Egy percnyi boldogság

Szépirodalom / Novellák (42 katt) Yang
  2017.07.09.

András, mióta elvált tőle az első felesége, csak ritkán látta kislányát. Igazi vasárnapi apuka lett. Munkája miatt nem mindig tudta ígéreteit betartani és meglátogatni gyermekét. Ennek meg is lett a következménye, lánya lassan elhidegült tőle, kezelhetetlen lett, már nem szívesen találkoztak. Évekkel később anyja temetésén futottak össze. A hangulat rendkívül fagyos volt, mert lánya szerint kívánta egykor szeretett neje halálát. Igaz, mérgében sok mindent tesz, mond, ír az ember, de nem gondolja komolyan. Legfőképp nem annak a halálát, akit szeretett és egy gyönyörű gyermekkel ajándékozta meg.

Válásuk sokáig rányomta bélyegét későbbi kapcsolataira, félt az elutasítástól, a csalódástól és a szerelemtől is. Évekig csak futó kalandokra tellett, míg újra szerelmes mert lenni. Élettársi kapcsolata sem volt felhőtlen, pár év után lecserélték.

Újabb évek teltek el, édesanyja után apja is elment. Végleg magára maradt. Lányával a temetőben találkoztak utoljára. Zoé egyértelművé tette, hogy többet látni se szeretné. Ekkor 21 éves volt. Később férjhez ment, de nem hívták meg, ahogy az unoka születéséről sem kapott értesítést, de még fotót sem. Mindent az interneten talált meg, ahonnan lánya azonnal letiltotta. Andrásnak ez már kicsit sok volt, de mit tehetett volna mást? Egyértelműen tudomására hozták: nem lesz VIP-tag a családban.

Új kapcsolatot talált a neten, megnősült, de ez sem volt nyerő páros. A lusta, alkoholista, mocskos szájú, uralkodó típusú nő már a kapcsolatuk elején kimutatta foga fehérjét, ami a cigizéstől még látszott. Hiába, három a magyar igazság…

Korábbi balesete folytán egyre rosszabb állapotba került, végül felfüggesztették munkája alól. Szerető neje ezt már nem bírta elviselni. Se pénz, se szex, csak fizetni való. Derogált neki, hogy ha mentek valahová, férje nem tudott vele lépést tartani mozgáskorlátozottsága miatt. Végezetül feladta és lelépett. Nála eddig tartott a "jóban-rosszban" fejezet!

András állapota egyre súlyosbodott, már alig tudta magát ellátni. Egy nap aztán elhatározta, hogy megkeresi unokáját, akiből időközben nagylány lett. Bepakolt egy hátizsákba, fogta járóbotjait és elindult. Többszöri átszállással megérkezett a határ közeli városkába, ahol szobát bérelt. Pár kérdés után tudta, kit hol talál meg. A kislány épp a közeli játszótéren volt barátaival. András leült egy padra és onnan figyelte önfeledten játszó unokáját. Visszagondolt a boldog, hármasban eltöltött évekre és szomorúság fogta el. Egy idő után zacskót vett elő és falatozni kezdett. Gondolataiból csicsergő gyermekhang zökkentette vissza az életbe. A kislány is megéhezhetett a játéktól, mert nagyokat nyelve megállt előtte.

- Mit eszel? - kérdezte Andrástól.
- Szia! - felelte a férfi.
- Mi van a zacskóban? - tette fel a következő kérdést a kislány.
- Szia! - válaszolt újra András. - Te nem szoktál köszönni vagy nem tudsz?
- De tudok! - toppantott mérgesen a kislány.
- Akkor? - András türelmesen várt a válaszra.
- Szia! - bökte ki végül a lány.
- Csokoládés nápolyi. Nagyon-nagyon szeretem, mert nagyon-nagyon finom.
- Adjál nekem is!
- Már miért adnék? Nem is ismerlek.
- Azért, mert én is szeretem! És én se ismerlek.
- De követelőzni azt tudsz, mert kérni nem tanított meg senki, azt már látom. Ha én lennék a nagypapád, biztosan illedelmesebb lennél! - és nyugodtan tovább falatozott.

