taglalta, hogy egyrészt mennyire örült, hogy elmentem, habár a találkozó sajnos nem jött létre, és reméli, épségben hazaértem. Továbbá leírta azt, amit én is tapasztaltam. Ahogyan én, úgy ő is próbált visszahívni szintén sikertelenül. Nem engedték. Illetve ezeken túl írt nekik is, így a további kapcsolattartás – levelezés - már nem akadt fenn semmin, csak olykor - ezt biztosra vettük -, kicsippentettek a szövegekből ezt-azt. Ami nekik nem tetszett.

Hát jó, ám legyen, ennyi belefér. Illetve nem jó, na de mit lehet tenni? Igazából semmit, erre már rájöttem.

Maradt a keresgélés továbbra is, mint egyik fő tevékenységem.

És jött a G. Albert-es eset.


4.

Ő egy különleges illetőnek számított. Kár, hogy nem ismerhettem meg jobban, de hát ilyen az élet, amúgy is általában már szokásommá vált lecsúszni az emberkékről, vagy éppen nem emberkékről.

Ez még eléggé az elején történt, amikor csak kapizsgáltam a dolgokat, és nem is annyira az hajtott, ami mostanság, hanem egy normálisabb élet reménye. Remény arra, hogy a gyermekeimnek könnyebb életet tudok majdan valamikor biztosítani. Ha ehhez a donorságra van szükség és arra, hogy a véremet adjam, ám legyen. Mellette ott motoszkált bennem, hogy esetleg így még többet megtudhatok eme furcsa lényről. Életéről, szokásairól, miegymás. Eleinte persze nem szándékoztam a donorok sokaságát bővíteni, mondván, én aztán el nem adom a lelkem az Ördögnek, de változnak az idők, változik az emberi gondolkodás is.

És jött az információ tőle, hogy nem lehetséges.

Próbálta velem megérteti a dolgokat, például amikor tántoríthatatlannak tűntem, egyik levelében így írt:

Kizárólag állandó véradóink nyerhetnek némi betekintést életünkbe és szokásainkba, s csakis ők láthatják meg saját szemükkel valódi lényünket, miután a hallgatási fogadalmukat letették.

Minket nem érdekel, hányan hisznek bennünk! Nem ez tart minket életben, tehát teljesen lényegtelen, ki mit gondol ez ügyben. Én személy szerint nem vetem meg az emberi fajt, bár tény és való, hogy legtöbbjük kiérdemelné cselekedetei által megvetésünket, de az ember törékeny teremtménye e Földnek, s mint olyat, védelmezni kell. Az emberek legnagyobb ellenségei saját fajukon belül keresendők. Ezrek pusztulnak el naponta értelmetlen hatalmi harcokban, ártatlanok százezrei halnak meg különböző merényletekben, és még sorolhatnám. Sok száz év alatt rengeteg dolgot láttam, és egész másként szemlélem a világot, mint anno emberként. Attól még hogy tudja, más fajok is vannak az emberi, illetve az állati fajokon kívül, semmi sem fog változni, ezért azt javaslom, hogy a kutatásra fordított idejét a gyermekeivel töltse, mert a család mindennél többet ér! Nekem nem adatik meg ez az "élmény", ezért is kérem az embereket arra, hogy rövidke életüket legfőképp ennek szenteljék. Nem hiszem, hogy van bármi, ami ennél többet ér. Nem szeretném több százévnyi tapasztalat bölcsességével untatni, vagy magasztos hegyi beszédeket tartani, mert véleményem szerint nincs szüksége rá. Nyilván ön is van elég bölcs ahhoz, hogy belássa, igazam van. Tudom, hogy az emberek többsége kíváncsi természetű, s ennél fogva mindent tudni akar, de ha jobban belegondol, esetünkben "felesleges" tudásról van szó.

