Decemberi koncertélmények

Külvilág / Zenebona (165 katt) Homoergaster
  2017.07.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/1 számában.

2007 decemberében két koncerten is voltam. Tekintettel, hogy máskor hónapokig egyen se, az év utolsó hónapja így egy második ünnepi aspektust is nyert. Minden alkalommal, amikor egy ilyen estére „kimaradok otthonról“, eszembe jutnak a régi idők is. Jó pár emlékezetes este, éjszaka zajlott le akkoriban, különböző stílusokban. Persze akkor nem szimplán néző voltam.


1. fejezet: Golgoth, 2007. december 8., Delelő avagy: új arcokkal újra a szín-kín-padon

Hallgatván a legújabb, 4 számos maxijukat, összehasonlítva az általam eddig megismert anyagaikkal, felidézve múltbéli, hozzájuk kötődő koncertélményeim, ezt összevetve a legutóbbival, megállapítottam, hogy ez a zene semmit sem változik. Ugyanolyan elvetemült, mint amikor még én is ott Őrjöngtem elöl. Ez így is van jól! Üdítő egy olyan csapattal találkozni, akik tesznek a trendekre. A maguk műfajában ők adják a trendet. Rendületlenül kitartanak az atomrobbanás lökéshullámával felérő, megalkuvásmentes, világvégerobaj muzsikájuk mellett. Ezt, hogy világvége, többször használtam már megkísérelvén érzékeltetni egy adott zene elemi erejét. A hasonlatot azonban most érzem igazi telitalálatnak. Rettenetes tempó, követhetetlen sebességű témák vad hangörvénye, kegyetlen, aurát, szépérzéket, jó kedélyt roncsoló túlvilági vokál. A fellépéseiken a közönség magánkívül tartózkodik, őrület, extázis.

A CD-t pörgettem és jól szórakoztam. A szomszédok, ha hallották, a negyedik szám végén valószínűleg ezt gondolták: végre vége! Én viszont meglepődtem: már vége? Ott a koncerten nekem is, kiöregedve a tombolásból, mozgott a vérem, voltak pillanatok, hogy mint rég, törtem-zúztam volna. A Golgoth zenigéje mindig efféle, zsigeri reakciókat szül. Ez a stílus megfelelt nekem és korosztályomnak, és láthatóan, érzékelhetően megfelel a mostaniak vájt fülű műértőinek is. Ez várhatóan nem is változik, hiszen az együttes két vezérbikája, Tibor és Lupus sem változnak, ugyanolyan meredek figurák, mint rég. A többiek, a fiatalok, lelkesek és kemények, mint a Königstiger páncélja.

Félelmetes és csodálatos élmény volt végigbambulni ezt a fergeteges zúzást. A Delelő elnevezésű kulturális szolgáltató és italárusító hely nem túl nagy előadótermét és a jelenlévők dobhártyáját szakadásig kitöltötte a betonkemény hangorkán. A csapat, noha nem régen doboscserén esett át, hozta a formáját. Erről a fejleményről kezdtem faggatni Tibort....

