A Kor Szelleme

Szépirodalom / Novellák (1453 katt) Xenothep
  2016.12.21.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.

- Én művész vagyok, oké?

Dan a szökőkútban ült, épp pezsgőt töltött a poharába, nyilván nem tűnt fel neki, hogy a kút már feltöltötte vízzel. Én a kút kövén ültem, viszonylag még szárazon mindenféle értelemben. Elnéztem, amint házigazdám minden figyelmét a poharának szenteli, még a nyelve hegyét is kidugta szája sarkán a nagy koncentrálásban, és elmosolyodtam. Nem tudtam őt komolyan venni soha, egyetlen pillanatra sem, ami borzalmasan irritálta valószínűleg, ez pedig bennem valamiféle derűt keltett.

Dan rájött, hogy hiába tölti a pezsgőt, így betette szmokingjának bal felső zsebébe a vízzel teli poharat, egy apró, háromágú süteményes villa mellé, és az üveget emelte a szájához. Azonnal felhabzott a drága ital, Dan úgy nézett ki, mintha megveszett volna, orrán-száján dőlt ki a fehér hab. Prüszkölt egyet, aztán vérben forgó szemekkel nézett rám.

- Elhiszed?
Udvariasan bólintottam.
- El. Boldoggá tesz?

Hirtelen felém dobta az üveget, de közben hanyatt esett a vízbe. Az üveg ártalmatlanul csobbant mellé, kezdett untatni az egész jelenet. Mellényzsebembe kotortam a szivaromért, de nem találtam sehol. Dan lakája a közelben tett-vett a kerti asztalon, intettem neki.

- Jacques, megtenné, hogy idehozza a tárcámat? Valószínűleg az asztalon hagytam.
A lakáj rezignáltam bólintott.
- Máris, uram.

Hozzám lépett, felém nyújtotta tárcámat, megvárta, míg kihúzok belőle egy szálat, aztán tüzet adott. Simán hanyatt lökhetett volna a kútba, akár bele is fojthat, ha akar. Nem is ellenkeztem volna nagyon. De nem tett ilyet, újabb kihasználatlan lehetőség úszott el az idő könyörtelenül rohanó, vad folyamában.

Elégedetten fújtam a füstöt a közömbös éjszakai ég felé, és elméláztam. Jacques időtlen idők óta szolgálta Dan családját, azelőtt az apja, azelőtt talán a nagyapja, de szerintem ő most igen kellemetlenül érezte magát, barátom hű lakájaként. Dan valahogy kilógott a sorból. Egyfelől masszív alkoholista volt, másfelől iszonyatosan gazdag, és főleg igen jelentéktelen. Pazar partykat adott - bár ez a mostani nem sikerült valami fényesen -, szórta a temérdek pénzét, nem csinált különösebben ügyet semmiből, viszont magából hülyét annál többször. Elnézték a dolgait, mert rengeteget jótékonykodott is. A kastélykert e kései órán még őrizte az iménti jó hangulatot, halkan szólt a komolyzene a rejtett hangszórókból, a lakáj feltűnően közömbös arcot vágva takarította a buli romjait, mi pedig csak ültünk itt a permetező víz alatt, különböző célokkal. Dan mindössze fel akart kecmeregni a vízből ismét ülő helyzetbe, én pedig készültem leinni magam. Nem valami magasztos cél, de nekem megfelelt. Házigazdám kábán nézett körül.

- Hova lettek a többiek, lord?
- Nincs negyed órája, hogy elküldtél mindenkit a kurva anyjába, Dan - feleltem mosolyogva.

Gyűlöltem a lord megszólítást, amit ő is nagyon jól tudott, ugyanakkor némileg elszórakoztatott, hogy megint annyira részegre itta magát, hogy már most nem emlékezett semmire. Ó, igen, holnap teli lesznek az újságok a mi kis partynk botrányos végével, de e pillanatban ez még sok-sok órányira volt, én pedig még be sem rúgtam igazán.

- Jacques, legyen olyan szíves, és keverjen nekem egy olyan falrengető koktélt, amit csak ön tud!

Megint egy apró bólintás, ki sem esett a ritmusból, amikor átlépett a zsúrkocsihoz. Hanyag eleganciával töltögette a hozzávalókat a shakerbe, beledobálta a jeget, aztán profi módon hajigálta egy darabig, kitöltötte, végül hozzám lépett, felém nyújtva a poharat egy kicsi ezüst tálcán. Elvettem, biccentettem, majd belekortyoltam italomba, és elégedetten csettintettem a nyelvemmel.

- Neheztel rám, igaz?

A férfi arcán semmilyen érzelem nem látszott, roppant fegyelmezetten viselkedett. Diplomatikus hallgatása felért számomra egy válasszal, bár nem tudhattam, mit is gondol valójában. Megint bólintottam, aztán egy hajtásra megittam a koktélt. Poharam visszaraktam a tálcára, amit a fiatalember készségesen tartott elém. Jacques memóriája egyszerűen lenyűgözött. Tudta, hogy nem sokáig vacakolok az itallal, ezért bevárta, míg megiszom. Mondanom sem kellett, hogy keverjen újat, már lépett is a kocsihoz. Dan megrángatta szmokingomat.

- Lordom… mit mondtam finom vendégeinknek?
- Ó, nagyon szofisztikált voltál - paskoltam meg kézfejét - Büszke vagyok rád.

