Karma

A jövő útjai / Novellák (1553 katt) Maggoth
  2010.08.16.

Feltörő sikolya megrezegtette falakat. Nem akart hangot kiadni, de nem bírta megállni. Üvöltött. Arcán könnyek peregtek, testén kocsonyás anyag csordogált.

Keskeny ágyon feküdt, amelyhez szíjak rögzítették. A feje felett neoncsövek sorakoztak, a falakon tükröket látott. A csillogó üveglapok semmit sem mutattak vagy csak rossz volt a látószög – nem tudta magát egyiken sem beazonosítani.

Beesett arcú alak hajolt fölé. Amikor ajkát mosolyra húzta, bőre megfeszült; úgy festett, mint egy vicsorgó koponya.

- Üdv az újjászületettek táborában, Jörgens!

A leszíjazott férfi némi nyálat gyűjtött, mert taplószáraz szájjal képtelen lett volna megszólalni.

– Ki az a… miféle Jörgens?

Nehézkesen beszélt, szavai jelentését sem értette.

– Te vagy Jörgens – közölte Halálfej. – A K-gép ezt a személyiséget sorsolta ki neked: Jörgens Dagblad, regényírót. Vonzódsz a gépekhez, imádod a rockzenét, sokat fantáziálsz a szexről, többszörösen drogfüggő vagy, szeretnél embert ölni, a halál után sóvárogsz, kedvenc ételed lecsó, időnként képzelt fogfájás gyötör, egyszóval vérbeli egyéniség vagy.

Az utolsó mondat gúnyosan hangzott.

– Miért fáj ennyire az ébredés? – tudakolta Jörgens.

A jobb karja természetellenes szögben állt el a testétől, és rettentő kínokat okozott.

Halálfej elmosolyodott. A fogai nagyok voltak, és sárgák, nem keltettek egészséges benyomást.

– Az újjászületés mindenkit meggyötör, Jörgens – közölte bölcsen.



Jörgens szokás szerint a gépeket bámulta.

Azok nem gondolkodtak, csak engedelmeskedtek a beléjük táplált programnak – tették a dolgukat. A gyárépület homályos belsejében nyirkos bűz terjengett, amit a férfi hamar megszokott. A hodályszerű helyiséget zsibongás töltötte be, gázok sziszegése, nyögésre emlékeztető zajok. Karok mozogtak megállás nélkül; ismétlődésük egyszerre tűnt dinamikusnak, és izgatónak.

Az újjászületett minden napját a csarnokban kezdte.

Maga sem tudta miért, a szokásává vált mozdulatlanul lesni az automaták szürkés verítéket izzadó sorfalát, és élvezni a bensőjében támadó feszültséget . Meg akarta érinteni őket, aztán kitépni a hálózatból, de nem tette meg. Ha rendszerhibát okoz, lemondhatott volna az előtte álló évről, melynek során egyéni szemszögből gyűjthetett tapasztalatokat.

Sokan meg sem élték, hogy a megszámlálhatatlanul sok tárolt személyiségből akár egyhez is hozzájussanak. Ráadásul a K-gép ritkán sorsolt ki a raktározott tudatokból valóban figyelemreméltó alakokat. Kár lett volna elkótyavetyélni Dagbladot.

Néhány órával később hazament, majd belőtte magát, mint mindig. Ugyanúgy a megszokások működtették, ahogy másokat. Igaz, nem a hétköznapi beidegződések, de azért mégiscsak rutinok. A falra szerelt ósdi hangszórókból letűnt együttes ősi dallamai hallatszottak; a sajátos hangú énekes a temetőkapukról énekelt – Jörgens minden taktust élvezett.

A pirulák úgy csúsztak a nyelvén, mintha síkosítóval kente volna be őket; sárga és kék bogyók, csurig látszatboldogsággal. Dübörögtek a vérében, és mialatt együtt károgott az énekessel, látta magát, ahogy az egyik géppel kefél.



Jörgens megszállottan írt.

