Boszorkányátok II.

Fantasy / Novellák (1731 katt) Norton
  2011.03.09.

Dargel lassú felfogását a gyors cselekvés követte; felkapott egy követ, és hozzávágta ellenségéhez, akit olyannyira meglepett a primitív támadás, hogy még védekezni is elfelejtett hirtelen. A lapos kődarab a szeme alatt találta el, kis híján megvakítva.

- Au!

Majdnem leszédült a faágról. A „tízórai” menekülni kezdett, és a kupolás torony felé vette az irányt. Oda futott, ahová a sorstársa is, aki már eltűnt a bejárat mögött. A robusztus rabló az alkatát meghazudtoló fürgeséggel vetette magát utána. Ahogy beugrott a nyíláson, egy lapát csapódott az arcának. Hátrazuhant a jókora „tenyerestől” és újra odakint találta magát.

- Bocs, haver! - hallotta az ijedt mentegetődzést. - Azt hittem, a boszorkány az.

Persze ez sovány vigasz volt, ami egyáltalán nem javított a helyzeten.
Sajnos az orra inkább hasonlított már egy eldeformálódott burgonyához, mintsem szaglószervhez.

Beronda még mindig a faágon csücsült. A tenyeréből kiáramló energiával begyógyította a szeme alatt lévő sérülést, a másik szemével pedig a képen törölt alakot figyelte. Bár még fájt kissé az arca, nem bírta ki nevetés nélkül. A két idióta még ilyenkor is egymást püfölte. Eddig több gondot okoztak önmaguknak, mint amelyet ő csinált nekik. De ideje volt véget vetni a bohóckodásnak!

- Kőzápor! - károgta haragosan.

A bulldogképű a szétvert orrát tapogatva. Közvetlenül felette kicsiny viharfelhők kezdtek gyülekezni. Diszkrét, ám annál fenyegetőbb mennydörgések hallatszottak. Rémülten tapasztalta, amint vagy három méter magasban az ég kitörni készült.

- Mi ez?

Csattanás hallatszott, és a miniatűr fellegekből szakadni kezdett az… eső helyett a kövek! A jelenséget még elektromos kisülések is kísérték, mint holmi apró villámok; a mennydörgések közben dobhártyarepesztőek lettek.

- Kölcsön kavics visszajár! Ha megdobnak kővel, dobd vissza kénkővel!

A nagydarab férfi ilyen „égi áldásra” egyáltalán nem számított. Ennél talán még egy jégeső is jobb lett volna. A fején sűrűn csattogott a sok kis apró kődarab. Bevetette magát a toronyba, de evvel nem úszta meg, ugyanis a viharfelhők oda is követték! Karjaival igyekezett védeni magát, miközben görnyedten futott… ám nem sokra ment vele. A kődarabok, mintha forgószélbe kerültek volna, összevissza röpködtek, de valahogy mindig megtalálták. Újra és újra a már jócskán meggyötört testéhez vágódtak. Egy veszélyes örvény kellős közepén találta magát! Ordított, mire néhány fogát kivitte egy kemény kavics, az orrán, szemén, száján pedig újabbak csattantak. Már nem is a fejét, hanem az arcát próbálta védeni inkább.

Belevetette magát egy gödörbe, melyet nemrég ástak ki úgy félig meddig. Sokat vitatkoztak azon, hogy a romos toronynak a belsejébe érdemes-e egyáltalán csapdát telepíteni, és végül úgy döntöttek, mégsem éri meg a fáradtságot, ezért odakint folytatták inkább a fárasztó munkát. Ez a gödör viszont így maradt; még egy lapát is hevert a legalján. De ahogy beleugrott a saját maga által ásott verembe, hamar rájött arra, hogy ez talán mégsem olyan remek ötlet! A haragos felhők megálltak felette, és onnan zúdították rá az „áldásukat”. Összegörnyedt, mint valami teknősbéka, ám a hátán egyre hevesebben csattogott a „zápor”. Pár pillanat múlva viszont, hál istennek, szétoszlottak a felhők, és a kőzápor is megszűnt. Még némi fényjelenség villant, mint sárga üstökös, majd az is kihunyt. Csend lett. A veszély látszólag elmúlt - legalábbis átmenetileg.

Keservesen nyöszörgött. Alig mert felnézni, de valahogy mégis erőt vett magán. Vérző, duzzadt arcával kíváncsian nézett körül. A felhőket már sehol sem látta. Sorstársa egy lapátot tartott maga elé, mint valami kardot. Fegyvereik már rég nem voltak - mikor Beronda megkezdte ellenük az irtóhadjáratát, sorra eltüntette őket. Csupán néhány ásó, lapát, pár bicska és egy kis balta maradt meg. Ezek az eszközök alkalmasak voltak ugyan fegyvernek, mégsem mentek vele semmire. Kegyetlen ellenfelük óriási mágikus erők birtokában volt, mely képességekkel ők sajnos egyáltalán nem rendelkeztek.

- Jól vagy, haver?
Fura mód, mintha aggódtak volna érte.
- Hogy érzed magad?
- Most repült nekem kismillió kavics! - kiáltotta ingerülten. - Te jó ég, bokáig ellep! Szerinted vajon hogy érzem most magam, te idióta vadbarom?! Mit ne mondjak, köszönöm kérdésedet! Igazán remekül vagyok, a fene essen belé! Jobb már nem is lehetne!

A feldagadt arcát és a szilánkos fogait tapogatta; mintha egy ritka műalkotást próbált volna kipuhatolni.

- Nyugodj le, testvér!
Ám ő csak keservesen nyöszörgött.
- Miért csinálja ezt velünk?!
A másik erre ijedten nézett körül.
- Nem látom sehol. Odakinn van valamerre.

