Mesék a lápból - A disznagló szarovnyikok III.
3. – A Zümmögő Birodalom
Sosem süvített még így a szél Maláj arcába. És nem csak a hideg, üdítő érzés volt az, ami szembe jött vele. Benne rejlett az új világ minden várakozása, ízelítő valamiből, amit nem tapasztalt meg a láp fenekén csücsülve. Pócagolás közben az ember, bocsánat a szarovnyik képzelete szarba, akarom mondani szárba szökken. Látja magát és népét egy másik széklettér felé vándorolni. Ő maga a vezető, a mesebeli Fóses. Barnabás közömbös arca sem hat rá lelombozóan. A kérdésre, hogy ugyan mitől olyan szomorkás, annyit felelt, hogy sosem gondolta volna, hogy a gyomra nem bírja a repülést. Hiszen, ha jobban belegondol, a fejétől bűzlik így a hal. A saját szagát ugyanis elviseli minden gond vagy gyomortájéki panasz nélkül. Akkor a szintkülönbözet miért van rá ilyen hatással? De Barnabás okfejtése azonmód tovarepült. Elnyomta a szüntelenül suhanó hangok rengetege. A basszusok és baritonok csengő-bongó miriádja. Levelek zizegése, elhaladó, ízelt szárnykerregés. Saját felszabadult vágyainak csobbanó hullámverései kimosták fejéből a gondokat. Csak a színtiszta boldogság marad benne. Ez az élet!
- Na viszlát! – kiáltotta Bandi, a Póc és a megbeszélt koordináták fölött tótágast állva levetette magáról a két kis szarovnyikot. Az élet ünneplése közben ez merőben váratlan fordulat. Mondhatni pofon a szarnak, már elnézést. A Zümmögő Birodalom egy kis tócsában terült el látszólag. Legalábbis, amíg Maláj nyitva bírta tartani a szemét. Aztán becsukta. Erősödő zümmögést, brekegést hallott, aztán se kép, se hang. Csak Barnabás elmélkedése.
- Miért, miért teszed ezt velem, Istenem? Én mindig jó gyerek voltam. Végig ültem a meséket, amikor a többi kis kupac szanaszét hempergett. Ők ügyet sem vetettek rád, de én? A tanárnő is megmondta, édes kisfiam, kis szarcsimbók, hát figyelsz te a tanmesére? És én figyeltem! Engem miért sújtasz akkor ilyen megpróbáltatásokkal? Miért nem lehet olyan életem, mint a srácoknak otthon a lápban? Én mindig hittem benned! Mutass irányt!
Kérlelése meghallgatásra találhatott. Ugyanis a verem, amibe kerültek, megrázkódott. Akkorát huppantak mindketten, hogy a plafonba verték a fejüket. De az puha volt. És nyálas. És amin most fekszenek, az pedig imbolygó és húsos. Rekeszből jövő rázkódás, újabb plafonig emelkedés.
- Mi ez? Istenem, kérlek, fejezd be! Elég a kalandból! Mégse mutass irányt!
És minden megnyugodott. Malájjal megint összefejeltek.
- Hol vagyunk, Barnabás? Te láttad, mibe zuhantunk? Én becsuktam a szemem.
- Sajnos én is, de érezhetően valami puhába.
A kérdésre látszólag újabb isteni jel volt a válasz. Fénysugár törte át a vaksötétet. Egyre terebélyesebb és vastagabb.
- Zzzüllött alakok vagytok, annyi szent! – zümmögte valami, ami berepült a nyíláson. – Betolakodtok hozzzánk, mint holmi ejtőernyős szarakulat. De kiszúrtalak titeket! Annyi fele látok, mint légy a szaron! – azzal eleven tulajdonú szembogarára bökött. – Én szúrtalak ki titeket! Zzzakariás vagyok. Régen mindenki csúfolt, amiért olyan aluszékony voltam. Innen a ZzZzZ. Nem értették, miért volt ez. Hiszen egyértelmű! Árva lárva voltam! Elfojtottam egy csomó kiskori feszültséget! Lefojtottam, inkább szunyókáltam, hogy ne kelljen szembesíteni magam a kegyetlen igazsággal! Ne értsem, ne fogjam fel, mi történik! Nem bírtam volna el azt a stresszt! Más potrohosok nagyra vannak magukkal. Röpködnek itt fel alá. Öntudatlanul róják a kilométereket. Tolják a fejükbe a toroskáposztát. A fej-tor-potrohos mindenit neki! De eljött az én időm! Most én mutatok fel érdemlegeset! Tudatos ótvaros rovar lettem! Vérbeli kolerikus kolibri! Leszámítva, hogy légy vagyok... Egyszer és mindenkorra bebizonyítom nekik, hogy… Hé! Hé, ti meg hová mentek?
