Gyilkosok kora IV/II.

Fantasy / Novellák (27 katt) anonim88
  2017.07.10.

Egy nappal a banditák „támadása” előtt érkezett meg a faluba Damien társaival. Fogville a kezdetektől megmutatta igazi valóját. Az utcán sétálva alig néhány emberrel találkozott, de a nyugati barátságos falusiakkal ellentétben, itt csak rémült, néhány esetben ellenséges tekintet fogadta. Valamennyi ember szemében félelem, kétségbeesés, reménytelenség, vagy ezek keveréke volt kiolvasható.

Kora reggeli érkezésüktől fogva az egész napot felderítéssel töltötték. Alaposan bejárták a falut, kezdetben megpróbáltak a helyiekkel beszélni, de azok vonakodtak szóba állni velük.

- Sehol egy harcos – jegyezte meg a nap végén Glenn, a falu vezetőjének otthonában, aki megvendégelte őket vacsorára.
- Férfiakat se nagyon látni, a gyerek is kevés – tette hozzá Ruth. – Csak öregek. Na meg asszonyok, de azok is inkább középkorúak, és nem a szép fajtából.
- A férfiakat vitték el először – mondta megfáradtan az elöljáró. Görnyedt hátú, vézna öregember, arcán mély barázdákat szántott az idő. – Aztán vegyesen, hol ebből visznek, hol abból. Mikor mihez van kedvük.
- Miért nem tesztek ellene? – nézett értetlenül Damien.
- Mégis mit tehetnénk? – felelte a meggyötört arc.
- Harcoljatok! – csapott az asztalra a lovag.
- Harcolni? – ha lett volna még benne annyi erő, felnevetett volna. – Az első három alkalommal megpróbáltuk. Minden egyes vereségünkkor kiválasztottak találomra tíz embert. Végig kellett néznünk, ahogy megkínozzák, majd megölik őket. Azt mondták, ha nem küzdünk ellene, akkor beérik hetente nyolc emberrel, akit ők választanak ki.
- Ti pedig kötélnek álltatok – jelentette ki szárazon Timet.
- Rosszul vagyok tőletek! – vetette oda egy fintorra Damien. – Menjünk! Nincs itt semmi tennivalónk. – Elindult az ajtó felé, kezét a kilincsre tette, mire Timet vállon ragadta.
- Ezt nem gondolhatod komolyan, Daminen! – szólt halkan, nehogy az elöljáró is meghalja.

Maguk között bármikor nyíltan kérdőre vonhatta barátját, de ilyen helyzetekben nem lenne bölcs dolog, hiszen ő csak egy fegyverhordozó, egy alacsony sorból származó kisnemes, Damien pedig szegről-végről, de mégiscsak egy főnemes. Nem is akármelyik dinasztiából.

- Hallottad, nem? – kérdezte. – Ezek még ahhoz is gyávák, hogy harcoljanak. Beletörődtek a sorsukba.
- Kínáljunk alternatívát! – tanácsolta. – Mutassuk meg nekik, igenis lehet eredményesen harcolni.
Damien elgondolkodott. „Kétség kívül könnyebben leszámolhatnánk a banditákkal, ha nem négyen lennének.”
- Hé, öreg! – fordult az elöljáróhoz. - Hívj össze egy falugyűlést a helyi kocsmába! Jöjjön el mindenki, aki ki tud lőni egy nyilat, vagy elbír egy kardot!
- Hé, öreg? – ismételte sértődötten. – Mégis miféle megszólítás ez!?
- Fogd be, és tedd, amit mondtam! – Damien tekintete hamar lenyelette vele a békát.
- J-jól van… De… de ezt nem felejtem el!

Néhány óra leforgása alatt 40-50 ember gyűlt össze a Viharsarokban. Jobbára asszonyok, idősek, továbbá néhány tizenöt év körüli fiú.

- Ennyi? – kérdezte Damien.
- Meg Thomas, a helyi alkoholista – mutatta Timet a pultot támasztó körszakállas férfit. – Igaz, ő már előttünk itt volt.
- És utánunk is itt lesz – sóhajtott egy asszony.

Damien a tarkóját vakarta.