Úgy ült a vízben, mint egy kisgyerek, lábai kinyújtva terpeszben, két kezét combjai közé ejtette. Annyira szerencsétlennek nézett ki e pillanatban, hogy szinte sajnáltam, amiért nincs nálam egy fényképezőgép. A kút rejtett világítása tökéletes fénybe burkolta őt, úgy nézett ki, mint egy nagyon elázott, és meglehetősen részeg Poszeidón, aki valamiért szmokingot húzott. A süteményes villa ágai kilátszottak zsebéből a pohár mögött, teljessé téve a képet. A koktél fejbe csapott végre, elégedetten mosolyodtam el. Dan a kút kövére könyökölt, lefröcskölve szivaromat tartó kezemet.

- Te… hadd legyek őszinte hozzád, legalább egyszer ebben az életben!
- Mondd, kedves barátom!
- Kurva fura vagy - szamármód üvöltve kezdett röhögni saját kijelentésén, de ma valahogy egyszerűen nem tudta kedvem szegni. Jacques elkészült az italommal, elvettem a tálcáról, és lehúztam ezt is.
- Kedves Jacques, ha szépen megkérem, megtenné, hogy félrenéz, amíg vízbe fojtom kenyéradó gazdáját?
Dan szigorúan összehúzta szemöldökét.
- De lord! Ne toszogassa az alkalmazottamat!
- Le se szar minket, Dan - mosolyogtam jóindulatúan, mire Jacques halkan megköszörülte a torkát.
- Dehogynem… - legyintett Dan. – Na, már most. Segíts innen kiszállnom!

Nyújtottam a kezem, hogy belekapaszkodhasson, majd felrángattam a kút kövére. Dan elégedetten szuszogva tapogatta csuromvíz mellényzsebét. Jacques térült-fordult, és hozta ura szivarját, közben lecserélve enyémet is egy szárazra.

- Egy jó lakáj aranyat ér - mormolta házigazdám elismerően.
- Szóval ott tartottunk - fújta ki a füstöt -, hogy állati fura vagy.
- Valóban. Te pedig művész.
- Ez így van! - csattant fel. - Az egész város jár a kiállításaimra!
- Udvariasságból.
- Dögölj meg!
- Ez az igazság! - tártam szét kezeimet. - A műveid borzalmasak, Dan, ha lehetek ily’ őszinte. Tudod te is. Nem ők fizetnek azért, hogy megnézhessék, hanem te magad fizetsz ezért.
Dan egy pillanatra szenvedő arcot vágott.
- Rendben, lord… akkor borzalmas művész vagyok. De ki vagy te?
- A lord.
- Utállak.
- A fura lord.
- Mindig is utáltalak.
- Én vagyok az egyetlen barátod, a legjobb ráadásul. Bár erre nincs semmilyen racionális magyarázat megint csak.
Felhorkant.
- Te meg a racionalitás…

Az idő megfagyott egy pillanatra, kiélveztem a másodpercet. A szökőkút épp valami bonyolult mintát köpött a nyári éjszakába, a váltakozó fényekben kirajzolódott egy robbanás ívképe a csillogó vízcseppekből, majd azonnal múlttá is vált. Dan kihagyta a pillanatot, mint általában, és összevonta szemöldökét.

- Jó, te vagy az egyetlen barátom, ezt aláírom. Most is itt vagy velem, mikor mindenki más már itt hagyott… apropó, téged is elküldtelek?
- Nem, engem konkrétan arra szólítottál fel, hogy tegyek magamévá egy jegesmedvét. Ez mindjárt azután volt, hogy belöktelek a kútba.
Meglepetten nézett rám.
- Miért löktél bele a kútba?
- Párbajra hívtad a csendőrfőnököt. Amikor felszólítottad, hogy válasszon fegyvernemet, ő elővette az öngyújtóját, mire te meg felkaptad azt a villácskát, ami most a zsebedben van, és közölted, hogy azzal küldöd a másvilágra. Mindenki kinevetett persze, én pedig a testi épségedért aggódva a kútba penderítettelek. Mert ilyen lágy szívem van. Akkor javasoltad, hogy keressem a boldogságom egy jegesmedve hátán, egy lélegzettel küldve el mindenkit az anyjába, és ők szófogadóan elindultak.

Legyintett egyet, beleszívott szivarjába, aztán átkarolta a vállam, amitől azonnal átázott a zakóm. Kicsit nehezteltem ugyan, de végül is én tehettem róla, hogy barátom ruhája vizes lett, így nem tettem szóvá.

- Mondd csak, lordom… csak hogy tisztán lássak. Miért hívtam duellumra a csendőrfőnököt?
- Lövésem nincs.
Jacques hozta a következő italomat, felé emeltem poharam, aztán egy hajtásra kiittam.
- Ejnye… Maga rendkívüli ember.
A lakáj kicsit meghajtotta magát.
- Köszönöm, uram. Szabadjon megjegyeznem, hogy az uraság elaludt az ön vállán.

Igazat mondott, Dan épp hangos hortyogásba kezdett, amikor ránéztem. Talpra állítottam, és átkaroltam a derekát. Méltatlankodva felhorkant, de csak annyit értettem elkent beszédéből, hogy „jegesmedve”, amiből levonhattam a konklúziót. Kiemeltem zsebéből a poharat, meg a villát, amiket Jacques készségesen átvett tőlem Dan szivarjával együtt, aztán vonszolni kezdtem barátomat a terasz felé. A lakáj a másik oldalról karolt urába, így némileg könnyebb lett navigálni.

