Hó és vér III.

Fantasy / Novellák (1035 katt) B.C. Angyal
  2017.02.11.

- Mekkora fogak! – gondolta magában Evalue és most először érezte úgy, talán hiba volt a vámpírral jönnie. De mire feleszmélt, már az ajtón belül voltak. Nos, nem ilyen helyre számított. Sokszor elképzelte már, milyen lehet egy vámpírtanya, de ilyen, nem fordult meg legvadabb gondolattársításaiban sem. Pedig ő aztán tud képzelődni…

A hely, ahová kerültek, olyan volt, mint egy szórakozóhely. Hangosan üvöltött a zene, erősen vibráltak a fények, a bent lévők pedig kéjesen vonaglottak az ütemre vagy épp egymás testére. Párok csókolóztak forrón, mások pohárral a kezükben beszélgettek. Evalue elképzelni sem tudta, hogy ekkora zajban hogyan képesek minderre. A poharakban vörös ital csillogott és megkockáztatta, vér van bennük. Nem tévedett. A szórakozóhely bal oldalán, a falon, emberek voltak kikötözve, testükön kis vágások, melyeken csordogált a vér az alattuk lévő kis korsókba. Mint egy csapszék! – futott át Evalue agyán és megrettent. Néhány szempár most őt vizslatta felvillanó szemekkel, de senki nem támadta meg. Egyelőre. Ó, ha többet gondolkodna, mielőtt cselekszik! De ez már így esett. Fejét lehajtva, szorosan Ariel mögé bújva kullogott és újra istennőjéhez imádkozott:

- Két férfi! Ígérem, két csodás hímet áldozok neked, csak juttass ki innen!

A félelem apró remegésként futott végig rajta, s annyira el volt foglalva vele, hogy nem vette észre, Ariel megállt, így beleütközött a hátába. Óvatosan kikémlelt mögüle. A terem közepén, egy hatalmas trónszéken egy hatalmas nő terpeszkedett. Evalue csak pislogott. A nő tényleg óriási volt. Magasságra, termetre egyaránt. Nem szólt semmit, csak kajánul nézte őket.

- Ariel, Ariel – szólalt meg végül -, mi szél hozott erre? Ha jól emlékszem, legutóbb azt mondtam, ne gyere a közelembe.
- Ursuel – köszöntötte a megszólított és mélyen meghajolt előtte. – Én úgy emlékszem, azt mondtam, legközelebb is szívesen látsz engem.
- Rosszul emlékszel – felelte hűvösen Ursuel és mereven nézte őket. A zene elhalkult, most már egyre többen fordultak feléjük.
Itt a vég! – gondolta Evalue, amikor harsány kacaj hasított a levegőbe. Meglepődve nézte, amint Ariel eltűnik két vaskos kar alatt.
- De rég láttalak! – nézett felé nevetve. – És most miféle csodabogarat hoztál ide? – tekintetét Evalue felé szegezte.
- Ursuel: ő itt Evalue, a boszorkány. Evalue: Ursuel, a vámpírkirálynő – mutatta be őket egymásnak. A boszorkány a félelemtől csak biccenteni tudott. A királynő hűvösen méregette.
- A legutóbb egy mágus, most pedig egy boszorkány: rossz társaságban mozogsz, kedvesem – és visszafordult Ariel felé. Az csak megvonta a vállát.
- Nem szeretem az egyhangúságot, te is tudod.
- Tudom – vigyorodott el -, kerüljetek beljebb! Ariel barátai az én barátaim is – fordult újra Evalue felé megenyhült arccal. – Elég cafatul nézel ki – jelentette ki és a boszorkány arcát szégyenpír öntötte el.
- Sajnálom, amiért ilyen illetlenül jelenek meg felséged előtt – bókolni próbált, amivel a vámpírt megnevettette.
- Felséged! Ez jó! - hahotázott. - Joel – kiáltott néhány perc múlva, immár nyugodtan –, kérlek, vidd nemes boszorkány vendégünket a fürdőbe és adj neki egy szép ruhát is. Mi pedig addig, kedvesem – villant szemeivel Ariel felé -, elbeszélgetünk.

Evalue követte a Joel nevű vámpírt, aki egy csodás fürdőbe vezette. Megengedett neki egy kád vizet, mindenféle illatos tégelyt helyezett elé, majd letett egy fekete szaténruhát egy közeli székre és diszkréten távozott. Evalue alámerült az élvezetekbe, s közben gondolkodni kezdett. Ez ritkán esett meg vele, merthogy inkább cselekszik, mint előre tervez, de most terveznie kellett.

- Ennem kell! – mondta ki fennhangon. Nem csak emberi ételre volt szüksége, hanem chi-re is. - Ha nem szívom el 1-2 ember vagy vámpír életerejét, semmi esélyem, ha megtámadnak. De ha visszaélek a vendégszeretetükkel, Ariel öl meg engem. Nehéz ügy… - gondolta magában. Nagyon sóhajtott és újra alámerült a vízbe.

Eközben Ariel és a királynő beszélgettek.

- Hol szedted össze ezt a csodabogarat? – kérdezte Ursuel.
Ariel elvigyorodott.
- Ó, innen nem messze, a helyi börtönben.
- Nem tűnik valami „hű, de erősnek”.
- A látszat csal – mondta most komolyan Ariel -, ez a nő szörnyen erős. Tudom, esetlennek tűnik és nem valami lángész, de – és itt lehalkította a hangját - úgy táplálkozik, mint egy szukkubusz: az erejét is ebből nyeri.
A másik komolyan nézte.
- Ritka az ilyen – felelte.
Rövid ideig hallgattak mindketten, majd a királynő feszengve megszólalt.
- Nézd, Ariel, tudod, én kedvellek, és bármikor szívesen látlak, de Evony mindjárt megérkezik és nem akarok balhét… Ugye megérted.
- Hogyne. Ne aggódj, Evalue rendbe szedi magát, eszünk valamit, azután lépünk.