- Hová lett Vígh Endre?
Tibor: Az Endre az egy olyan sztori... hogy tavaly szeptemberben játszottunk Békéscsabán, és azt hozzá kell tenni, hogy Endre Budapesten él, ott dolgozik, ott tanul, ott vannak zenekarai... az már másik történet, hogy már csak egy van, a Testimony. A tavalyi, szeptember 1-jei koncert Békéscsabán, előtte már nem nagyon járt próbára, mert az utazás pénzbe kerül stb... Mi azért erőltettük a dolgot! Nem történt meg, és aztán szept. 1-jén buli, nem túl jól sült el... a gyakorlás hiánya ugye meghozta a gyümölcsét, megbeszéltük, hogy valamit ki kell találni. Vagy a zenekart kell abbahagyni, vagy keresni kell egy dobost... és az utóbbi mellett döntöttünk. Keresgéltünk és akkor találtunk egy utódot.
- Őróla mit kell tudni?
- Ő a Kovács Dániel, szentesi fiatalember, Szegeden tanul az orvosi egyetemen, másodéves, fiatal, lelkes... ismertük már egymást, össze is járogattunk, beszélgettünk, nem olyan túl rég dobol, de nagyon tehetséges. Hát a kor... ahhoz képest, hogy egy 20 éves fiatalemberről beszélünk, majd látni fogod, hogy nem rossz. Hát ugye Endrét nehéz pótolni, de hát ez olyan dolog, hogy Magyarországon vagyunk, nem Svédországban, hogy leakasztunk egy dobost a szögről bármikor.
- Hahaha, igen! És az új lemezen már az új dobos alakít?
- Nem, ezt még Endrével csináltuk. Tavalyelőtt már elkezdtük csinálni, Szentesen. 2005 végén, szeptemberben. Ez úgy indult, hogy kaptunk egy felkérést egy négyszámos bakelitre... egy olyan mini...
- Egy maxi single!
- Így van, így van! De mivel különböző hibák belecsúsztak, technikai, meg a zenekar hozzáállása, nem igazán tudtunk próbálni, nem volt pénz... tehát úgy minden összejött, ez a felvétel elcsúszott, egy évig csinálgattuk. Nagyon elhúzódott, és a kiadó ezt lemondta, utána be is csődölt, nem tudta már finanszírozni. De ez az anyag elkészült, és egy régi jó barátom, a Fodor Laci, ő a Stygian Shadows című fanzint szerkeszti, vele felvettem a kapcsolatot. Oziris... az egy cseh produkciós iroda, a Fodor Laci barátom meg mi így megjelentettük saját költségen, saját kiadásban. Elharmadoltuk a költségeket.
- Mennyit jelentett ez nektek?
- Hát ez nekünk 50 ezer. Durván 150 ezer forintba került 500 db CD. De ez nyomdai borító, szitázott CD, nem otthon másolt CD-R, számozott, meg van nyomva a Golgoth névvel, tehát ez egy gyári CD. És ez 4 szám, 25 percben.
- A stílus az nem változott? Az új zenészek nem hoznak új irányvonalat?
- Nem, nem, én is megmaradtam, meg a Zoli is...
- És ti adjátok a szellemi muníciót!
- Így van! Hozzá kell tennem, hogy basszusgitáros poszton is változás történt.
- Igen?
- Igen, a Temesvári Zsolt helyére került a Vörös Feri, ő egy csongrádi fiatalember, a Zsolti meg idén tavasszal szállt ki, tanulmányok, család, ambícióvesztés, tehát összetett, azt mondta, hogy ő ezt már nem tudja felvállalni, részéről ennyi volt a zenekar.
- Hát köszönöm szépen a beszélgetést, kíváncsian várom az új arcok belépőjét!
- Mi is köszönjük a lehetőséget!

Ezek után került sor az ominózus hangversenyre, mely, ahogyan azt az interjúban Tibor sejtette, az új arcokkal is fergetegesre sikerült. A beszélgetésünk után, még a koncert előtt Tibor kiegészítette a felvázolt képet azzal, hogy ezt az alkalmat azért szervezték, hogy az új tagokkal a fedélzeten felvezessék a következő hétvégén Budapesten sorra kerülő, debütáló bulijukat. Tehát úgy is felfoghatjuk, hogy a Golgoth a szülővárosában, Szentesen éleslövészetet, hadgyakorlatot tartott, hogy aztán bevetésre induljon a magyar főváros ellen. Az est élményeiben szemezgetve semmi kétségem afelől, hogy Bp-en is nagyot szóltak.


2. fejezet: Enemy Efforts és 90-es évekbéli arcok

2007. december 29., Jómadár söröző

A szentesi Jómadár sörözőbe már több ízben látogattam el azért, hogy különböző zenei élményekre tegyek szert. Ezúttal is szíves invitálásnak tettem eleget, hiszen barátaim, cimboráim hívtak, hogy az Enemy Efforts és más 90-es évekbeli bandák alkalmi buliján ott legyek. Amikor a jelzett napon egyketted nyolc után megérkeztem, és egy kávét vettem a hideg ellen, már jó néhány ismerős arcot láttam. Rövid idő alatt jó hangulatba kerültem, hála annak az ökörködéssel vegyített beszélgetésnek, amelyet Bocskay Csaba, Kovács Szabolcs és Tímár Zoltán társaságában folytattam. Felelevenítve emlékeinket, sörözgetve, ácsorogva figyeltük az előkészületeket az év utolsó ilyen rendezvényéhez. A Jómadár söröző előadóterme „vetekszik“ méreteiben a Delelőével... talán annál azért kicsit nagyobb. Nem sokkal. Közben Mangec fanzinokat kínált - én is kértem egyet, a Maniac Mass Murder-t. Volt ott valaki, aki tepertős pogácsát estebédelt, az érdeklődő ifjúság, és összegyűltek a 90-es évekbéli már nem fiatalok. Ott voltak még a kocsma törzsvevői is. Szóval megtelt a helyiség, elöl volt egy üres sáv, a „táncparkett“, és vártunk.