- Igazán nem szükséges, hogy tönkretegye az öltönyét. Ez is beletartozik a feladatkörömbe - mondta némi feddő hangsúllyal, de csak intettem.
- Ugyan… Hiszen én tehetek a jelenlegi állapotáról. Különben is, ez csak víz.

Dant a földszinti társalgó egyik kanapéján helyeztük el. Segítettem levetkőztetni, aztán Jacques betakarta.

- Holnap megint rajta lesz a macskajaj – sóhajtotta. - Azt hiszem, kell bekészítenem jeget.
- Megvallom őszintén, hogy csodálom önt a hűségéért és a lojalitásáért.
Nem igazán szerette, ha szembe dicsérik, most is csak annyit kérdezett:
- Kér még egy koktélt?
- Ó, hogyne!

Kimentünk a szökőkúthoz, de most egy nyugágyra heveredtem, nem túl úriasan, a kerti asztal mellé. Jacques illedelmesen leült az asztalka túloldalára, és eligazgatta nadrágja élét a térdén. Én ismét rágyújtottam időközben kialudt szivaromra, majd elégedetten néztem fel a csillagos égre, fejemet bal karomra hajtva.

- Elnézést kérek öntől, Jacques. Dan és a magam nevében is. Nem kifejezetten urak módjára viselkedtünk ma sem. Úgy tűnik, mi már nem tudunk megváltozni.

Látszott, hogy uralkodni próbál arcvonásain, hamar rájöttem, hogy a zavart akarja leplezni. Felvontam a szemöldököm.

- Kérem, ne érezze kínosan magát miattunk. Hiszen majdhogynem családtag vagyok. Igazán megengedhetem magamnak, hogy időnként bevágjam Dant a szökőkútba. No persze, kifejezetten a testi épsége megőrzésének érdekében! A csendőrfőnök igen nagydarab ember, és rendkívül kínosan vette volna ki magát, ha Dan dulakodni kezd vele.
Jacques felsóhajtott.
- A víz volt a kisebbik rossz, igaz?
Felnevettem.
- Mondhatnánk így is.

Az alkohol lecsendesítette gondolataimat, és felerősítette elmémben a képeket. Nem kedveltem a nosztalgikus hangulatot, ami az illumináltsággal együtt járt, de ma este nem zavart. Jacques fészkelődött.

- Elnézését kérem, uram… Én nem értek a művészethez, ezért kérdem önt: valóban annyira rosszak Daniel úr művei?
Meglepetten néztem rá.
- Ó, dehogy! Nem állítom, hogy festőóriás, de kétségkívül van némi tehetsége. A technikája pocsék, ez igaz, mindazonáltal a perspektívája lenyűgöző.
- Ez esetben nem értem. Miért mondja neki mindig azt, hogy borzalmasak a művei?
- Azért, hogy inspiráljam. Daniel világ életében így működött. Mindenre nagyon hamar ráunt, a festésre is, pedig ehhez tényleg van tehetsége. Azért lettem a legszigorúbb kritikusa, azért mondom neki mindig azt, hogy egy-egy adott sorozata mennyire rossz, mert ez dacot vált ki belőle. Meg akarja mutatni, hogy sokkal jobb is tud lenni ennél, és valóban ez történik. Határozott fejlődést mutat, ami azt illeti.

Beleszívtam szivaromba, fújtam egy tökéletes füstkarikát, aztán megint az égre néztem. A lakáj merengve nézte a szökőkút fényeit, aztán szinte oda sem figyelve kevert nekem egy újabb koktélt.

- Jacques, ha megkérem, iszik velem?
- Ó, uram, ez igazán…
- Hé, csak egyet! Mindig csak egyet!

Egy pillanatig szabódott, majd villám gyorsan kevert magának is egyet. Átnyújtottam poharam az asztal fölött, ő is a magáét, koccintottunk, elégedetten dőltem vissza. Bár gyors volt a tempó, nem éreztem igazán az ital húzását. Hallgattuk a rejtett hangszórókból szüremlő kellemes dallamokat, közben a kút színjátékát figyelve, és szép lassan iszogattunk. Jacques kevésbé bírta az alkoholt, ahogy megfigyeltem. A harmadik kör után levette zakóját, szépen összehajtogatta, aztán visszaült.

Intettem.
- Jacques?
- Igen, uram?
- Mára lejárt a szolgálata. A gazdája kiütve, a vendégek elszeleltek, én pedig nem fizetek a szolgálataiért.
- Igazán nagyon szívesen keverek bármikor újabb italt önnek, Lord.
- Köszönöm. Szépen megkérem, ne szólítson így.
Most ő vágott meglepett arcot.
- A kezdetektől így hívom, uram!
- Tudom, de a mai este után azt hiszem, nyugodtan hívhat a valódi nevemen.
Felálltam, letettem poharam az asztalra, aztán kissé meghajtottam magam.
- Hadd mutatkozzak be: a nevem Archaniel Hartley.
Jacques szintén felállt, és a kezét nyújtotta.
- Jacques Wilbur Sanderson.

Hogy így túlestünk a formaságokon, ismét elhelyezkedtünk székeinken, és pár percig csendben figyeltük a szökőkút játékát. A hangfalak elnémultak, amint lejárt a lemez, és valahol a távolból egy bagoly huhogása hallatszott. Gondolataim csapongtak, legfőképp a mai este eseményei körül, és amikor Jacques felém nyújtott egy újabb koktélt, rájöttem, hogy igazán remekül érzem magam.