Csak még valami. Ha tegyük fel, kíváncsi természetéből fakadva Államtitkok után kutatna, és megtudna egy-két furcsaságot, gondolja, életben hagynák, csak mert azt bizonygatja, hogy nem mondja el senkinek, s csupán saját szórakoztatására akarta tudni? Hamarosan hívást kapna azzal a hírrel, hogy az egész család egy utazást nyert, melyből aztán soha nem térnének vissza. De ezer más módja is van annak, hogy feltűnés nélkül eltüntessenek egy családot a Föld színéről! Kegyetlenül hangzik? Mégis igaz! Az ember nagyon gonosz tud lenni, ha akar!!! És a több száz hatalmon lévő ember jövője, illetve karrierje sokkal fontosabb, mint egy számukra "jelentéktelen" család élete.

Bizonyságot tehát nem szerezhet rólunk. Olyat nem, amilyet szeretne, s a beavatottak közül senki sem olyan bolond, hogy bármiféle bizonyítékkal szolgáljon önnek. Akkor mégis hogyan szándékozik kideríteni, hogy valóban létezünk-e? Sehogyan. Ez egy sakk-matt játszma, és ha nem szeretné az összes "sakkfiguráját" elveszíteni, akkor időben ki kell szállnia a játékból. Így is veszít ugyan, de nem mindent! A tudatlanság olykor nagyobb kincs a tudásnál.

És kíváncsi rá, hogy azon emberek élete, akik erre lehetőséget kaptak, megváltozott-e? A válasz, hogy csupán annyiban, sikeresebbek lettek az általunk csereként ajánlott lehetőségtől. Teljesült egy álmuk, de semmi több. Aki megelégszik ennyivel, és tartja magát a szerződéshez, az boldog életet élhet, ám aki nem bírja e titkot magában tartani, annak "rövid életű" lesz e boldogság.

A nyughatatlan emberek, mint amilyen ön is, csupán azért oly nyughatatlanok, mert nem találták még meg életük valódi értelmét.


Természetesen ezen a levélen csak felhúztam magam, mert hát hogyan jön ő ahhoz, hogy megmondja nekem, mit is akarok, mit találtam meg vagy mit sem? És ha én ezt akarom, ha ebben látom az értelmét mindennek? Na akkor mi van, haver? Oké, aláírom, az ember a legkegyetlenebb faj a világon, vagy ha ott nem is, de a Földön mindenképpen!!

Tehát reagáltam a levelére, amire ő is, de hogy miért, hát passz...

Védelmezni kell az embereket? Hiper-szuper, hát akkor miért nem tették? Miért nem avatkoztak közbe, amikor Hitler úgy gondolta, sok-sokezernyi emberéletet elvesz, csak mert megteheti? Miért nem avatkoztak közbe, amikor sok-sok ember halt éhen, a sok háborúba, vagy lehetne még sorolni... teljesen kiakadtam.

És ismét jött a magyarázat:

Az ember törékeny, de ugyanakkor esztelen lény is. Évezredeken át néztük, hogyan pusztítják egymást, és nem avatkoztunk bele. Miért tettük volna? Ha az ember úgy dönt, hogy öldökli saját faját, akkor tegye. Nekünk megvan a saját dolgunk, ahogyan a saját problémáink is. Nem vagyunk Istenek, hogy bármibe is beleszóljuk, vagy bármibe beavatkozzunk. Mi a háttérben maradunk, megfigyelők vagyunk csupán. Ha nem a mi fajunk léte forog veszélyben, akkor nem avatkozunk be. Nem fűződik érdekünk hozzá. Van elég ember a Földön, nem kell attól tartanunk, hogy kihalnak, s általa mi is. Azt hiszem, félreértett. A „védelmezni” szót csupán átvitt értelemben értettem, nem szó szerint.

Hadd kérdezzem meg, ön talán beleavatkozik csak úgy, mások életébe? Ez csupán költői kérdés volt részemről.


(Ó, bele én.)