A kupolás torony, hová bemenekültek, egy körülbelül tíz méter sugarú, kör alakú épület volt; a tekintélyes kiterjedésű, romos várnak az egyik legmagasabbra nyúló része. A belseje teljesen üres és lepusztult. Csak egy bejárata volt, ám az ajtó hiányzott róla. Rendelkezett még egy ablaknyílással, mely több méter magasságban helyezkedett el, s persze az üveg már hiányzott belőle. A csupasz földön mindenfelé törmelékek és szikladarabok hevertek szanaszét. Felnézve ki lehetett látni a kéklő eget megcsodálva… de csak foltokban itt-ott; a torony kupolája ugyanis több helyen hiányosnak bizonyult.

- Nem tudom, de valamiért úgy érzem, hogy csapdában vagyunk.
- Most az egyszer egyetértek. Tűnjünk el innen!

Dargel megpróbált kikecmeregni a veremből, bár a testén több volt már a zúzott terület, mintsem az éppen maradt; de jól tudta, menekülnie kell! Meglepetten tapasztalta azonban, hogy egy átlátszó, üvegszerű burok fedte el a gödröt, mint valami óriási szappanbuborék. Rémülten tapogatta végig az érdekes anyagot. A „buborék” benyomódott kissé, ahogy rátenyerelt, ám rugalmasan visszahajlott… és fura módon kuncogó hangokat hallatott az érintés hatására.

- Mi lehet ez?
- Fogalmam sincs, haver!

Bendegúz hirtelen tágra nyitotta a szemét. Észrevette a boszorkányt, aki elégedetten bámulta őket. A méterekkel felettük lévő ablakpárkányon ült, olyan természetes nyugalommal, mintha egy színházi előadást nézett volna végig a díszpáholyból. Ő azonban csapnivaló színésznek bizonyult, bár drámázni azért tudott - mihelyt meglátta a „közönségét”, ordítva emelte meg a lapátot. Úgy tartotta, mint egy lándzsát. Ám a visszataszító, romlott lelkű öregasszony… egyszerűen eltűnt.

A nyurga férfi ekkor pánikba esve futni kezdett a kijárat felé, de beleütközött valamibe. A „valami” áttetsző volt és rugalmas - épp a küszöbnél állította meg. Amint nekirohant, még vagy méternyit haladhatott előre - az idegen anyag ennyit engedett -, aztán visszahajolt, amitől hanyatt esett. Ijedten figyelte a kijáratot, ahol egy színtelen szálakból álló „pókháló” zárta el a menekülés útját. Hasonló anyagból lehetett, mint a „burok”, amely a gödröt fedte.

Ismét egy ellenszenves kuncogás hangzott fel, majd a „pókháló” hangosan kacagni kezdett. Beronda újfent megjelent az ablakban. Ő is vigyorgott, mintha bálba készült volna. Dargel lelapult a gödörben, rá a kavicsszőnyegre, nyurga társa viszont zokogni kezdett - most tört ki belőle az eleddig erőszakkal visszafojtott fájdalom. Nem akarta ugyan, de mit se tehetett ellene. Próbálta visszafogni a könnyeit, mert evvel csak örömet szerzett az ellenségüknek, de túl rég óta tartott már ez az idegőrlő háború. Beletörődve várta a sorsát, ám nem történt semmi.

- Na, mi lesz? Ölj már meg, te rohadék! - kiáltotta hisztérikusan.
- Miért tennék ilyen rosszaságot?

A hang csodálkozó volt, ám kiérződött belőle a lekezelő fölényesség. Mintha egy gúnyolódó tanár oktatott volna ki egy ostoba diákot; tisztán benne volt a hatalom mámora.

- Miért ölnélek meg, barátom? Ki fog akkor szórakoztatni?
- Nem szórakoztatlak többet!
- Ugyan már, kis tízóraim! Hová lett az erőteljes küzdőszellemed? Téged nem így ismertelek meg. Azt hittem, nagy küzdő vagy!
- Miért küzdenék? Hiszen esélyem se lehet. Úgyis az lesz a vége, amit te akarsz. Minek nyújtsam el a gyötrődésemet? Elegem van ebből az elmebeteg játékból! Elmehetsz a francba, csinálj, amit akarsz!
- Ezek szerint vizet is forralsz nekem? Szükség van rá a lakomához. Aztán pedig másszál szépen a bográcsba! De előtte azért fürödjél le rendesen. Ha, ha, ha! Bár, ha jobban meggondolom a dolgot… szeretem a zamatos húst. Inkább, ne fürdjé le!
- Látom, élvezed a helyzetet.
- Mi tagadás, igen.
- Engem már ez sem érdekel. Nem félek tőled és nem menekülök többé! Meneküljön a halál.
- Az terád vár hamarosan.
- Hidegen hagy.

A banya ekkor úgy tett, mintha gondolkodna.

- Tudod mit? Hogy lásd, milyen jó a lelkem… adok neked esélyt.
- Köpök rád.
- Na, jó, én nem bánom! Tőlem, bevághatod a hisztit, ahogy jól esik, de annak bizony komoly következményei lesznek. Most elmondom, mit csinálok, még akkor is, ha téged hidegen hagy! Először is az erdőről megszüntetem az átkot, mégpedig végleg! Oda mentek, ahová akartok! S hogy még jóságosabb legyek… előnyt is adok. Kerek negyed órát. Így lesz időtök elmenekülni, vagy felkészülni a harcra, ahogy tetszik! A döntés a tiétek... pontosabban a tiéd! Választhatsz, mit teszel ebben a helyzetben. Több lehetőséged is van. Például a barátodat a sorsára hagyva elmenekülsz, s a részemről, be kell vallanom, ezt látom a legnagyobb esélyednek... de van egy másik módszer is - segítesz neki és együtt harcoltok tovább. Bár eddig nem voltatok túlságosan sikeresek, ami azt illeti. És most teljesen őszinte leszek hozzád: ő csak fel fog tartani! Ám ez a magánvéleményem csupán. A döntés mindenképp a tiéd. Nem jellemző egyébként rám, hogy esélyt adok a zsákmányállataimnak! Talán öregszem, és ezért lettem ilyen jószívű. Most időt kapsz, ami éppen elég ahhoz, hogy cselekedj a józan belátásod szerint. Persze durcáskodhatsz is tovább, akár egy elkényeztetett kisgyerek, de akkor tényleg megérdemled a sorsodat!
- Ez azt jelenti, hogy kiengedsz bennünket innen?
- Azt nem mondtam! Túlságosan éhes vagyok. Bár negyed órát még kibírok. Ami mostantól el is kezdődött, csak hogy ne húzzuk az időt! - Azzal színpadiasan felröhögött, majd eltűnt, akár egy rémálom.