A kislány feladta és elsomfordált. De az éhség nagy úr, sok mindenre rákényszerít, sőt - akár rövid idő alatt is – megtanít sok mindenre!

- Szia! Flóra vagyok, 6 éves, adsz nekem is?
András majdnem hangosan felnevetett, de csak elmosolyodott a bajsza alatt.
- Tessék, kicsim, vegyél! - nyújtotta a zacskót a kislány felé. - De miért nem ülsz ide?
- Köszönöm szépen! - felelte Flóra. - Idegenek mellé nem ülök.
A férfiból kitört a nevetés.
- Igazad is van! Bocsánatot kérek! András vagyok.

A kislány helyet foglalt a férfi mellett, aki közéjük tette a zacskót. Csendben falatoztak, míg el nem fogyott a nápolyi. Aztán ittak narancslét és beszélgetni kezdtek. Flóra törte meg a csendet.

- Tudod, nekem csak egy papám volt, de tavaly ő is meghalt - a lányka elpityeredett. András egy papírzsebkendővel megtörölte a kislány szemét.
- És a másik papád hol van? Általában mindenkinek kettő szokott lenni.
- Anyukám szerint biztosan nem szeret, azért nem jön.
- Szerintem pedig téved! Téged nem lehet nem szeretni! - válaszolta könnyeivel küszködve. - Én szívesen leszek a nagypapád helyette.
- Tényleg? Akkor legyél a nagyapám! Oké?
- Oké! - felelte András.

Még sokáig beszélgettek volna, de a játszótér bejáratánál feltűnt Zoé. A kislány észrevette, elköszönt a férfitől, de megígértette vele, hogy máskor is eljön. Gyorsan megölelték egymást és Flóra futott édesanyja karjaiba. Pár szóban elmesélte a történteket.

András most nem szeretett volna a lányával találkozni, ezért felállt és a szállása felé vette az irányt. De milyen az Élet! A botjaival igyekvőket a sors is üldözi. Andrásnak pedig mindig az volt megírva, hogy nem lehet sokáig boldog. Egy autó kanyarodott a parkba nagy sebességgel, új padokat hoztak. A sofőr későn vette észre az épp pihenni megálló férfit és nekihajtott. András értetlenül nézett unokája és lánya felé, még elmosolyodott, majd a földre zuhant. Utolsó gondolatával reménykedett, hogy lánya és unokája nem öröklik azt a szörnyű betegséget, mely az ő életét tönkretette. Majd halványuló képzeletével hazatért és elbúcsúzott otthonától. Lement a tópartra és a lebukó nap fénye által alkotott aranyhídon a hattyúk és vadkacsák közt átúszott az örökkévalóságba.

Rövid idő alatt hatalmas tömeg gyűlt össze. Flóra kitépte magát anyja kezéből és odarohant. Mikor látta, hogy a férfi nem mozdul, zokogva rángatni kezdte:

- Nagypapa, nagypapa! Kelj fel! Én vagyok, Flóra, tudod, az új unokád! Kelj fel! - sírva borult a férfira.

Minden olyan gyorsan történt, hogy Zoé fel sem tudta fogni a történteket. Csak értetlenül állt és könnyeivel küszködve nézte halott apját, akit megtagadott és lányát, aki egy számára idegen embert sirat.

Sokaknak egy egész életnyi boldogság jut, másoknak fele annyi sem, de András semmi pénzért nem cserélte volna el élete utolsó egy óráját egyikkel sem, bár számára csak egy percnek tűnt. Az, hogy látta unokáját mosolyogni, érezte ölelő karjait, a búcsúzáskor kapott cuppanós puszi, mind feledtette eddigi élete összes szenvedését, keserűségét.



2015. november

Előző oldal Yang
Vélemények a műről (eddig 1 db)