Sietett, mert a rideg valóságból csupán rövid eltávozást kapott.

Szerette volna befejezni az agyában körvonalazódott regényt, mielőtt letelik a számára kiszabott esztendő, és újra a régi létébe kerül. Drogos víziókat jegyzett le egy különös birodalomról, ahol mindenki szabadon él, és ahol az állampolgárokat autonóm személyiségként kezelik. Egy helyről, ahol nincs Karma-gép, amely időnként kisorsolja a rendelkezésre álló egyéniségeket a nyálcsorgató senkik között.

A fantáziája által teremtett országban a túlélők társadalma nem kényszerült valamilyen rejtelmes – a fejesek által közelebbről meg nem határozott okból – minden mechanikus szerkezetet emberi lényekre cserélni. Utópiájának vezetői nem törölték ki az alkatrésszé lefokozott egyedek emlékeit, gondolatait, és érzéseit, hogy a milliónyi lefoglalt tudatot az utolsó szuperszámítógép gigászi memóriájában tárolják.

Igazából elképzelni is nehéz volt olyan helyet, ahol mindenki önálló és független; nem a rendszer lélektelen fogaskereke. Jörgens nélkül biztos nem sikerült volna.

Az írást külön megnehezítették jobb karja sérülései.

A csont három helyen eltört, a végtag rendellenes szögben forrt össze. Épen maradt kezével nehezebben boldogult, ám végül balja használatába is belerázódott. Egyre több drogot szedett, a sztori közeledett végkifejlete felé. Sajátos hangvétel jellemezte, melyet a gépekkel való közösülések morbid képei tettek színessé.

Úgy vélte, ha eljut az utolsó oldalig, sikerül valami olyat létrehoznia, ami sokáig fennmarad, akkor is, ha Jörgens személyiségét örökre elnyeli a K-gép. Már csak az a bizonyos szikra hiányzott (talán egy narkómámorban érkező ihletroham), amikor Halálfej benyitott a lakásába.

– Menned kell!

Ellentmondást nem tűrő hangja világossá tette, kár vitába bocsátkozni vele, az író mégis megpróbálta.

– Még egy teljes hetem lenne.

A hívatlan vendég megvonta a vállát.

– A Felsőbb Szerverek úgy határoztak, a te időd hamarabb lejárt.

Aztán sajnálkozás nélkül hozzátette:

– Karma.



A félhomályos csarnok forróságot lehelve, csendben várakozott. Halálfej egyenesen a terem túlsó végébe vezette védencét, aki ennyire messze még sosem merészkedett.

– Most visszakerülsz a hálózatba – közölte hűvösen. – Búcsúzz el, Jörgenstől!

Az író nagy levegőt vett, aztán megvárta, amíg Halálfej kiemeli a fickót a sorból, aki idáig helyettesítette. Beletörődően levetkőzött, majd elfoglalta a helyét a sarkon tátongó foghíjban, közvetlenül egy nagymellű, vörös hajú lány mellett, aztán várakozóan kísérőjére nézett.

Az fényes fejű kalapácsot húzott elő a zubbonya zsebéből.

– Nagyon fog fájni? – kérdezte Jörgens összehunyorított szemmel.

– Újra hárompontos deformációt alkalmazok, mivel a sarokelemek közé tartozol – magyarázta Halálfej, szakszerűen becélozva a férfi torz jobbját. – Könnyebb eltörni néhány helyen az alkarod, mint átépíteni a folyosót, azért hogy elférj. Semmit sem fogsz érezni, visszakerülsz a rendszerbe, és ismét a szalag része leszel.

Végül biztatásként hozzátette:

– Idáig még senki sem panaszkodott.

Jörgens behunyta a szemét.

Még egyszer utoljára felidézte a Temetőkapuk akkordjait, aztán lényét elnyelte az ütemesen szuszogó masinák közönyös sorfala, mialatt a kalapács tompa puffanással lesújtott rá.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 2 db)