Az emlegetett lassan közeledett feléjük. Most, hogy végre tiszta lett, sokkal jobban érezte magát a bőrében. A ruha pedig annyira jól állt neki – hála, hogy a fekete karcsúsít! -, hogy mindjárt derűsebben szemlélte a kialakult helyzetet. Ariel rámosolygott, a királynő hellyel kínálta, ennivalóval és borral. Leült közéjük. Először gyanúsan nézett a vörös italra, de megnyugtatták, valóban bor van benne, s miután megízlelte, az egész kancsót elkérte. A két nő döbbenten figyelte, mint pusztítja az asztalon felhalmozott ételt és a kancsó tartalmát.

- Te aztán tudsz enni-inni – jegyezte meg Ursuel és elmosolyodott közben. Bár a vámpírok érzékei kifinomultak, de a zene olyan hangos volt, ők pedig annyira elmerültek a beszélgetésben, hogy nem vették észre Evony megérkezését.
- Úgy látom, Ariel, te vonzódsz a szerencsétlenekhez – szólalt meg egy gúnyos hang.

Lemerevedtek és felnéztek. Egy magas, karcsú, fekete hajú nő állt előttük, jéghideg szemekkel. A zene elhallgatott, a teremben lévő vámpírok érdeklődve szemlélték őket.

- Evony – nézett rá Ariel és kezeit ökölbe szorította. Evalue meredten nézte őket, érezte ő is a feszültséget.
- Ursuel – beszélt most a királynőhöz, de közben le sem vette a szemét a másik vámpírról -, köszönjük a vendéglátást, de mi most megyünk – és nyomatékkal a boszorkányra nézett. Az egyből felpattant. Legszívesebben elrohant volna.
- Ugyan már, hová siettek? – mosolyodott elégedetten Evony. – Előbb hadd kóstoljam meg a kis barátnődet!
- Ne! – kiáltotta Ariel és Ursuel egyszerre, de késő volt.

Evony Evalue mellé lépett, aki annyira félt és annyira éhes volt már, hogy ösztönösen elhúzódott a vámpír elől, mielőtt az a fogait a nyakába mélyeszthette volna, s a következő pillanatban már meg is csókolta. A vámpírnő előbb meglepődött, azután szemei kidülledtek a félelemtől. A teremben senki sem mozdult, mindenki döbbenten nézte, ahogy a boszorkány kiszívja az életerőt belőle. Evony teste falfehéren, magatehetetlenül csuklott össze. Evalue teste megrázkódott, szemei kéken villantak fel. Amint azonban rájött, mit tett, már késő volt. Kezeit a szája elé kapta és egy „Hopika!” hagyta el ajkait. Lopva Ariel felé nézett, aki arcát kezeibe temette és teste hevesen rázkódott. Evalue úgy érezte, inkább a nevetéstől, mint a félelemtől, de nem volt benne egészen biztos.

- Elárulták a vendégjogot! – kiáltott fel valaki a tömegből és a vámpírok támadó állást vettek fel.

Evalue a királynőre nézett, aki annyira meg volt még döbbenve, hogy csak a vállát húzta fel. Ariel felpattant és mellé lépett. A vámpírok közeledtek.

- Mennyire tudsz gyorsan futni? – kérdezte Evalue.
- Eléggé – válaszolta Ariel.
- Háromig számolok és onnantól kezdve van 10 másodperc előnyünk, érted?
A másik bólintott.
- Egy, kettő… Silentium! – kiáltotta el magát a boszorkány, és sprintbe kezdett. Ariel annyira meglepődött, hogy lába legyökerezett. Minden – rajtuk kivéve – mozdulatlan lett.
- Gyere! – hangzott a kiáltás valahonnan messziről.
- Hol marad a három? – kérdezett vissza a vámpírnő és rohanni kezdett. Újra a csatornában voltak, de most már nem törődtek azzal, mennyire lesznek koszosak. Ariel csakhamar utolérte, majd átvette az irányítást, hiszen az alagútrendszert ő jobban ismerte. Hiába siettek azonban, a dühös vámpírok közeledtek. A boszorkány visszafordult és újra elkiáltotta magát:
- Permutatio!

Az alagút mögöttük megremegett és változni kezdett. Ariel most már nem lepődött meg, rohantak a felszín felé. Csakhamar elérték a kőkockát, s kiléptek a felszínre. A futástól fáradtan, megizzadva terültek el a földön. A nap épp akkor kúszott fel az égre. Evalue felhúzta magát ülő helyzetbe.

- Te nem égsz el! – nézett a másikra döbbenten. Vigyor volt a válasz. Ezután a boszorkány végignézett magán és sírva fakadt.
- Borzalmasan nézek ki! – és könnyes szemeivel Arielre nézett. Az pedig nem tudta eldönteni, hogy most dühös legyen, sajnálja vagy nevesse ki. Végül ez utóbbi mellett tette le voksát. Öröme azonban nem tartott sokáig. Egy puska csöve fúródott a hátába. Körbevették őket az inkvizíció emberei.

- Neeee! – sipította a boszorkány és újra megállapította magában, nem szeretik az istenek.

Előző oldal B.C. Angyal