- Csodás ez az este! – sóhajtottam fel áhítattal. Semmiféle áhítatot nem éreztem, de muszáj volt ripacskodni, egyszerűen megkövetelte a helyzet. A lakáj udvariasan felnevetett.
- Uram, ha megbocsájt, ön cinikus kissé.
- A kor teszi. A kor, amiben élünk. Nem sok mindenre emlékszem egész eddigi életemből, de nem is érdekel semmi különösebben.
- Igazán ne vegye zokon, de kíváncsivá tesz.
- Ne szabadkozzon állandóan, Jacques! Nem vagyok felsőbbrendű, mint ön, még akkor sem, ha a társadalomban elfoglalt helyem okán ezt hangoztatják az ostobák. Ha valóban kíváncsi, csak kérdezzen! Genetikailag képtelen vagyok megsértődni.
A férfi felvonta a szemöldökét, levegőt vett, de aztán nem szólalt meg vagy fél percig. Végül vállat vont.
- Ön tényleg fura.
Felnevettem.
- Így gondolja? Vagy megint udvariaskodik, és ezt a jelzőt használja a bolond helyett?...
Láttam, hogy ismét szabadkozni akar, felemeltem a kezem.
- Ó, hagyja csak! Elismerem, nem sok ilyen futkos ebben a városban, mint én. Én nem játszok szerepet, mint mindenki más. Ezek a fellengzős beszédek, ezek a nagyvilági megnyilvánulások, a megingathatatlan önbizalom, ami jellemzi osztályunkat… Semmi nem őszinte. A világ megváltozott, és benne minden, az idő halad, minden fejlődik, vagy épp elenyészik, csak én maradok mindig ugyanott, ugyanaz a nagy egészben. De ebben nincs semmi különös, higgye el!
- Hogy érti, hogy senki nem őszinte?
Előredőltem.
- Nos, nézzük csak a mai estét. Dan kiállítása remekül sikerült, még el is adott pár képet. A hangulat egészen kellemesnek tűnt akkor még számomra is. A képek voltak középpontban, mindenki elragadtatottan áradozott a technikáról, a témáról, rövid eszmefuttatásokat hallhattunk, amikben Dant más festőkhöz hasonlítják. Aztán minél inkább az ember került előtérbe a művész helyett, az egészből valami más lett. Dant nem kedvelik igazán, a nyers modora és a kicsapongó életvitele miatt, de elismerik mégis. A jótékonykodása sokat nyom a latban, no meg a rengeteg party. És persze, úgy érzik, közülük való, a vagyonosak közül, a felső tízezer tagja. A vagyona meghatározza a társadalmi helyzetét. Ez nevetséges. Én nem vagyok annyira gazdag, mint ő, mégis ennek az osztálynak a tagjai közé sorolnak, mert elég sűrűn megfordulok ezeken a rendezvényeken Dan oldalán. Azt gondolják, ismernek, holott nem tudnak rólam semmit. Én nem szoktam beszélgetni, nem szólok hozzá, ha egyenesen megkérdeznek, akkor is semleges választ adok, mégis kedvelnek, noha zárkózottnak tartanak. Mindeközben fogalmuk sincs róla, mennyire közömbös számomra az egész társaság. Hogy néha kínszenvedés hallgatni a beszédüket, mert olyannyira unalmas. A bevett klisék szerinti beszédmód, az öltözködésük, az egész egy nagy színjáték.

Jacques zavart arccal fordult felém.
- De… nem értem. Ha valóban ennyire közömbös a számára ez az életmód, ezek az emberek, ha untatja önt minden, akkor miért…?
- Miért járok például ide?
Bólintott.
- Nem tudom, megmondom őszintén. Talán van bennem némi felelősség érzet még Dan iránt. Azt hiszem, így kell lennie, más magyarázatot én sem tudok. Ő nem hallgat senkire, és nem is inspirálja semmi rajtam kívül. Mégsem hiszem, hogy úgy érezné, igazán szüksége van rám, de én nélküle talán elvesznék. Mellette állok, mert a barátjának tart, és mert valamelyest valóban csodálom őt.
- Valóban? – kérdezte Jacques némi kétkedéssel a hangjában.
- Ó, igen! Ő benne minden megvan, ami bennem nincs. Szereti az embereket, érdekesnek találja őket, szereti a nyüzsgést, a pezsgő életet, a zenét és a művészetet. Ő megéli az életet, amire én képtelen vagyok. Ezért mindenképpen tisztelem.
Sóhajtottam.
- Én nem értem ezeket a dolgokat. Lehet, hogy valaha értékeltem én is mindezt, de már egy szikrányi tűz sincs bennem.

Elhallgattam, közénk feszült a csend, benne a kimondatlan kérdéssel: „- De miért?” Jacques azonban roppant önuralomról tett tanúbizonyságot, és nem tette fel a kérdést, noha éreztem, hogy érdekelné valóban a válasz.

Körbe intettem.

- Figyeljen csak!