Bendegúz bugyután nézett. Nem szerette a káprázatot, mert az alkalmas volt arra, hogy elvegye a józan eszét. Most is a nagy feszültség közepette egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha az egész történés nem is lenne igaz, mindössze a túlhajszolt képzelete játszana vele csupán. Hisz nem tűnhet el valaki úgy, mint egy délibáb! Ez egyszerűen képtelenség! És ha a boszorkány nem valódi, akkor ő egy bolond, kinek látomásai vannak. Nehéz találni annál ijesztőbb dolgot, mint mikor valakinek megrendül a saját érzékszerveibe, vagy a józan eszébe vetett hite. Megdörzsölte fájó arcát és gondolkodni próbált.

„Sajnos nem vagyok bolond. Ami itt történik az a kegyetlen valóság.”

Idegesen figyelte a kijáratot ellepő „pókhálót”, amely nagyon is valódi volt; akárcsak a hatalmas, gödröt fedő „buborék”, ahol a társa kucorgott. Ő eddig feltűnően csendben volt, most azonban nagyon megjött a hangja.

- Segítsél, testvérem! Ki kell jutnom innen! Nem hagyhatsz cserben!
- És mit tehetnék?
- Törd szét ezt az izét! Vannak ott jó nagy kövek! Siess, kérlek!
- Valóban ezt akarod?
- Persze, hogy ezt! Nem is itt maradni!
- Rendben, de menj egy kicsit arrébb, nehogy téged találjon el! Ez kicsit veszélyes lesz.
- Nem érdekel, gyerünk már!
- Te akartad!

A sovány rabló hatalmas nyögéssel egy emberes szikladarabot emelt a feje fölé, majd egy tipikusan „minden mindegy” arcot vágva a burokhoz vágta, amely behajolt a brutális erőhatás következtében, de nem tört össze, mint ahogy várták, hanem „visszarúgott”, a sziklakő pedig úgy pattant le róla, mint a könnyű kavicsdarab - a meglepett Bendegúz alig tudott félrehajolni előle. Nagyot kiáltott ijedtében, mert erre egyáltalán nem számított. A nehéz kő a füle mellett elzúgva a torony falának csapódott.

- A jó életbe!
Rendesen kiment az arcából a vér.
- Próbálkozz újra!
- Vedd már észre, hogy így nem megy! Majdnem agyonütött! Még a végén tényleg magunkat nyírjuk ki! Hogy szomorodna meg a jó édes anyja is…
- Akkor is segítened kell! Kötelességed!
- Kötelességem? Miket hallok! Te komolyan gondolod ezt?
- Nem hagyhatsz itt, testvérem! Tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, de egy csapat vagyunk, és a te lelkeden szárad, ha itt lelem a halálomat. Nem lehetsz ennyire érzéketlen. Másképp ismertelek.
- Hogy ismertél?
- Úgy, mint egy rendes orkot! Mindig lehetett számítani rád!
- Valóban? Eddig valahogy másképpen beszéltél.
- Pedig kedvellek… csak nehezen tudom kimutatni az érzelmeimet.
- Szerintem viszont egész jól kimutattad, mert az állam még mindig sajog.
- Nézd, én tu…
- Na, jó, ezt most hagyd abba! Az energiát, amit a nyalizásra fordítasz, használhatnád inkább munkára. Ott egy lapát melletted, a kavicsok között. Áss vele egy alagutat a búra alatt.
- Te nagyon okos vagy!
- Tőled ez komoly dicséret.
- Annak is szántam. De nem segítenél, testvérem, te is kívülről? Így időt nyerünk.
- Neked aztán van bőr a képeden!
- Tudom, hogy számíthatok rád. Egy nagyszerű barát vagy! Egy igazi nemes lélek. Bárcsak mindenki ilyen lenne! Az egész világot szeretetre méltó, csodálatos lelkek népesítenék be.
- Na, ez jól esett! Ez már a meleg szarig volt! Légy szíves, mondj még ilyeneket!
- Ne szórakozz már, te állat! Ez nem játék!
- Elég hamar váltottál. Az előbb még én voltam a világ megmentője. Jól van, segítek. Ám nem azért, mert szépeket mondasz!

Vehemensen ásni kezdett avval a szerszámmal, melyet nemrég még lándzsának akart használni. Minden felgyülemlett feszültségét a munkára fordította; és persze most a társa is kitett magáért - ő már szabályosan pánikban volt. Szinte versengtek egymással, és ami azt illeti, meg volt hozzá a gyakorlatuk. Röpke percek alatt kimélyítettek egy akkora lyukat, melyen keresztül a „nyalizós rab” átpréselhette nem túl vézna testét. Szerencsére ezen a területen igen puha volt a föld - többek között ezért kezdtek épp itt vermet ásni, mielőtt meggondolták volna magukat. A torony bejáratánál viszont más volt a helyzet; ott sokkalta rosszabbnak bizonyultak a talajviszonyok. A hórihorgas nem foglalkozva tovább a hálálkodó barátjával, máris azon törte a fejét, mi módon juthatnának ki a kutyaszorítóból.