Törékenyek, mert könnyen elérheti önöket a halál, s ezért mi nem akarunk ártani önöknek, ha nem muszáj. De nem vagyunk sem testőrök, sem igazságszolgáltató szuperhősök. Nem a mi feladatunk megfékezni egy sorozatgyilkost, vagy megakadályozni egy tömegkatasztrófát. Ha ezt tennénk, nem maradhatnánk háttérben, és nekünk nem az a célunk.

(Jajj, hát... őket is könnyen eléri a halál, sőt talán még könnyebben, mint minket bizonyos szempontból.Nem hát, nem az Ő feladatuk persze, de az információk áramoltatása lehet a feladatuk, ezzel is segítve az emberiséget, hiszen egykor ők is emberek voltak. Persze Pityu –háttérben - már régen nem erről van szó.)

Hiába háborog, a későbbiek folyamán sem fogunk semmi ilyesmit tenni. Senkit sem nézünk le amiatt, mert „gyenge”, de védelmezni sem fogjuk, csak ha érdekeink úgy kívánják.

(Jajj, azok a fránya érdekek - hát így lettek számomra Érdek Vámpírok.)

Hitlerről nem beszélnék, mert az igazságot minden feljegyzés kicsit másként rögzíti, de a valóság sok esetben más, mint amit a feljegyzésekben írnak. Ezt nem fogom fejtegetni, mert sok más személlyel kapcsolatban is megtehetném, viszont értelmét nem látom. Hogy az emberek kiről mit tudnak, illetve mit tanítanak nekik, az az emberekre tartozik. Azon már változtatni nem lehet. Mindent felborítana, és az totális káoszhoz vezetne. Biztos vagyok benne, hogy ezt önnek nehéz felfognia, ahogyan sok más embernek is. Csak a bölcsebbek képesek átlátni e dolgokat, és tudni, mi miért van e Földön. Ez nem lealacsonyítás, csupán meglehetősen bonyolult dolog olyasvalaki számára, akinek sejtelme sincs, mi zajlik a világban.

(Ne is beszélj Hitlerről, hiszen tudod jól, elég csak megemlíteni ezeket a dolgokat, és a kereső, keresgélni fog.)

Megjegyzem, azóta már van fogalmam ezekről a dolgokról, de ez régen volt, akkor még szinte teljesen csukott szemmel tengettem napjaimat, bár ők tudták, hogy már nem sokáig lesz ez így.

Nyilván szavaimat sértésként fogja fel, mely tipikus emberi reakció, ez ellen nem lehet mit tenni. Ha annyit megélt volna, mint a legtöbbünk, és látta volna azokat a dolgokat s tetteket, melyeket mi, másként gondolkodna, s másként gondolna az emberi fajra is.

(Az lehet, de hahó, Ember vagyok héééé!)

Tisztában vagyok vele, hogy mindez most hiábavaló szócséplés csupán, mert nyilván nem értheti meg soha, amit mi, éppen ezért ezeken vitatkozni is felesleges.

(Mindig ezzel a szócsépléssel jöttek később is. Érti a fene, ezt miért szeretik annyira.)

Az emberek saját maguk döntenek a sorsukról, s ebbe beletartozik a haláluk napjának önkéntes sürgetése is.

(Khm... tényleg saját magunk döntünk - későbbiekben kiderül majd, nem egészen így van.)

Mi minden esetben elmondjuk, mire számítsanak, hogyha nem tudják megtartani Titkunkat, melyet saját akaratukból és döntésükből bízunk rájuk. Tisztában vannak a következményekkel, mégis egyesek megszegik e konvenciót, ami által végeredményben tudatos öngyilkosságot követnek el. És megint csak azt tudom mondani, hogy milyen esztelen az emberi faj. Csak akkor kezd el gondolkodni, mikor már késő. Feszegetik a határokat, s miért? Mert nagyobb hírnevet s több gazdagságot remélnek tőle, pedig tudják jól, ehelyett mit kapnak.

(Én nem ezért feszegettem a határokat, hahó!)