A bagoly épp csendben volt, de a városban valahol messze ugatott egy nagy testű kutya. Körülöttünk pár tücsök halkan ciripelt, és a langyos, nyári szellő susogva bujkált a bokrok ágai közt. Fölöttünk milliárd csillag ragyogott, a kép közepén pedig a szökőkút sziporkázott, a levegőbe dobva gyönyörű mintáit. Jacques figyelmesen nézett rám, én pedig halkan mondtam:

- Béke és nyugalom. Az élet hangjai az idő egyirányú folyamában. Külön-külön is gyönyörűek, de együtt alkotják a teljes képet, jelentésük összeadódik, és meghatározzák a jelent. Tudok erről beszélni, el tudom mondani, meg tudom fogalmazni, de nem élem át. A jelen számomra széttöredezett pillanatok összessége, egyik sem fontosabb, vagy érdekesebb a másiknál, nem érzem az idő rohanását és súlyát, csak sodródom valahol rajta kívül, ahol azonban nincs semmi, csak a hideg közöny. A múltam valódi múlt, de nem hozhatom vissza, nem élhetem újra, nem emlékszem rá, vagy ha mégis, az is csak poros kép, szürke ködben rejtőzik. Csak a most van, a jelen, ami szürreális, és értelmetlen, amit nem tudok a múlthoz rendelni. Nincs semmi viszonyítási alapom, így pedig az egész világból kivesznek a színek számomra. Ez nem az én korom. Nem az én időm, nem érzem otthon magam benne, sem itt, sem máshol, nincs semmi fix az életemben, az érák csavargója vagyok, aki csak egy holt súly az idő sodrában. Hogy mi volt azelőtt, voltam-e más valaha, nem tudom. Nem emlékszem, nem is tartom fontosnak. Jelenleg Dan egy horgony, ami ehhez a korhoz köt.
Jacques lehangoltan szólalt meg.
- Ez nagyon szomorú. Úgy hangzik, mintha elveszett ember lenne.
- Az vagyok – vontam vállat egykedvűen. – Elveszett. Ám ne gondolja, hogy ez rossz dolog. Én már megbékéltem ezzel. Nem lehet mindenki felhőtlenül boldog, és mindenki a sors kegyeltje. Feltennék egy kérdést, de nem várom el, hogy válaszoljon, ha nem akar. A lakáj felvonta a szemöldökét.
- Hallgatom.
- Ön jól érzi magát az életben elfoglalt helyén?
Épp hogy láthatóan elmosolyodott, és bólintott.
- Ó, igen, semmi okom a panaszra! Szeretem a munkámat, és elégedett vagyok a helyzetemmel teljes mértékben.
- Mégis haragudott rám az iménti közjátékért Dannal.
- Nem! Kérem, ne gondolja ezt, én nem ítélkezem. A munkámhoz tartozik ez is, mint annyi minden más.
- Csodálom önt, hogy ennyire ura az érzelmeinek.
- Nos… nem mindennel értek egyet, de nem azért fizetnek, hogy a véleményemet hangoztassam. Ez nekem nem csak egy munka. Hivatás, és én komolyan veszem.
Elgondolkozva néztem rá egy ideig, aztán bólintottam.
- Azt hiszem, értem. Ha belegondolok, ön fogja össze itt az egész birtokot, egyszerre gondnok, árubeszerző, irányító, és nem mellesleg elviseli Dan rigolyáit is.
- Én nem rigolyákként fogom fel.
- Nyilván. Elnézést a szókimondó beszédért. Szinte már szégyellem magam; ön sokkal nemesebb ember, mint én, akire ezt a címet aggatják.
Egy pillanatig vívódott, szabadkozni akart, aztán a szemembe nézett, és kicsit meghajolt ültében.
- Köszönöm az elismerést, uram.
Felsóhajtottam.
- Kíváncsi vagyok Dan következő sorozatára. Nem fog minden részletére emlékezni az estének, de a véleményemre egészen biztosan. Megint beleveti magát a festésbe, csak hogy megmutassa nekem, az ostoba ficsúrnak, hogy ő igenis jó festő, és megérdemelten ünneplik.
- Ha kívánja, megemlítem az úrnak, ha felébredt, hogy megtekintené a vázlatait.
- Nem, nem, köszönöm! Semmiképp. Egészen biztos vagyok benne, hogy jól halad, nem kell látnom.
- Nos… őt egészen biztosan még jobban inspirálná.
A fejem ingattam.
- Nem, ezt nem hinném. Ha szikrányit is kimutatnám, hogy érdekel a munkássága, Dan úgy érezné, hogy célhoz ért, és nem fejezné be a képeit.
- Ez… meglehetősen különös logika, uram.
Vállat vontam.
- Igen, de ez az igazság. Hiszen nem magának fest. A közönségének és legfőbb kritikusának, azaz nekem.
Jacques elgondolkodva nézte a szökőkút vizének mintáit.
- Úgy gondolom, a művésznek a tehetségét meg kell osztania az emberekkel. Nem tarthatja meg önzően művészetét csak magának, hiszen örömet okozhat vele másoknak, elgondolkodtathatja őket.
- Gondolja, hogy minden művészt érdekel ez? Mármint, hogy műveiről véleményt alkossanak, kritizálják, analizálják érzelmeit, amit a mű kifejez netán?
- Igen, hiszen mi másért készítette?
- Nos, érdekelne a véleménye ez esetben. Tegyük fel, hogy van egy költő, aki a verseit nem papírra írja tollal, hanem a tengerpart sima homokjába egy bottal, de a dagályvonal alá. A vízszint emelkedik, és a hullámzás végül elmossa sorait. Őt minek tartaná?
- Meggondolatlannak – felelte eltűnődve. – Hiszen így versei elvesznek, mielőtt sok ember megismerhetné, csak azon kevesekhez jut el mondani valója, akik éppen ott tartózkodnak, hogy elolvashassák. Igen, azt hiszem, mondhatom, hogy az illető költő meggondolatlan. Azt is megkockáztatom, hogy kicsit talán rosszindulatú is.
- Rosszindulatú? – kérdeztem mosolyogva.
- Igen. Hiszen megteremti verseiben a harmóniát a ritmussal és a rímekkel, majd hagyja elpusztulni az egészet. Ez esetben az enyészet számára írja verseit.
- Valóban! Jó meglátás, kedves Jacques!
- Ha nem vagyok indiszkrét, uram, ismert ilyen embert? – kérdezte hirtelen támadt kíváncsisággal.
- Ó, hogyne! Épp vele beszélget.
Jacques arcán bonyolult érzelem tükröződött egy pillanatig, de aztán felvette ismét a hűvös nyugalom álarcát, én pedig elmosolyodtam:
- Bocsásson meg, hogy ilyen otromba tréfára ragadtattam magam. Mindazonáltal igaza van. Meggondolatlan és rosszindulatú vagyok.
- Miről szóltak azok a versei?
- Az enyészetről. De ne sajnálja, kérem. Borzalmasan rossz versek voltak. Ahogy borzalmas szobrokat faragtam jégből, és borzalmas képeket festettem rozsdás vaslemezekre. Ha belegondolok, kiábrándítóan tehetségtelen vagyok. Ellenben mindezeket nem tárom az emberek elé, nem ünnepeltetem magam, mint avantgárd művész, és legfőképp nem utazom a pénzükre. Ez talán mellettem szól.