- Sajnos ez a terület túlságosan kemény.
A homlokát ráncolva gondolkodott.
- A hálót nem hiszem, hogy szétbírnánk vágni, alatta azonban lehetetlen átjutni.

A lapát szélével rávágott egy párat az átlátszó „pókfonálra”, ami persze nem szakadt el.

- Akárhogy is nézem, itt sosem jutunk keresztül! A föld pedig olyan, mintha óriások döngölték volna le. Megpróbálhatjuk ugyan… de jó lenne egy csákány. Az viszont nincs. Te mit gondolsz?
- Kevés az időnk.
- Kevés az időnk, kevés az időnk! Ezzel én is tisztában vagyok! Mást nem tudsz mondani?
- Találj ki valamit!
- Köszönöm a tanácsot! Na, és mi a… várj csak! Az ablak, ahol a boszorkány ült… nincs is olyan magasan!
- Szerintem túl magas!
- Igen, de ha kőtörmeléket és földet hordanánk alá, aztán egymás vállára állnánk, akkor talán elérhetnénk!
- Talán igazad van. De ha tévedsz, akkor lejár az időnk!
- Ez ismét nagyon bölcs volt. Fogalmam sincs, mire mennék nélküled!
- Te vagy az ész. Van itt néhány kisebb szikladarab. Lássunk munkához!
- Úgy legyen.

Nekigyürkőztek és közös erővel három darab sziklakövet pakoltak egymásra az ablak alatt. Most fura módon nem álltak le vitatkozni, mert ez a helyzet kivételesen az együttműködésről szólt. De amikor felmásztak a saját maguk által épített, kezdetleges „lépcső” tetejére, az ablak még így is magasan volt.

- Mi a nyavalyát csináljunk? - morgolódott Dargel.
- Vegyél a nyakadba.
- És velem mi lesz?
- Felhúzlak téged is.
- Vagy olyan erős?
- Persze.
- Inkább én mászom először. Úgy a biztos.
- Jól van, de siess! Nem érünk rá vitázni! Mássz akkor te először, oly mindegy… aztán húzzál föl engem is!
- Úgy lesz, barátom. De hogy másszak rá széles vállaidra?
- Rém egyszerű.

Bendegúz leguggolt, és a tenyereit a falnak támasztotta.

- Csak lépj rá nyugodtan!
- Nem veszélyes ez?
- Te akartál először menni. Vagy megvárod inkább a boszorkányt?
- Azt már nem! Fölmegyek én, nincs semmi baj.

Azzal nagyon óvatosan a társának a vállaira lépett, miközben tenyereit a falon támasztotta meg. A térdei egy kissé megrogytak a szokatlan egyensúlyi helyzet következtében.

- Koncentrálj erősen! Igyekezz nem leesni! Most szép lassan felállok!

Szavai befejeztével a cingár alak meglepő mutatványt hajtott végre: lassan, de biztosan felegyenesedett! Tenyereivel a falon „lépkedett”, miközben a combjait kinyújtva felállt. Az arca teljesen vörösre váltott az erőfeszítéstől, a Dargelé viszont sápatag lett inkább - már épp elég zúzott sérülés volt rajta. Ő is a falra tenyerelt, majd óvatosan kinyújtózott, miközben remélte, hogy jótevője nem csuklik össze mázsás súlya alatt. Ahogy magasabbra jutott, egyre jobb kedvre derült. Hamarosan könnyes búcsút vesz a megmentőjétől! Amíg a banya őt lakomázza, addig rengeteg időt lehet nyerni. Nem lesz más dolga, mint villámgyorsan elmenekülni a környékről.

„Talán mégis megúszom? Az egész tetves bandából én egyedül? Talán mégis van remény?”
Ám hiába nyújtogatta vaskos karjait, a párkányt mégsem érte el.

- Nyújtózz még egy kicsit! - biztatta erőlködő, vézna társát.
- Nem megy jobban!
- Megy az, csak akarni kell! Álljál lábujjhegyre!
De ahogy felnézett, még mindig elérhetetlen távolságra látta a célt.
„Pedig nem sok híja van, a fene belé!”
- Mi lenne, ha ugranék egy nagyot?
- Megvesztél? Így is majd beszarok alattad!
- Akkor nyújtózz még! Mire vársz? Én már nem tudok jobban… pedig nincs olyan messze! Gyerünk, tedd oda magad egy kicsit!
- Nem megy, te hülye! Felfogtad? Hihetetlen, mekkora állat vagy! A francba, megroppant a gerincem! Szállj le! Szállj le gyorsan!
- Jól van, már le is szálltam, te szerencsétlen!

Sistergősen káromkodott, miközben a tekintetével újabb sziklaköveket keresett. Sajnos nem látott olyat, amely alkalmas lehetett volna újabb „lépcsőfoknak”.

- Most mit csináljunk? Beszélj már, te nagyokos! Gyerünk, most járjon a szád!

A hisztéria határára került. Bendegúz a hátát fájlalta. Nagyokat nyögött, és nyújtózott egy óvatosat.

- Nincs mese - bökte ki végül, rövid gondolkodás után. - Nekem kell a te válladra állnom!
- És vajon minek? Áruld már el, nagyfőnök! Ha én nem értem el a párkányt, akkor te, hogy akarod, barom?
- Nekem hosszabbak a karjaim. Talán sikerülhet, ha helyet cserélünk. Aztán felhúzlak téged is.
- Rendben, megpróbálhatjuk. Állj akkor a vállaimra! Cseréljünk, te nagyokos!

