Egy kalandos utazás története

Neoprimitív / Írások (1149 katt) Kapitány
  2016.08.10.

Ez egy régebbi neoprimitív írásom, és szeretném, ha megmaradna a jövő számára :-)

Egyik nap elindultam, csak úgy, a vakvilágba. Különösebb cél nélkül mentem, mendegéltem. Egyszer csak szembejött egy ember, akin semmi jellegzetes dolgot nem lehetett észrevenni, csak úgy jött. Vagy ment? Ezt ki tudja... Sajnos eme központi kérdésre máig sem találtam meg a választ.

Megszólítottam:

- Hogy-e?
- Amúgy.
- És?
- De.
- Hö?
- Eeehm...
- Na jó, viszlát!
- Azonban.

Eme bőséges információtartalmú beszélgetés után folytattam eseménytelen utamat előre-hátra, esetleg jobbra és balra. De legfőképpen arrafelé. Ekkor szembejött a művészettörténész. Már messziről üdvözölt:

- Korabeli gyertyatartó dróttal kombinálva!
- Ahogy mondja.
- És a vizek élővilága?
- Még szerencse, hogy találkoztunk!

Elköszöntünk, majd ki-ki ment a maga útján. Ekkor leszállt az este, felkelt a nap, fújt a szél, esett az eső. Felhúztam nagyszerű esőkabátomat, és így máris könnyebben viseltem az időjárás viszontagságait. Szélvihar dühöngött, és elvitte a korabeli gyertyatartót, mely dróttal volt kombinálva. Szörnyű dühömben felkiáltottam:

- Ejha!

Ezt meghallotta Lajos, aki a közelben vetette az olajat. Rám kiáltott:

- Mhhheeeeööööeeee!
- Jó olajat!
- Qtrteuiotreuioe!
- Qytrewjhgfjhgfdgkd - válaszoltam, majd elfutottam.

Rohantam, rohantam, s egyszer csak megérkeztem oda, ahol talán még a madár sem jár, talán csak néhanapján, de lehet, hogy akkor sem igazán gyakran. Ott üldögélt a vasorrú bába.

- Ejnye, ejnye, hová, hová?
- Hát kend?
- Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!
- Bizony az.

Ezzel be is fejeztük a társalgást. Ennek fő oka az volt, hogy néhanapján, esetleg most is, arra szállt a madár. Felkapott, s elrepült velem fel a magas levegőégbe. Valóban, már oly magasban jártunk, hogy a világ már kicsire zsugorodott. Ekkor a gaz madár elengedett, és én zuhanni kezdtem lefelé, a kicsire zsugorodott világ irányába. Zuhanásomnak egy felhő vetett véget. Hatalmas sebességgel belefúródtam a felhőbe, majd innen leugrottam. Ez az ugrás már nem jelentett problémát, s hála nagyszerű irányérzékemnek, pontosan a házam elé érkeztem. Beléptem az ajtón, s ezzel véget is ért kalandos utazásom. Mielőtt ágyamba mentem volna, hogy kipihenjem a szörnyű fáradalmakat, melyeket az utazás során szenvedtem el, megjegyeztem:

- Hát igen, így van ez!

Előző oldal Kapitány