Jacques kevert két újabb koktélt, majd halkan szólalt meg.

- Uram, ha senki nem látta a műveit, miből gondolja, hogy azok rosszak voltak?
- Ó, azok voltak, higgye el! Van önkritikám.
- Ha megenged egy észrevételt…
- Persze, folytassa csak!
- Ön meglehetősen morózus ember. Ha alkotásait senki nem látta, nem ítélhette meg, csak ön, de az önt átható szomorúsága okán azokat rossznak tartja, akkor az csak egyetlen ember ítélete, aki elfogult a művekkel szemben. Ez igazságtalan.
- Igen, ez meglehet. Mégis megtartom magamnak, mert valóban igaza van: a műveim a pusztulásban teljesednek ki. Így tökéletes az az öncélú művészet, amiben kiélem magam, ha engedve a kényszernek, létrehozok bármit is.
- Öncélú?...
- Az öncélú művészet definíciója nagyjából annyi, hogy a mű önmagáért létezik, szépsége okán, és nem kell semmilyen egyéb magasztos célt szolgálnia. Nem úgy, mint például ez a szökőkút, amely szép, praktikus, és bár végtelenül giccses, mégis oly könnyedség jellemzi, amiért szerethető. De fő funkciója mégis az, hogy Dan gazdagságát kifejezze, ez pedig nem valami magasztos cél. Az én úgynevezett műveim lényege pedig pont az, hogy elenyésznek. Ugyanakkor Dant inspirálva mégis csak születnek művek, így valamelyest közöm van a művészethez.
- De mi inspirálja önt?
- Mármint, hogy emlékek nélkül mégis mi a fenéért élek, ha még a pénz sem érdekel?... A történet végére vagyok kíváncsi.
- Történet?
- Tudja, mint egy jó könyvben. Lapozok újra és újra, követem a cselekményt, mert tudni akarom, mi a sztori vége. Jelen esetben az életem története.

Kérdően vonta fel a szemöldökét, mire két kezem a magasba emeltem tenyérrel fölfelé, hogy jelezzem, nem tudok ennél konkrétabban fogalmazni.

- Nem különösebben izgalmas, de most folyik, e pillanatban is, a széttöredezett jelenben, amiben nincs semmi újdonság, és én benne vagyok. Muszáj megtudnom, merre tart, és mi lesz a vége. Amellett van benne egy érdekes adalék.

Mély levegőt vettem, lehúztam a koktélomat, aztán csettintettem nyelvemmel.