Méltatlankodva leguggolt és a kezét a falnak támasztotta. Ezúttal az ő vállára álltak, s meg kell hagyni, így valahogy könnyebben ment a mutatvány, mert egyáltalán nem szenvedett a felegyenesedéssel. De ahogy a kényszerű sorstársa kinyújtotta vézna karjait, ő sem érte el a hőn áhított célt. Néhány centi még mindig hiányzott!

- Ha a kezedbe lépnék… felbírnál tolni?
- Nem a cirkuszban vagyunk.
- És ha a fejedre állok?
- Meg ne próbáld, ha jót akarsz!

Bendegúz hirtelen felugrott a széles vállakról, és sikerült neki! Megkapaszkodott a párkányon.
- Ez az! Húzd fel magad, testvérem!

Persze boldogan tett eleget a kérésnek. Kicsit még tolták is lentről a lábait. Mikor felült végre az ablakba, megkönnyebbülten pihegni kezdett. Hosszú idő óta most volt először elégedett valamivel.

- Most akkor… húzzál fel engem is! Hallod, testvérem? Ugye nem akarsz cserbenhagyni?
- Várjál, cimbora, csak kifújom magam! Sok volt ez egyszerre.
- Jó, de kifutunk az időből. Remélem, nem hagysz itt.

A másik elgondolkodott.
„És vajon, miért nem? Én megúszhatnám, mint ahogy a boszorkány is megmondta.”
Megdörzsölte gondterhelt arcát.
„Olyan ez most, akár egy próbatétel. Itt hagyjam ezt a hülyét tízórainak, vagy segítsek rajta? De akkor talán én járok rosszul. Átkozott banya, ezt jól kifundálta. Melyik utat válasszam? Legyek jó? Vagy legyek gátlástalan? Túl nagy a tét.”

- Gyerünk, barátom, könyörgök, segíts!
- Segítek, ne rinyálj már! - húzta el a száját. - Csak pihentem egy cseppet.

Vetkőzni kezdett: levette az ócska ingét, összecsavargatta és lenyújtotta neki. A „buldog arcú” elmosolyodott.

„Néha egész okos vagy.”

Boldogan ugrott fel, ám a sokat megélt ruhadarab rögvest elszakadt, midőn megmarkolta. Csalódottan zuhant vissza.

- Ilyen nincs! - nyögte elkeseredve.
Kiabálni kezdett.
- Csinálj valamit, te barom! Fogy az időnk!

Bendegúznak most jutott eszébe másodszor, hogy a sorsára kellene hagynia. Már nagyon elege volt belőle, és úgy érezte, teljes joggal. Feszt csak követelőzött, mint valami agyament főnök. Elvárta, hogy mindent megoldjanak helyette, de neki még egyetlen használható ötlete sem volt ezidáig. Fölényeskedni meg kritizálni viszont kiválóan tudott.

„Talán mégiscsak jobb lenne itt hagyni.”

A másik, mintha megérzett volna valamit, egyből hangnemet váltott.

- Ne haragudj, cimbora, de mindjárt visszatér a boszorkány és túl ideges vagyok! Én sem hagynálak cserben! Segíts, kérlek! Nem hagyhatsz a sorsomra!

A langaléta ekkor öltözködni kezdett. Levette a szandáljait, és kidobta őket a szabadba. Majd a nadrágjától is megvált, így megcsodálhatóvá váltak pipaszár lábai, valamint a buggyos gatyája, mely a többi ruhájához hasonlóan igencsak koszos volt.

- Most… mi a fenét csinálsz?
Nem felelt, csak összecsavargatta a nadrágját, és azt nyújtotta le, épp úgy, mint az inget az imént.
- Tekintsd szerencsédnek!
A buldogarcú grimaszolva nézte az „életmentő gatyát”.
- Óriási!

Érte ugrott, és ügyességét dicsérendő, megint elsőre sikerült megkapaszkodnia. Egy kissé aggódott ugyan, de ezúttal nem ismétlődött meg az előbbi jelenet, mert a ruhadarab jól bírta a gyűrődést, bár megreccsent egy párszor. Az „akrobata” ekkor a lábát óvatosan támasztotta meg a falnál, majd mászni kezdett felfelé. Pár pillanatig tartott csupán, és már ott is volt a párkányon. A nagy lelkesedésében majdnem kizuhant a másik oldalon. Hálálkodva nézett.

- Kösz, haver! - vigyorogta elégedetten. - Ám ha a nadrágod is elszakad, akkor kíváncsi vagyok rá, midet lógattad volna le harmadszor az ablakból.
- Nagyon vicces. Á... a fenébe! Talán ha az egyik lapátot felnyújtod, az is elég hosszú lett volna!
- Hosszabb, mint más? Ha, ha, ha!
- Kár volt gatyára vetkőznöm!
- Most már mindegy, testvérem. Köszönöm a segítséget!
- Na, evvel sokra megyek. De tudod mit? Segíthetsz leereszkedni innen… ha már ennyire meg akarod köszönni. Eressz le a nadrágommal! Remélem, ezt még kibírja.
- Én engedjelek le?
- Ennyit már igazán megtehetsz!
- Rendben, ne kiabálj! Leengedlek. Nekem már nehezebb dolgom lesz, mert több méter magasan vagyunk.
- Egy hős vagy. De segítenél végre?
- Nyugalom! Fogd ezt meg! A végén meglehet, neked is ugranod kell.

És igaza volt, mert hamarabb kellett, mint hitték. A koszos, rongyos vászonanyagnak ugyanis elege lett a megpróbáltatásokból - az inghez hasonlóan szintén megadta magát a sorsnak. „Szövetszakadás” történt. A jellegzetes hangot követően Bendegúz a földön találta magát. Talpra esett, majd fenékre ült. Bután nézett és nevetni kezdett kínjában.