Az öntömjénező Zakariás az elszelelő szarovnyikok után röppent.
- Te jó ég, mi ez, Maláj? – néztek körbe. Ameddig a szem ellát víz vette körül őket. Akár az óceán. – Felülről sokkal kisebb vízfelületnek tűnt! Ez óriási!
- És nézd! Egy béka szájában vagyunk! Gyorsan, ugorjunk a vízbe! Mielőtt összecsukja!
Hupsz, el is tűnt a két kis kakimanó. Csak a hullámok maradtak utánuk. Zakariás szomorúan legyeskedett hűlt helyükön. Szárnyait zizegtette dühösen.
- Elkaplak titeket, csak kerüljetek a kezeim közé! Nem szabadultok Zzzakariástól! – azzal visszarepült a mögötte becsukódó békatapultba.
- Mi is a feladatunk, Barnabás? El akarok húzni innen minél előbb!
- Ki kell derítenünk, miért csappan meg az erdőn átmenő vadforgalom. Aztán vissza a megbeszélt helyre a Lápi Póchoz és haza!
- Nem! Nem haza! A Vastócsához megyünk! Hiszen te akartad annyira ezt az egészet! Annyi dolgon mentünk keresztül! Az öreg Híg se találhatna ki cifrábbat! Talán tényleg igazat beszélt! Meg kell találnunk az Iszákost! Most adnád fel, mikor már nyakig benne vagyunk? – kérdezte Maláj nyakig elmerülve. A nádasban rejtőztek el. Senki nem kergette őket. Zakariás láthatólag megtartotta magának a betolakodók kilétét. Ugyanakkor legyek nyüzsögtek mindenhol. Annyian voltak, mint az oroszok.
- Orosz legyek, ha ezt értem – mondta Barnabás.
- Ezek biztos nem oroszok. Nézd azt a feliratot a fakérgen!
A nádas sűrűjében egy fa árválkodott. Kérgébe hatalmas betűkkel volt belevésve: Légy jó mindhalálig!
- Valamikor rosszak voltak, de mára jók lettek? Áhh, szóval lettek!
- Bingó!
Aztán a jelmondat taglalásába kezdtek. Ha arra törekszenek, hogy ne csináljanak rosszat, akkor nem is árthatnak nekik. Ez esetben viszont nyugodtan mászkálhatnának köztük.
- Nem vennék rá mérget!
- Asszem én se… - vallotta be Barnabás. Átragadt rá Maláj lelkesedése és alig várta, hogy a rejtély nyomára bukkanjanak. – Nézd csak! Mi ez?
A fa másik oldalán egy reklámpapír hirdette gombostűvel odatűzve: Színész duó kerestetik a ma esti előadáshoz; címe: Narancs ligeti veszedelem!
- Valami cirkuszi mutatvány?
- Nem. Szerintem inkább táncdal est – kaparászta Maláj TBC-s borostáját. – Jelentkezzünk rá!
- És honnan veszünk narancs-szettet? Ez azt írja, narancs kosztümöt kell viselni!
Maláj egy pillanatra elszontyolodott. Aztán beugrott neki:
- A grapefruit lé, amit a király adott! Öntsük magunkra!
- És akkor végkiszáradás esetén mit fogunk használni?
- Nem mindegy? Majd akkor törjük rajta a fejünk, ha oda lyukadunk!
A Zenebona-Zakadémiának a tó kellős közepén úszkáló, jókora juharlevél adott otthont. Felfele kunkorodó szegélyén lelátónak kialakított erezetével, szárán pedig színpaddá kialakított végével impozáns látványt nyújtott. Aznap jókora volt a riadalom. Minden jegy elkelt az esti előadásra, teltház ígérkezett, de a két főszereplő szőrén-szálán eltűnt. Nem jelentek meg az előző esti főpróbán. Ekkor rakták ki a plakátokat, amelyeken beugrókat kerestek. Az igazgató legnagyobb megkönnyebbülésére nem egészen öt perccel kezdés előtt két alak állított be. Tetőtől talpig sötét narancsszínűek voltak.
- Titeket az égből küldtek! FANTAsztikusak vagytok! – csapta össze két kezét a diri.
Történetesen teljesen igaza volt.