- Tudnám, honnan tudja, hogy mi a megfelelő arány. Ráérzés? Tehetség?
- Talán ez is, az is – felelte szerényen, aztán kérdően nézett rám.
- Mi az az érdekes adalék?
- Jacques, azt kell hinnem, hogy ön érdekesnek tartja az embereket, és ez nagyon meglepő.
- Ez így van, uram. Valóban érdekelnek az emberek. Most éppen ön, és valóban kíváncsivá tett. Hiszen évek óta ismerem… és mégsem ismerem.
- Nos, jó… egysíkú életemben az egyetlen érdekes adalék, ami engem is kíváncsivá tesz, az a rejtély. Az illető, akit úgy neveznek, hogy A Kor Szelleme.
Jacques egészen felvillanyozódott.
- Oh! No, és mit gondol róla? Gonosztevő, ahogy a média bemutatja nekünk, vagy jótevő?
- Nem ítélkezem. Ha öntörvényű, akkor a közfelfogás szerint bűnöző, még akkor is, ha városunk sötét elemeit vegzálja. Ugyanakkor elég sok ember köszönheti neki az életét. Hogy honnan veszi a bátorságot igazságosztónak kikiáltani magát, azt nem tudhatom. Hiszen ehhez nincs joga. Nem király, nem lovag, és senki nem bízta meg őt ezzel. Ezen felül infantilis viselkedésre vall sötét jelmezben róni éjszakánként a város utcáit.
- No és a hírhedt képességei? Nem gondolja, hogy valóban rendelkezik valami túlvilági hatalommal?
- Nem tudom, megmondom őszintén. Az azért elég sokat mond, hogy még mindig nem tudták elfogni. De az is lehet, hogy csak hihetetlenül szerencsés ember. Khm… aki meglehetősen sok szuperhősös mozifilmet nézett.
A lakáj nem válaszolt, és eltelt pár másodperc, mire megfejtettem arckifejezését.
- De hiszen ön csodálja őt!
- Nos… valóban. Mondhatnám, rajongója vagyok, ennek okán elfogult. Én valóban hiszem, hogy jó célért küzd.
- No, ez érdekes. És mi lenne az a jó cél? Tönkreverni minden gazembert?
- Ez is része, valóban. De a lényeg maga az eszme létezése. Hogy ő létezik, és teszi a dolgát. Nagyobb a presztízse, mint a rendőrségnek, akiket szabályok kötnek. Ő azt tesz, amit akar.
- Ó, persze… mint a Denevérember, ugye?
- Nem tudom elvonatkoztatni a két figurát egymástól igazán. De fontos, hogy minek nevezzük? A céljaik azonosak.
Felültem a nyugágyon, és szembe fordultam Jacques-kal.
- Rendben, fogadjuk el, hogy a fickó valójában egy úriember, és pozitív attitűd jellemzi. Idealista nyilván, tetteinek hajtórugója pedig az, hogy gyűlöli az igazságtalanságot. Kiáll a gyengébb mellett, mert megteheti büntetlenül, így hatékonyabb, mint egy osztag rendőr. Sötétben tevékenykedik, igazodva a bűnözők életmódjához, ezt fejezi ki taktikai öltözéke is, mely kizárólag fekete darabokból áll. Rém unalmas figura. De adódik a kérdés, ami engem igazán érdekel, hogy mi vitte rá arra, hogy megteremtsen egy ilyen éjszakai lényt?
- A személyazonossága nem is fontos?
- Nem igazán. Csak egy ember a sok közül, akivel történt valami, ami alapján így döntött. Hogy ki ő valójában? Ki lehet ő a civil életben, és mit is csinál? Nem érdekes. Hiszen akárki lehet nyilván, valószínűleg sohasem tudjuk meg, ha csak el nem kapják, és le nem leplezik.
- No de… azért jó lenne tudni, ki ő, nem? Tényleg nem akarná tudni?
- Nem. A figurához hozzátartozik a titokzatosság. Nincs neve, csak ez az elnevezés, amit ráaggatott valami firkász, nincs arca, nincs személyisége, csak a fenyegetettség van, hogy éjjel bárhol felbukkanhat, és ha úgy ítéli meg, hogy olyasmi történik, ami a polgárok nyugalmát zavarhatja, akkor közbelép.
- Miért mondta, hogy unalmas?
- Hiszen az! Ő csak egy ember fekete ruhában, csuklyában, és nyilván álarcban. Nem beszél, nem kommunikál semmilyen más módon sem, nem dolgozik együtt a rendőrséggel, mint a Denevérember, nincs semmi jellegzetes tulajdonsága, mint a fiktív hősöknek. Csak felvette a szokásos imídzst, pont úgy néz ki, mint Zorró, Denevérember, vagy akár Darth Vader, épp csak nincs köpenye, amennyire tudom. Nincs benne semmi romantikus, ő nem egy olyan hős, akiért igazán rajongani lehet. Ami kép kialakult róla, az csak a firkászoknak köszönhető, akik el akarják adni az újságjaikat, ezért mindenféle szamárságot kitalálnak róla. Valaki látta, amint leugrik több emelet magasból, és minden probléma nélkül földet ér. Mások állítják, hogy a szemei vörösek, és fénylenek a sötétben. Megint mások azt mondják, nem is ember igazán. A szemtanúk vallomásai mind eltérnek, a Szellem megfoghatatlan, éteri ábrázolásának hibájába esnek, misztifikálják őt, és a vége az, hogy már-már tömeghisztériát vált ki, valahányszor feltűnik valahol. Az igazság meg az, hogy egy szemét gazember, aki embereket öl büntetlenül.
- Bűnözőket!
- Van jogrendszerünk, törvényeink és bíróságunk. Van végrehajtó szervünk és rendőrségünk. Ítélkezzenek a bűnözők felett törvény szerint!
- Ha elkapják őket.
- Igen, ha elkapják… ez vár a Szellemre is valószínűleg. Bármennyit is tett a városért, a dolog kezdi kinőni magát. Eleinte csak huligán volt, most már komoly probléma. Még a politika is foglalkozik vele. Ez elkerülhetetlen.
- Ezek szerint mégis csak negatívan ítéli meg?...
- Nem – mosolyodtam el. – Bár rám nem jellemző az a rajongás, amit ön érez, azért közel állónak érzem magamhoz. Bár lehet, hogy ez ostobaság, de úgy érzem, ő is hasonló kitaszított, mint én. Aki nem találja a helyét a világban, ezért maszkot húz, és járja az éjszakát. Talán ő is csak egy öncélú művész, aki valami igen agresszív és különös módját találta meg az önkifejezésnek.
Jacques elmosolyodott.
- Az üzenete pedig az, hogy van remény. Ő egy őrangyal.
- Aki a sötétben él?... – nevettem fel. - Egészen más kép van a fejemben az angyalokról. Másfelől igaza lehet. Őrzi az éjszakát, és valamiféle különös egyensúlyt teremtett. Jóval kevesebb az utcai támadás, a rablás és a gyilkosság. A bűnözők, ha nem is félnek, de jóval óvatosabbak. Ám végül mégis győzedelmeskednek majd.
- Miből gondolja?
- A Szellem egyedül van, és bármennyire is próbálnak köré valamiféle legendát szőni, az igazság az, hogy nem halhatatlan. Előbb-utóbb elhagyja a hihetetlen szerencséje, és elkapják a rendőrök, vagy halálos sérülést szerez valamelyik éjszakai kalandozása során. Meg fog halni, de a bűnözés nem hal meg, folytatódni fog.
- Talán átadja majd a stafétát másnak – mondta Jacques, mire halkan felnevettem. Rám nézett. - Elképzelhetetlennek tartja?
- Nem hiszem, hogy bárkiben is megbízna annyira, hogy utódjaként nevelje, és kiképezze mindarra, amit ő tud.
- Nem is erre gondoltam. De vannak rajongói. Talán majd másolni kezdik.
- Ó igen, ez lehetséges. De attól tartok, ezek a követők nem húzzák sokáig. Egyet el kell ismernem, mégpedig, hogy a Szellem tényleg tud valamit, amit átlag halandó nem. Különben már elkapták volna.
Jacques bólintott.
- Igen, én is így gondolom. Azt mondta az imént, hogy életének egyetlen fűszere a rejtély, amit ez az alak képvisel. Mégis úgy beszél róla, mintha megvetné kissé.
- Nem, mint mondtam, nem ítélkezem. Csak nem dőlök be a médiának. És igen, valóban érdekesnek tartom. Ha tehetném, megkérdezném tőle, hogy miért kezdett bele. Számomra a célnélküliség meghatározta életem legfontosabb kérdését: mi a célja másoknak? Mi inspirálja az embereket, hogy itt legyenek, és folytassák, bármi történjék is.