- Jól van… - felállt a pultra. – Egy kis figyelmet kérek! A nevem Damien Thorne, azért jöttem, hogy megmentsem a falutokat! Én leszek az, aki megszabadítja Fogville-t a banditáktól.
- Csodás! – szólt egy asszony keserű hangon. – Gyere vissza fél évvel korábban!
- Jah! – horkantott részegen Thomas. – Akkor még volt is falu, amit meg lehet menteni.

Damien keze ökölbe szorult. Mély levegőt vett, mielőtt folytatta.

- Arra kérlek titeket, tartsatok velem. Ez a ti falutok, vegyetek részt a megvédésben!
- Hogy mi harcoljunk? – kiabálta be valaki hátulról. - Remek ötlet! Kár, hogy eddig nem jutott eszünkbe!
- Igen, hallottam hírét – felelte megvetéssel.

Timet megköszörülte a torkát, mintegy figyelmeztetve: „Maradj a beszédnél, amit írtam.” Damien átfutotta a kezében remegő papírost. E szerint folytatta.

- Azóta a banditák elbízták magukat, sőt, nem is akkora létszámmal jönnek! Mindössze egyszer kell csapást mérnünk rájuk! Mi megtanítunk mindenkit íjászkodni, meg az önvédelem alapjaira, legalábbis ami egy éjszakába belefér.
- Mégis miért mi harcoljunk? – állt fel Thomas. – Itt van nekünk egy szép szál lovag, meg a három úrihölgye! Mé’ mi vívjuk meg a csatátokat?
- Ti laktok itt! Ha most el is űzzük a banditákat, nem lehetünk mindig itt, ha veszélyben a falutok! Meg kell tanulnotok megvédenetek magatokat!
- Talán, ha a királyunkat kicsit is érdekelné a népe, nem kéne félelemben élnünk. De ő szarik ránk! Azt se tudja, mi folyik a palotáján kívül!
- Igaza van! – hangzott a kórus.
Thomas nagyot kortyolt italából, motyogva hozzátette.
- Arra bezzeg van ereje, hogy hű pincsikutyaként vadássza a mágusokat a Káptalannak.
Arcára régi seb fájdalma ült ki.

„Egyből maga mellé állította a tömeget – ismerte fel Daminen. Idegesen Timetre pillantott. – Megmondta, hogy ez nem fog menni! Én nem vagyok szónok! Nem tudok az emberek nyelvén beszélni, ráadásul szörnyen ideges vagyok. Még sose figyeltek rám ennyien.”

„Elég! – leugrott az asztalról. – Azt fogom tenni, amihez értek!”

- Olyan okosnak hiszed magad, mi? – lépett oda Thomashoz. A férfi egy fejjel tornyosult fölé, hatalmas sörhasával vagy kétszer annyit nyomhatott, mint ő. – Nyájas szavakkal nem megyünk semmire. Döntsön az erő!
- M-mire készülsz? – Thomas bátorsága egy pillanat alatt tovaszállt. – N-nem küzdhetek meg veled… Te egy lovag vagy. Én csak egy gombász.
- A banditáknak is ezt mondod, ha érted jönnek? Őket sem érdekli, hát engem miért kéne? – Thomas rémült arcát látván önkéntelenül is vigyorognia kellett. – Na? Mi lesz? Te támadsz, vagy én támadjak?
- V-vár…
- Várjak? Azt mondod, belátod az igazam? Azt teszed, amit mondok?
- I-gen – habogta.
- Nagyszerű! – vállon veregette a negyvenes éveit taposó férfit. – Íme, az első bátor jelentkezőnk – mutatott a falfehér férfire. - Mondom, mi a teendőd. Gyűjtesz pár mérges gombát, kenőcsöt készítesz belőlük, amivel bekenhetjük ezen bátor íjászok nyilait. Így egy karcolás is elég egy ellenség legyőzéséhez.
- Íjászok? Mármint mi? – mutatott magára egy öregember a tömegben.
- Ha nem tetszik, még mindig él a párbaj lehetősége. Szívesen kiállok bárkivel.

„Utálni fognak, ó, de még mennyire fognak utálni! Akkor is embereket faragok ebből a gyáva csőcselékből.”

Előző oldal anonim88