Barnabás feszengett kicsit a rengeteg legyeskedő alak előtt, de aztán feloldódott, mint a narancsléből erjedő etil-alkohol. Beszívta a teste, minek hatására fejébe szállt a cucc. Malájnak nem különben. Olyan előadást rittyentettek csípőből, hogy maguk sem értették a dolgot. Úgy figurázták ki Narancs Liget királyát, mint annak a rendje. Piperkőc, iszákos bunkónak ábrázolták, aki odavan a gondolattól, hogy rothadó gyümölcsök rejtekéből egzecíroztathatja repülő olajfúrótornyait. Egyik pohárral a másik után szlopálja a narancskoktélt, amíg olyan részeg nem lesz, hogy megparancsolja, fúrjanak lyukat mindenbe, ami él és szipolyozzák. A Lápi Pócokat alakító színészek gyakorta néztek össze, vajon mindez megegyezik-e a szövegkönyvben leírtakkal, de mivel a közönség együtt lélegzett a királyt alakító figurával, ezért nem volt kérdés. Ha volt benne ilyen, ha nem, az élet felülírja a korábbi játékszabályokat. A leghangosabb taps és a legnagyobb éljenzés az első sorból jött. Egy különösen sokszemű, ugyanakkor kissé álmatag tekintetű légytől.
- Te, Maláj – bökte oldalba Barnabás alkalmi színpadi partnerét –, ez Zakariás! Le fogunk bukni!
- Ez az König! Nyomassad, te Ligeti bunkó! – kiabálták a közönségből. Zakariás lelkesen tapsolt a bekiabálóknak. Fogalma sem volt róla, hogy szökevényein mulat ilyen jól.
Az előadás végén meghajoltak. A Zakadémia tombolt. A sikerességhez nem fért kétség.
- Hé, Narancs Urak! – szólt valaki a távozni készülő szarovnyikok után. – Volna egy meglepetésem a számotokra.
Az igazgató állt ott, és arcáról az volt leolvasható, hogy nem mindennapi dologgal fog kedveskedni.
- Álmaimban sem reméltem, hogy ilyen fergeteges lesz az ősbemutató! Ez valami fantasztikus érzés! Köszönöm nektek! Kérlek, fogadjátok szeretettel kiemelt támogatóink jókívánságát és fogadjátok el meghívásukat a VIP szektorba. A buli ott fog folytatódni.
Maláj fejében a „buli” szó említése eddig ismeretlen kémiai folyamatokat indított be. Megpezsdült C-vitaminhiányos vére. Barnabás szemében is hasonló tűz lobbant és talán az elvesztegetett lehetőséget, a Legyek Uráról való információszerzés elmulasztását kárpótolva belementek a játékba.
- Köszönöm nektek, Urak! Széles körben elismertté teszitek a Zakadémiát! Ha minden jól alakul, óriási jövő vár rátok a szakmán belül! Erről kezeskedem!
A juharlevél felpenderedett szélének legtetején volt berendezve egy vastag erezettel elkerített rész. Villogó betűk tanúskodtak arról, ez bizony a VIP!
- Nézd, Barnabás! Nem elég, hogy megúsztuk a Zakariással való összeröffenést, még egy elit buliba is betekintést nyerünk! Hát nem csodálatos?
- De, az, Maláj! Bár az őszintét megmondva kezd kimenni belőlem az erő. Múlik az ital hatása!
- Ne aggódj, tuti lesz mivel pótolni a folyadékveszteséget!
Zene ütötte meg a fülüket. Egyre erősödött, s mikor átlépték a kordonokat, a basszus szívükbe hatolt. Látták maguk előtt a muzsikát, érezték az ütemet. Ekkor azonban egy mély dekoltázsú Lédi Légy lépett oda hozzájuk.
- Narancs Urak? Kérem, kövessenek – mosolygott, és anélkül, hogy visszafordult volna, határozott léptekkel elindult és mutatta az irányt.
- Csű, de jó bige! – követték a pudvás potrohot. – Istenem, Barna, annyira jó! Itt tényleg mindenki annyira jó!
- Na, ja, kíváncsi vagyok, mi következik.
Elfüggönyözött terembe léptek. Gyér fények uralkodtak és halk zene szólt. A sarokban emelvény magasodott. A Narancs királyéhoz hasonló pulpitus, amiben egy gülüszemű rovar foglalt helyet.
- Hadd mutassam be Önöknek a Legyek Urát!
Mikor már azt hitték, megszabadultak tőle, keserű józanodás csapta fejbe őket. Zakariás mámoros arca vigyorgott rájuk a magasból.