- Hát persze, még ez is! Miért is ne? Ilyen az én formám.
Csak ült a földön reményt vesztve, aztán ügyetlenül feltápászkodott és szomorúan legyintett.
- Se nadrágom, se ingem. Egy szál gatyában kell mentenem az életemet.
- Kapj el! - kiáltotta a barátja, azzal egyenest a nyakába ugrott, akár egy szerelmes grófkisasszony lovagjának karjaiba.

Ő viszont nem akart lovagosat játszani, és igazából oda se figyelt, így a rázuhanó masszív test rögvest leverte a lábáról. Valóságos megváltás volt számára, mikor leszálltak végre róla.

- Mondtam, hogy kapj el!
Szabadkozva segítették talpra.
- Jól vagy?
- Rohadt jól!
- Ne haragudj!
- Nem haragszom.
Egykedvűen vette fel a szandáljait.
- Mi van veled, koma? Kijutottunk végre a toronyból! Örülnöd kellene, hisz megmenekültünk. Az erdőn nincs már bűbáj.
- Na, persze! És ezt te el is hiszed? Még engem tartasz naivnak! Nem érted? Az egésznek így semmi értelme nincs. Lefogadom, hogy itt leskelődik valahol, és jót mulat a szánalmas vergődésünkön.
- Hinnünk kell neki! Nem tehetünk mást.
- Hát hogyne! Ő pedig majd betartja a szavát! Ugyan már, csak szórakozik velünk! Ez az egész helyzet annyira megalázó.
- Bográcsban főni nem megalázó? Eddig te voltál a bizakodó, most meg leeresztesz? Tudod mit? Nem érdekelsz! Mentem a bőröm, amíg lehet!

Sietve futni kezdett: nyílegyenesen iramodott meg, egyenest a fák közé. A sűrűbb erdő rejtekében nagyobb biztonságot remélt. Sorstársa csak figyelte egy darabig, majd egy lemondó sóhajtással utánaszaladt. És mint nemsokára kiderült, igen bölcsen tette, mert alig ért az illékony biztonságot nyújtó fák közé, máris megérkezett a banya! Amikor visszanéztek, éppen akkor ereszkedett le a seprűjén. Egy bokor rejtekéből figyelték. Pár pillanatig csak egy helyben lebegett, majd csinált néhány tiszteletkört, és berepült az ablakon. Rögvest észrevette, hogy bűzös foglyai megszöktek. Károgó, fülbántó hangján harsányan felkacagott, mire a két szökevény azonnal menekülni kezdett. Egyetlen céljuk volt csupán: minél távolabb kerülni! Kétségbeesetten csörtettek, maguk se tudták, merre. Dargel, bár eleinte elöl haladt, lassan egyre jobban elmaradt.

- Lassíts! - kiáltotta elhalóan, de nem figyeltek rá.

Ekkor taktikát váltott, és hangos kiáltással, színpadiasan összerogyott. Úgy zihált, mintha már legalább egy hete nem vett volna rendesen levegőt. Bendegúz szintén lihegett, de ez nem akadályozta meg abban, hogy cifra szitkokat préseljen ki a fogai között. Visszasietett hozzá és egyszerűen felrángatta a földről.

- Gyere már, te marha! Siessünk!
- Nem bírom tovább.
- Bírd még egy kicsit! Már egész messzire eljöttünk.

Győzedelmes rikkantás hallatszott, és ahogy odanéztek, Berondát látták közeledni a seprűjén, úgy három méter magasságban; a vaskos fatörzseket kerülgetve közeledett feléjük. Mikor már elég közel járt, váratlanul elkanyarodott, majd elrepült mellettük. Leírt egy kört, végül előttük lebegve állapodott meg.

- Mi a baj, tahókám? Nem bírsz talán futni?

Egy energiasugártól a bulldogarcú hátrarepült - egy fatörzset talált telibe. Cikkázó villám csapott le az égből, hatalmas krátert tépve ki a talajból. Egész közel volt hozzájuk. A fülbántó robbanás után a kétségbeesett orkot föld és aljnövényzet borította be. Köpködve tápászkodott fel, aztán sántikálva menekülni kezdett. A boszorkány élvezkedve figyelte.

„Ez aztán a remek szórakozás. Étkezés előtt meg kell őket futtatni, attól puhul a húsuk.”

Egy gyengébb energiasugárral farba lőtte zsákmányát - annak rögvest kigyulladt az ülepén a nadrágja, s még gyorsabban kezdte szedni kurta lábait… ám hirtelen kiszaladt alóla a talaj, és a következő pillanatban már egy kötél végén himbálódzott fejjel lefelé: a saját csapdáik egyike fogta meg. Zömök teste megadást jelző fehér zászlóként, tehetetlenül lengedezett jobbra-balra. Fura testhelyzete dacára is avval volt elfoglalva, hogy az ülepén lángoló nadrágot eloltsa.

- Teli találat! Jó felé hajtottalak, kedves tízóraim!

Bendegúz közben egy nehéz faágat hajított el, igen nagy erővel - hirtelen nem akadt más a keze ügyébe -, ám alig röpült el, máris megállt a levegőben, mégpedig egy pördülő mozdulat kellős közepén.

- Ejnye, bejnye, kis barátom! Hát szabad ilyet csinálni?

A „kis barát” gyanakodva nézett. Eszébe jutott a kőzápor, és nem csalódott ezúttal sem; már kiismerte ellensége észjárását. A bot odarepült hozzá, majd csépelni kezdte, épp úgy, mintha egy láthatatlan ember forgatta volna - a feje csak úgy kongott a súlyos ütésektől. Rögvest menekülőre fogta, és egy sűrű bokorban keresett menedéket.