Vitatkozhat velem, de higgye el, így van. Természetesen vannak kivételek, mint mindenben. Bosszantó, vagy sem az ön számára, akkor is ez a helyzet, s erről nem mi tehetünk. Tehát megismételném, nem képzeljük magunkat Istennek, még ha megtehetnénk sem. Bölcsebbek vagyunk annál, s ez okból kifolyólag nem szólunk, vagy avatkozunk bele mások ügyeibe, csupán megfigyelők vagyunk.

(No persze...)

Ez is tanulmányaink része. Az emberi természet megfigyelése. Szó sincs arról, hogy mit tudnánk befolyásolni, vagy mit nem. Amihez érdekünk fűződik, arra hatással vagyunk, és nem a hatalom vagy jelentős vagyon végett. Minket más "érdekek" vezérelnek.

Az embereknek természetesen mi ajánlottuk fel a donorság lehetőségét azon célból, hogy erőszak és esetleges haláleset nélkül jussunk hozzá a létünk fenntartását jelentő vérhez. Ez nem önzőség volt részünkről, hanem olyan esély, melyben mindkét faj megkapja, amire vágyik. Kérdem én, milyen önös érdek van ebben? Ha így látja, akkor valamit nagyon félreértelmez.

Joga pedig mindenkinek van! Legfőképpen bizonyos dolgok kijelentéséhez. Azonban cselekedeteink, egész további életünket meghatározhatják, ezért kell bölcsnek lennünk, s lennie, hogy ne kelljen semmi olyasmivel szembenéznie, amivel nem akar.


(De van ám joga! Bizony! Méghozzá ahhoz, hogy kutasson, és segítsen az embereknek!)


Abban pedig téved, hogy fajunkban a férfiak vannak többségben. Nők ugyanolyan számban találhatók, s legtöbbjük irányító „tisztséget” tölt be. Bennünk nincs a másik nem iránti ellenszenv, nem úgy, mint önnél. Látja, ez is csak egy értelmetlen emberi ellenreakció, amiért a múltban csalódás érte. Ha már az „elítélünk másokat” dolognál tartunk, ön nem éppen ezt teszi? Ítélkezik a másik nem felett, csak mert nem lelt boldogságot annál, akinél szeretett volna. Az emberek elárulják egymást. Ez is a lényük része. Van, akinél hamar előtérbe kerül, és van, aki képes elnyomni, de ott van, bármennyire is tiltakozik ellene. Lehet, hogy másoknál más dolgokban, vagy másként, mutatkozik meg, de ott van.

(Köszike! Ők is elárulják a saját fajukat, ne vicceljünk, kérem. Elárulják egymást, csak esetleg máshogyan, titokban, de igenis azt mondom, nem akkora a különbség ám közöttünk.)

Oké, hát ismét ott tartunk, hogy adott egy valaki, aki tud rólam dolgokat, és hm... kioktat netán? Annyira nem vettem zokon a szavait, mert voltak benne igazságok.

Később pedig egy meglepő fejlemény várt rám. Pontosabban az, hogy kaptam tőle egy üzenetet, amit úgy küldött, hogy feljebbvalói nem tudtak róla, gondolta ő. Ebben felajánlotta nekem a donorságot, illetve azt, hogy az Ő donorja lehetek. Ennek minden előnyével. Elmondása alapján, több embernek is segített már úgy, hogy nem lett volna szabad. De ő nem találta a helyét közöttük, így azt tette, amit jónak látott. Erről viszont bővebben személyesen szeretett volna beszélni velem, így lezsíroztuk a találkát. Egyébként is megkedveltem korábbi néhány levele által, mert tisztelettel írt, kedvesen, habár én nem mindig így reagáltam.

2011 októberében eljött a nap, amikor is felcsillant a remény, hogy nincsen veszve minden. Izgatottan mentem el a találkozóra, nem tudva, hogy mi is vár rám. Hittem is meg nem is, hogy sikerülni fog. Előtte lévő héten írt, hogy valami baj lehet, mert olyan személy jelenlétét érzi, akinek egyikünk sem örülne - később kiderült, kire célzott -, de a találkánkat nem mondta le. Aggódtam érte.