Ez a rendezvény nem egyszerűen a szokásos csúszással kezdődött. Kicsit soknak tűnt azért. Még életemben nem voltam olyan koncerten - talán egy-két kivétel -, ami pontosan a megadott - szórólap, plakát - időben kezdődött volna. Ez megszokott dolog, legalább is az én időmben az volt. Ez azonban valahogy túl nehezen indult be. Vártunk, egyre türelmetlenebbül. Nekem úgy tűnt egy elkapott beszélgetésfoszlányból, hogy - nem sokkal a kezdet előtt - még a sorrend sem volt tisztázva. Azután a huzavona véget ért, és kezdett a Hypertonia. A csapat munkásságát nem igazán ismerem, ezt be kell vallanom. Egy 2005-ös lemezük van meg Tímár Matyi jóvoltából. Nem az én világom, ennek ellenére érdekesnek találom. Úgy hallottam, ők mindig is ilyenek voltak. „Csendes őrültek“, ahogy valaki jellemezte. Nos, a csapat zengedezése jó felvezetésnek bizonyult. Régi stílus, de élő. A kellemes meglepi akkor ért minket, mikor egy baromira ismerős témát pendítettek meg. Mivel ének nem volt, nehezen tudtuk beazonosítani. Amikor azonban felismertük a Sepulturától a Troop of the Doomot, akkor legalábbis nálam nagyot nőttek. Így aztán az összbenyomás kellemes lett, bár a végén a Slayer nem nagyon ment.

Rövid szünet után a színpadon állott az Enemy Efforts. A felállás speciális volt, mivel majd az összes régi tag is fel-fellépett a dobogóra egy-egy számban közreműködni. A régi dalok és a várt feldolgozások mellett néhány új szerzemény is elhangzott, jelezve, hogy a banda felvette a 2001-ben elhullott fonalat. Ismét csak egy vallomás következzen: a felvezetésből és a megelőző beszélgetésekből leszűrve egy sokkal jobb bulira készültem. A csapat lelkesedésével nem volt semmi hiba. Zolika teljes erőből rajta volt a ritmusszekción, később panaszkodott, hogy dupla erővel kellett belelépnie a lábgépbe, hogy valami hallatsszon. Az is kiderült, hogy a fellépést mindössze három próba előzte meg, és a régi tagok közül az egyikük - Smith Krisztián - Angliából jött haza, hogy itt lehessen.

Amikor az Efforts „letette a lantot“, hevesen megvitattuk a tapasztalatainkat. Az első benyomás az volt, hogy a zene több helyen hullámvölgybe került, ilyenkor szétesett, a csapatnak szinte úgy kellett erővel összeragasztani. A HC általam annyira favorizált jegyei: tempó, kiállások, újra tempó, itt nem álltak össze egyetlen organikus egésszé. A másik, ami azonnal feltűnt, az Efforts új dalainak szövegei. Nem erős oldaluk a szövegírás. Kevésnek éreztük az ígértekhez képest a feldolgozásokat. Azért az AMD-től a „pulykát“ jó volt hallani. A színpadi összkép változatos volt, hiszen a régi tagok egymásnak adták a mikrofont. Ezért aztán nagy volt a jövésmenés. Legjobban a „várvavárt“ tánc elmaradása zavart minket. Természetesen eszünkbe jutott számtalan más alkalom, amikor nagy volt a mozgás.