- Gyere ki szépen!
Természetesen eszébe sem jutott eleget tenni a felkérésnek.
- Nem hallod? Nekem így is jó!
A bokor váratlanul fekete folyadékot kezdett kiereszteni magából, ami szörnyen csípős volt. Még a szaga is mart.
- Maradhatsz a helyeden, ha ott jobban érzed magad!
Ordítva bújt elő rejtekéből.
- Feszt az ellenkezőjét csinálod annak, amit mondok. De látom, már gatyára vetkőztél! Készülsz a fövéshez. Vagy máshoz készültél? Nem szeretek csalódást okozni, de sajnos ki kell, kosarazzalak. Bár több mint száz éves korom dacára még mindig kívánatos hajadon vagyok, de elkéstél az udvarlással. Valahogy nem így kellett volna belekezdened… rögvest gatyára vetkőzöl nekem. Engem meg kell előbb hódítani.

A nyurga férfi a levegőbe emelkedett. Hason feküdt, úgy két méteres magasságban, miközben összevissza kalimpált a végtagjaival, mintha úszni próbált volna.

- Na, gyere csak, kis ínyencfalatom, ha már így nekivetkőztél a főzésnek! A barátod is nagyon vár már téged.

Egyre gyorsabban repült; éppen annak a fának az irányába, amelyen Dargel lengedezett. Nekivágódott a törzsnek, és lezuhant. Rögtön ezután a társának kötele elpattant, mire ő is „talajt fogott”. Fájdalom telt nyöszörgések hallatszottak.

- Nos, ha már így összejöttünk… melyikőtöket öljem meg először?
A kérdés a levegőben maradt - legalábbis egy rövid ideig.
- Öld meg Bendegúzt! Már le is van vetkőzve, mint ahogy észrevetted. Nem kell vele túl sokat bíbelődni. Ráadásul sokkal finomabb, mint én. Zsengébb, izmosabb. Kézenfekvő, hogy őt kell választanod.
- Micsoda? Én segítek neked, és így hálálod meg? Mi az, hogy zsengébb vagyok, de izmosabb is? Kézenfekvő lesz egy pofon a szemed alatt mindjárt!
- Segítettél? Hisz feszt csak okoskodni tudsz! Sokra is mentünk vele! Simán elkapott bennünket! Ez aztán segítség volt a javából!
- Ha nem segítek, akkor még mindig a toronyban lennél, én viszont már elmenekülhettem volna!
- Na, és így mennyivel lett jobb a helyzetem? Most se jobb egy szikrával sem! Nagyokos!
- Hagyjátok abba!
Elhallgattak. A banya gondolkodott.
- Üzletet ajánlok! - szólalt meg végül. - Csak az egyiketeket ölöm meg. A másik elmehet. Hogy ki legyen az áldozat, döntsétek el magatok! Küzdjetek meg egymással! A győztes szabadon távozhat. Az erősebb túléli.
- Nevetséges.
- Miért lenne az? Itt vagyunk a senki földjén, az erdő közepén. Legyen tehát a természet a döntőbíró!
- Ez egy marhaság. A döntőbíró te vagy, mert te hozod a szabályokat. És a végén úgyis megölsz mindkettőnket.
- Úgy látom, nagyon rossz véleménnyel vagy rólam, gatyás kis barátom. Pedig én betartom a szavam, éppúgy, mint az imént. Az előnyt is megkaptátok, emlékezz csak vissza. Más kérdés, hogy semmire se mentetek vele. Ha nem a barátodat pátyolgattad volna, akkor mostanra szabad lehetnél. Ám ostoba voltál. Ennek ellenére vagyok olyan rendes, hogy adok még egy utolsó esélyt. Az egyikőtök megmenekül. De ha nem éltek a lehetőséggel… rajtam ne múljon! Akkor végetek van. És nem foglak sajnálni érte, mert az ostobaságnak néha bizony komoly ára van.
- Mi nem harcolunk egymással. Jól mondom, testvérem?

Bendegúz elég vitatkozós fajta volt, ám amikor megerősítést várva a „testvére” felé fordult, meglepődve tapasztalta, hogy az egy jókora követ emel a feje felé - s ez volt a legutolsó dolog, amit életében látott. Egy tompa csattanást követően már annyit se tudott mondani, hogy „makk” - a brutális ütéstől beszakadt a feje és elájult.

- Én győztem! - kiáltotta Dargel lelkesen. - Engedj el!
- Szabadon távozhatsz!

Rögvest futni kezdett - csodák csodája, még mindig bírt -, ám közben minden pillanatban azt várta, hogy hirtelen egy villám súlyt le rá az égből, vagy a jó ég tudja, miféle szörnyűség történik vele. Meglepődve tapasztalta azonban, hogy nem történt semmi… legalábbis egyelőre. Egyre távolodott „rémálmai asszonyától”, aki mosolyogva nézett utána.

„Téged is elkaplak, alamuszi barátom! De neked több előnyt adok, mert nem vagy túl okos. Veled túlságosan könnyű a dolgom.”

Lenézett az eszméletlen csemegére, és azon nyomban megindult a nyálelválasztása - már nehezen bírta türtőztetni magát. Rikácsoló hangot hallatott, aztán fura átalakuláson ment keresztül: a ráncos bőre szürkülni kezdett, fokozatosan kisimult, majd lassan egyre sötétebb árnyalatot öltött. Szemei sárgán izzottak fel, s az ínyéből tűhegyes agyarak nőttek ki. Az erőteljes fogazat egyáltalán nem volt gusztusosabb, mint a magányosan árválkodó, sárga metszőfog, viszont jóval veszélyesebbnek látszott. A metamorfózis befejeztével állati hangon üvöltött fel.