Aggódásom jogossága pedig bebizonyosodni látszott, amikor ott a parkban jött az SMS, hogy azonnal menjek haza, mindent elmagyaráz, amint hazaértem. Feltételezem, akkor már nem ő írt nekem. Nem értettem, de ez van, nincs mit tenni, irány haza. Majd kiderül, mi a nyavalya történt.

Hát ki is derült, ugyanis kérdésemre, mi a baj, jött a reakció, csak sajnos nem tőle:

Miért hiszik azt az emberek, hogy a múltban elkövetett hibáikat általunk kijavíthatják?!
Roppant mód dühít, hogy akadnak köztünk olyanok, akik ebben ráadásul segítő kezet nyújtanak!

A Tanács nem lesz elragadtatva ettől a dologtól, az biztos!

Gondolom mostanra rájött, hogy a "segítője" lelepleződött. Amint látja, tudok a Titkos postafiókról, a levelezgetéseikről és a megbeszélt találkáról is. Jó vagyok ebben! Semmi sem maradhat rejtve előlem, és elhiheti, hogy a maga "Albertje" nem ússza meg büntetlenül, hogy ellenszegült a Tanács akaratának!

Talán már elég felvilágosult ahhoz, hogy tudja, miként büntetjük az effajta "kihágásokat"!

Hamarosan kiderül, mi az ítélet, de egy biztos! Albertről többé nem fog hallani! Le merném fogadni, hogy a valódi nevét még el sem árulta. Ennek két oka lehet: nem bízott meg magában annyira, hogy ezt közölje, vagy eddig még nem volt alkalma rá.

Bár gondolom, inkább ez utóbbi, tekintve hogy "Albert" külön kérése volt, hogy nem bántsuk magát és a családját.

Kár, hogy véget kellett vetnem e "bimbódzó" kapcsolatnak, de hát ez a kötelességem. És nem mellesleg még élvezem is!

Talán szerencsém lesz, és engedélyt kapok a Tanácstól a "likvidálásodra". Ugye nem bánod, ha tegezlek, hisz annyi mindent tudok rólad, hogy olyan, mintha mindig is ismertelek volna! Tudod, legnagyobb sajnálatomra, ha megszületik az ítélet "Albert" ügyében, és a büntetése halál, akkor valószínűleg utolsó szó jogán a te és családod épségének biztosítását kéri majd, amitől nem igazán repes a szívem, mert én nagyon élvezném a társaságodat, akármeddig is tartana.

De ki tudja? Még az is lehet, hogy hamarosan látjuk egymást!!


Ezen aztán végképp bepöccentem! Talán érthető, miért. Egyrészt a levesbe köpött. Másrészt bántani akarta az illetőt, akit megkedveltem, harmadrészt burkolt, vagy nem is annyira burkolt fenyegetést intézett felém, csak mert úgy gondolta, jogában áll így beszélni velem!

Felháborítónak találtam, így visszaírtam neki pár " szép " levelet.

Egy darabig még elérhető volt a postafiók, majd megszüntette, de gondolom, előtte még elolvasta az üzeneteimet. Nem tudott érdekelni nagyon, mi is lesz, csak aggódtam egy olyan illetőért, akit sose láttam. Mégis tudtam, hogy ő emberibb bármelyiküknél!

Sajnos a vége az lett, hogy elevenen elégették a többiek előtt, ezzel is elrémisztve a többieket a hasonló cselekedetektől.

Nem tudtam mit tenni. Senki sem tudott tenni semmit. Én voltam az utolsó csepp a Tanács poharában, hiszen régóta megfigyelték, sokszor figyelmeztették, ne tegyen olyat, amit nem szabad. De ment a saját feje után, ahogyan én is mindig. És ez lett a vége. Később kaptam a "megnyugtatást", hogy nem az én hibám volt. Tényleg nem?...

Mára már tudom, hogy valóban nem, de akkor összetörtem kicsit.



folyt. köv.

Előző oldal Penelope
Vélemények a műről (eddig 2 db)