Itt anekdotaként szeretném idézni a Bocskay Csabát, aki úgy fejezte ki csalódottságát, hogy megjegyezte: „elpilledtem!“ Ekkor én önkéntelenül megpróbáltam elképzelni, hogy a koncert véget ér, s a hirtelen beálló csendben békés hortyogás hallatszik: A Csaba alszik! Az erős röhögési ingerrel küzdve, megosztottam eme víziómat vele. Csaba dühösen közölte, hogy nem erre gondolt. Persze tudtam én azt, hiszen szinte csak a „pulykára“ volt némi mozgolódás. Nekem is eszembe jutott a BP-en anno átélt Undertaking buli, ahol a vége felé már többen voltak fenn a színpadon, mint lenn, előtte. Zolika is érezte, tudta, hogy nem nagyon jött össze a buli. Nem olyasmi ez, amit egy zenészen, aki - akik - ennyit kihagyott, illik számon kérni. A csapat tagjai láthatóan nagy örömmel muzsikáltak, örülve egymásnak és az alkalomnak. Bulás Gabi szinte viháncolt ének közben, sugárzott róla a jókedv és a lendület.

Az est további fellépői remélhetően megbocsátanak: nem írok róluk. Célzottan és szubjektíve az Enemy Efforts kedvéért mentem el oda. A továbbiakban egy interjú következik, melyet Zolikával készítettem az újraindulásról, valamint Kovács Szabi beszélt a terveiről...

- Köszöntöm a két veteránt. Ismerjük a múltat, tudjuk, hogy mi történt a múltban! És most itt vagyunk és ma este zene lesz! Egy rövid bemutatkozást kérnék, hogy jutottunk el ebbe a pillanatba, ahol most itt állunk.
Zolika: Ismerjük egymást, Bandi, régóta, tudod, miről van szó. Ugye 2001-ben véget ért, külföldi munkák, Krisztián elment dolgozni Angliába, nem találtam másik gitárost, másik énekest. Most a Bulás Gabival döntöttünk úgy, tulajdonképpen tavaly késő ősszel, az Enemy Efforts talán... lehetne még egyszer. Mi lenne, hogyha újrakezdenénk? És akkor ebből a gondolatból lett is valami, vettünk cuccot 6 év után.

A jelenlegi felállás:
Pataki Tamás basszusgitár,
Bulás Gábor gitár-ének,
jómagam pedig dobolok.

A mostani első koncertünk egy meglepetés-koncert, minden régi tag, aki játszott a csapatban, feltűnik egy-két számban, de amúgy trióban játszunk. A régi tagok: Smith Krisztián, László Péter énekel, meg Hangai Gábor is. Úgy néz ki a dolog, hogy egy-két régi tag, mint Nagy Lajos, vagy Koszt Ferenc, ők már nem vállalták, de majdnem minden tag játszik. Lesznek régi számok, feldolgozások, mint pld: AMD, Biohazard.
- Hát akkor ez tulajdonképpen úgy is vehetjük, hogy egy...
- Nosztalgia zenekar! Igen, nosztalgia zenekar.
Szabi: Ugye 93-ban kezdődött a Sunstroke itt Szentesen. Sajna kisebb-nagyobb gödrökkel, hiába próbáltuk kitaposni úgy, hogy mindenkinek jó legyen. És most újra jött egy ihletem... saját elhatározásomból, semmiféle kényszer hatása alatt nem állok... hahaha...
- Hahaha... nem vallattak, nem verték a talpad!
- Így van! Így van! A Sunstroke-ot újra felelevenítsem... két-három számot játszunk a régi számokból, teljesen kicserélődött a felállás, a régi csapatból nem maradt meg senki, csak én. A másik zenekar, fiatalabb csapat, akikkel régi motoros zenéket játszunk...
- Motoros zenéket?
- Igen, igen! Régi motoros zenéket! Ugye a régi anyagok megvannak, rengeteget költöttünk rá, hogy megcsináljuk most ezt, én bízom benne, hogy március és április végén egy rockfesztiválon itt Szentesen, amit szeretnék megcsinálni. Meg szeretnénk hívni a médiát, azokat az újságírókat, akik annak idején is ott voltak. Felvettük a kapcsolatot, nem zárkóztak el, örülnek is neki, hogy egy régi csapat van itt újra. Mondtam nekik, hogy a stílus kicsit változott.
- Bálint?
- Annak idején mindenki békével ment el. Nem kerestem meg a Bálintot, mert vannak fiatal, tehetséges zenészek. Sokszor úgy érzem magam közöttük, mint aki megújult. Ezt a kort éljük, ezzel igyekezzünk lépést tartani... a színvonallal, bízom benne , ahogy a többi zenekarral is, sikerülni fog!
- Nagyon szépen köszönöm ezt a rövid összegzést!
Zolika-Szabi: - Mi is köszönjük!

Előző oldal Homoergaster