Egy nem éppen bizalomkeltő külsejű lénnyé alakult. A bőre teljesen fekete lett, az orra helyén pedig csak két keskeny, függőleges csík látszott. Fülei hegyesek lettek, az elfekéhez hasonlóak. Göndör, fekete haja volt és keskeny, tűzpiros ajkai. Delejes, kerek, zöld színű szemeinek alig volt pupillája - ha valaki beléjük nézett, szabályosan megdermedt tőlük. Az érdekes lénynek nehéz volt megállapítani a nemét, sőt azt is, hogy egyáltalán melyik fajba tartozik. Ám húsevő mivolta nem lehetett kétséges! Felbömbölt, akár egy oroszlán, majd a tűhegyes, acél kemény fogait - melyek ezek szerint nem pusztán dísznek voltak -, áldozata nyakába mélyesztette, s kiharapott belőle egy darabot. Feltépte a verőeret. Rusnya képébe sűrű, sós vér spriccelt. Morogva harapott ismét. Savas nyála vérrel keveredett. Bendegúzból hamar elszállt az élet. Tehetetlen teste semmi másra nem volt már alkalmas, mintsem az étvágyat csillapítani - de arra még jó volt.

A boszorkány jobb szerette a húst bográcsban megfőzve elkészíteni a saját ízlése szerint, de most annyira éhes volt, hogy nyersen falta fel a zsákmányt. Jókora darabot tépett ki az inas testből, miközben hörögve-morogva csámcsogott. Mire jóllakott, Bendegúznak hiányzott az egyik karja, a nyakából egy jó darab, a fél mája és a szíve. Beronda a mellkast a meglepően erőssé vált karmaival húzta szét, mintha ez lett volna a világ legtermészetesebb dolga. A bordák hangos roppanással adták meg magukat a sorsnak, ő pedig élvezettel fogyasztotta el a még rángatódzó szívet… majd egy kis máj következett. Igen ízlett neki az étek. A sikeren felbuzdulva feltépte a hasfalat, és a bensőségeket kezdte fogyasztani. A máj és a szív után némi vékonybél, majd a gyomor került sorra - abból azt is megtudta, hogy az ork mit reggelizett aznap. Keserű vadkörte íz ömlött szét a szájában. Utálta a vadkörtét. Savanyúan elfintorgott, aztán visszatért újra a májhoz.

Kissé sajnálta, hogy nincs már a szívből, de kezdett jól lakni végre. Az étkezés befejeztével böfögött egy hangosat, és elégedetten felsóhajtott. Az összetrancsírozott tetem még gőzölgött ugyan, de neki már elég volt belőle. Vöröslő ujjait rongyos ruhájába törölte, szellentett egy jókorát, és elégedetten gondolt az aznapi eseményekre. Szemei bemélyedtek, aztán elkezdődött az újbóli átalakulás… pontosabban visszaalakulás. A bőre halványodni, szürkülni kezdett, megereszkedett. Fogai eltűntek, mintha visszahúzódtak volna az ínybe, s a testalkata egyre inkább hasonlítani kezdett „egykori önmagára”, míg végül az undorító és visszataszító lény helyett a nem kevésbé undorító és visszataszító öregasszony jelent meg - csupán az arcán, valamint a kezén lévő ragacsos vér emlékeztetett a megnyúlt fejű, fekete színű szörnyre.

Vagy tíz éve fedezte fel magán az alakváltás képességét… és ami fura volt, még neki is, hogy ezt a dolgot nem tanulta; csak úgy, magától ment. Csodálkozott rajta, mígnem meghallotta valahol, hogy a komoly varázserő birtokában lévő egyének egy idő után ösztönösen, mindenféle tanulás nélkül képessé válhatnak olyan dolgokra, mint például a metamorfózis. Általában olyan alakot tudnak felvenni, amely a lelkialkatukhoz a legközelebb áll. Hozzá úgy látszik ez a vérfarkas-vámpírszerű izé állt a legközelebb. De már legalább tudta, hogy mi történik vele. És amilyen furcsa volt számára eleinte az alakváltás, épp annyira természetes dologgá vált később. Minél többet gyakorolta, annál jobban ment neki. És most, ahogy az étkezés befejeztével kissé elnehezült testtel nagyot nyújtózott, elégedetten gondolt vissza a közelmúlt eseményeire.

Ismét egy tartalmas szórakozáson volt túl. A széttrancsírozott tetemet figyelte. Kissé sajnálta, hogy nem a másik hever a helyén. Ő étvágygerjesztőbb és ellenszenvesebb is volt egyben. De az élet már csak ilyen: mindig a gátlástalanabbak maradnak felül. Megtörölte vérmaszatos képét, és fejcsóválva nézte a lábainál heverő húsmasszát.

Az átkozott, idealista vadbarom nem engedett az elveiből a világért se, aminek persze meg is lett az eredménye. Az idióta még ebben a helyzetben is a barátjának segített. Pedig valójában nem is voltak barátok, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja. Most pedig itt fekszik, mint egy gusztustalan, émelyítő trutymó. Lassan szétrohad, miközben belepik a legyek - hacsak nem zabálják fel a vadak addigra.

Sóhajtott egy mélyet. Lám, ennyi maradt a nemes eszmékből. Néha szinte sajnálta az ilyesmit. Újra ásított. Ha sokat evett, mindig elálmosodott. Lustán nyújtózkodott.

A jólelkű idealistákból egyre kevesebb van. Lassan mind eltűnik, mert a gátlástalan világ felemészti őket. Eggyel megint kevesebb lett belőlük, és ennek talán így kell lennie. Ki tudja, miért, de ez az élet rendje!

Szellentett egy isteneset. Jóllakottan semmi kedve nem volt újabb hajtóvadászathoz. Dargel tehát megúszta a dolgot!


Vége

Előző oldal Norton
Vélemények a műről (eddig 6 db)