Kiittam poharamat, aztán visszatettem az asztalra, és felálltam.

- Jacques, azt hiszem, ideje indulnom. Kezdek spicces lenni. Rendkívül jól esett önnel beszélgetni, és kérem, tolmácsolja Dannak jókívánságaimat a holnapi irdatlan másnaposságához.
A lakáj felpattant.
- Kikísérem a kapuhoz.
- Igazán nem szükséges. A kandeláberek mutatják az utat. Jó éjt, Jacques!

Megfordultam, és könnyed léptekkel indultam el a kapu felé. Már majdnem elértem a kavicsos utat, amikor kiáltása utolért.

- Mr. Hartley!
- Igen?
- Örülök, hogy megismertem valamelyest.
- Részemről a szerencse – hajtottam meg magam kissé, aztán beléptem az utat szegélyező fák közé.

Nem szerettem a kavicson járni, túl hangosan csikorgott. A fűben könnyű járás esett, hamar a kapuhoz értem. A zár halkan kattant, Jacques nyitotta ki nekem odabentről, nyilván figyelt a biztonsági kamerákon keresztül. Intettem a legközelebbi készülék csillogó optikája felé, aztán kiléptem a járdára. Dan rezidenciája a környező dombok legmagasabbikán állt, a fél várost beláthattam innen. Nem gondoltam semmire, élveztem enyhe delíriumomat, és könnyedén sétáltam a centrum felé, hogy taxit foghassak magamnak. Senki nem járt az utcán e kései időpontban, és ez nekem tökéletesen megfelelt így. Már majdnem elértem a negyed végét, amikor megéreztem, hogy valaki néz. Megálltam, elővettem szivartárcámat, és komótosan rágyújtottam, mielőtt megfordultam volna.

Nem csinált ügyet a rejtőzködésből.

Úgy állt ott az úttest közepén a modern látképben, mint valami anakronizmus, ugyanakkor különös módon mégis odaillően. Bár a lámpák több mint elég fényt sugároztak, ő valahogy mégis sötétben maradt, mintha belőle áradt volna a sötétség, mintha csak egy vetett árnyék lenne. Nem lepődtem meg felbukkanásán, bár nem gondoltam, hogy valaha is látom személyesen. A csend kezdett elhúzódni, üdvözlésre emeltem kezem.

- Jó estét önnek! Remélem, sikeres a vadászata.

Csuklyát viselt, az arcát nem láttam, de ilyen közelről megállapíthattam, hogy maszkot visel. Amikor megszólalt, hangja rekedtes suttogás volt csak, mégis átható.

- Igaza van, Mr. Hartley. Nem vagyok halhatatlan.
- Nem éppen úriemberhez méltó viselkedés kihallgatni mások beszélgetését.
- Nem vagyok úriember sem.

Erre nem tudtam mit felelni, megint hosszú csend feszült közénk. Aztán épphogy láthatóan megmozdult, kissé felemelte fejét, és úgy tűnt, mintha a szeme csillanását látnám a csuklya sötétségében.

- Tegye fel a kérdését, Mr. Hartley!
Felsóhajtottam.
- Miért csinálja ezt?
- Valakinek meg kell tennie.
- Ez nem az ok.
- Valóban. Nem ez az igazi oka.
- Akkor hát?...
Dan kastélya felé intett.
- Odafent azt mondta, kíváncsi a történet végére. Az élete történetének végére, amelynek érdekes adaléka a személyem.
- Így van.
- Ha elmondom az okot, amiért létezem, kielégítve ezzel kíváncsiságát, az ön életének nem lesz többé értelme, és okafogyottá válik a létezése.
Elgondolkodva néztem rá, aztán elismerően bólintottam.
- Valóban.
- Önnel semmi bajom, Mr. Hartley. Nem kell, hogy az én lelkemen száradjon az ön halála.
Ez után megfordult, és emberfeletti gyorsasággal tűnt el az éjszakában az árnyékok közt.
Felnevettem.
- Utolsó, alávaló gazember!

Végül találtam egy szabad taxit, ami hazavitt, és sötét magányomban még sokáig nevettem egy üveg bor mellett.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 6 db)