Yello: Pocket Universe

Külvilág / Zenebona (12 katt) Jimmy Cartwright
  2017.11.12.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/10 számában.

Emlékszem, abban az időben, mikor ez az album megjelent – 1997-et írtunk, éppen húsz éve –, a MÁV alkalmazásában dolgoztam, mint távközlő műszerész. Számomra sokszor tette elviselhetővé a sínek közötti gyaloglás, légvezeték-javítás, tekerőstelefon-szerelés után a hazautat. Vagy éppen az odavezetőt.

Felrémlik egy emlék, mikor is a mártélyi Tisza holtágnál töltöttük a munkaidőből hátralévő részt, egy sikeres hibajavítás után, s Arthur C. Clarke: Az őrszem című novelláskötetét olvasva egy padon, ez dübörgött a walkmanem fejhallgatójából...

Mikor először meghallgattam, az állam valahonnan a pincéből kellett fölvakarni. Őszintén szólva egyáltalán nem ilyen zenére számítottam a Yellow-tól az előző albumaik hangzásvilága és stílusai alapján, bár azt nyugodt lélekkel kijelenthetem, hogy ebben a stílusban is igazán nagyot alkottak. Már ahogy az album kezdődik, érezhető, hogy valami különleges csemegére számíthatunk, hiszen holmi ősrobbanásról, a zene mágikus hatalmáról és mindenütt egységes nyelvéről, meg effélékről esik benne szó. S valóban, ahogy tovább hallgatja az ember ezt a remekbe szabott, igényesen megcsinált elektronikus zenét, egyre inkább magával ragadja, szinte sodorja be az univerzum végtelenjébe, ahonnan már nincs megállás.

A primitív népek sámánisztikus zenéjéből átvett, ősi énekek és hangszerek, zenei motívumok effektekkel megbolondítva valami félelmetes, mégis csodálatos élményt nyújtanak. Szinte érzi, látja az ember maga előtt a dzsungelben különös rítusaikat és szertartásaikat végző törzseket, ahogy a zene ritmusára, a sámánjuk kántálására együtt, egy emberként mozognak és adnak hangot tetszésüknek.

Tovább hallgatva a modern idők tárulnak képzeletünk elé, egy hatalmas, emberekkel telezsúfolt terem, ahol a tömeg együtt lüktet a zenével, együtt vonaglik a zene hatására létrejött extázisban, és egyre többet és többet akar, s már-már úgy tűnik, nincs megállás. A zene egyre jobban a hatása alá keríti őket, a szöveg pedig még rá is játszik „I cant escape!”, s egyre nehezebb kiszakadni, kiválni, hiszen testük már nem is tudatuknak engedelmeskedik, hanem valami más erő tartja hatása alatt. Különös párhuzamot von ez az előző számmal.

A következő szám a régi Yello-t idézi fel. A táj elmosódik, s már magunk sem tudjuk, hol vagyunk, csak száguldunk együtt a zenével a végtelenbe. Különös, ismeretlen és félelmetes, csodálatos és megnyugtató tájakon vágtatva keresztül, kibámulva a vonatablakon, mígnem az ősi időkbe nem jutunk.

A templomi kórus egy letűnt korszakot idéz fel emlékezetünk legrejtettebb zugaiból. Egy olyan korszakot, mely hatalmas építészeti remekműveivel ma is meghökkenti az embereket. Már-már látni véljük az inkák, maják és egyiptomiak hogyan építik piramisaikat, városaikat. S egyszer csak kiérünk a tengerpartra.

A sirályok rikoltozása, a tenger zúgása, a finom női hang szinte elvarázsol, a zene pedig elvisz bennünket a tengerek, óceánok csodálatos és érdekes világába.

Innen egyenesen a világűrben találhatjuk magunkat, ha tovább hallgatjuk az albumot. Elszáguldhatunk a csillagok és bolygók mellett, bebarangolhatjuk a galaxist és végigrepülhetünk a tejúton, hogy aztán elhagyjuk és kilépjünk a csillagközi térbe, és más galaxisokat látogassunk meg. Az utazás végén pedig visszajutunk a Földre.

Ott is egy különös helyre, ahol folyékony hegyek barlangjainak mélyén különös, kábító mantrázást hallhatunk, mely tudatunkat egyre lejjebb és lejjebb húzza, míg végül ki nem szakadunk testünkből és szabadon nem szállunk a legkülönfélébb világok határvonalain, ahol megszűnik a tér és az idő, s ahol minden egy, mégis minden más. Furcsa, szinte idegen harmóniák jutnak el tudatunkig, mely egyre jobban bepörög, s ha nem vigyázunk, akár el is veszthetjük néhány pillanatra józan eszünket.

Ezt azonban gyorsan vissza is nyerhetjük, ha beindul a következő szám, mely, mint egy sebesen száguldó vonat, robog keresztül agyunk minden pontján. A kiáltásokkal és érdekes effektekkel teletűzdelt zene megteszi hatását, és felpörget bennünket az előző szám lagymatagabb ritmusából.

Észre sem vesszük s már a következő számot hallgatjuk, mely olyannyira egybefügg az előző számmal, hogy a vonat még mindig ott száguld tudatunk mélyén, egyre sebesebben, majd végül hirtelen, észrevétlenül tűnik el, mintha ott sem lett volna.

Némi csönd után meghallgathatjuk az utolsó számot, melyről nem is akarok mást mondani, hiszen inkább hallgatja az ember.

A mai napig, ha elő-előveszem és végighallgatom, mindig olyan érzésem támad, mintha egy klasszikus SF-et látnék modern köntösben. Ilyenkor erőt vesz rajtam az a hangulat, amellyel 10 évvel ezelőtt rengeteg novellakezdeményt, vázlatot vetettem papírra.

Azzal kezdtem, hogy ez nem egy szokványos Yellow album, s ez számomra olyannyira így van, hogy mind a mai napig élvezettel tudom hallgatni, s úgy tekintek rá, mint az első olyan elektronikus albumra, amely kortalan és örök érvényű marad.

Tracklist
1 Solar Driftwood - 1:51
2 Celsius - 5:59
3 More - 6:39
4 On Track - 5:32
5 Monolith - 6:21
6 To the Sea - 5:45
7 Magnetic - 5:53
8 Liquid Mountain - 2:57
9 Pan Blue - 5:31
10 Resistor - 7:12
11 Beyond Mirrors - 6:03
12 To the Sea - Remix - 3:52

Előző oldal Jimmy Cartwright