X.
I.
A néma csend is
lehet oly romboló,
mint a dühödt ordítás…
Nézd… felismered?
Ott, ott - a porban…
látod szárnyinak csonkjait?
még vér serken tövéről…
látod hamuszín bőrét?
még lüktet egy kéklő ér alatta…
látod kékülő ajkát?
még megremeg…
és a szemei tágra nyílva,
ott ül bennük a rettegés…
Látod?
Felismered?
Szerelmünk napjai…
ott fekszik a porban…
erőtlen,
de még élni akar,
még ver szíve,
lüktet az ér bőre alatt…
Némasága
épít vagy
rombol?
II.
Hallod a varjakat?
Még nem látni őket,
de már hallani őket.
Súlyos „krómszín ég alatt”
már útra keltek.
Vajon felénk tartanak?
Mi lesz a lakomájuk?
Hallod - hallod a varjakat?
III.
Az esti égen
száját nyitja a Hold.
Hangtalan sikoly.
IV.
Ne, ne mondd…
Valamire nincs bocsánat.
A fogadalmát szegte éj
napkeltekor lángba borul.
V.
Látom. Mennél.
Kihez? Hova?
Nézd a kezet, mely simogat!
Érezd a csókra nyíló száj
meleg leheletét!
Idegen test bűvölete…
VI.
Vadludak szállnak,
Tavasszal visszatérnek.
Utadra engedlek…
VII.
Eltévedtünk.
Tévedtünk.
Sötét fák alatt
a kiutat keressük.
A fák közt fel-felsejlő
emlékfonalak.
Megérintve - megremegünk.
A jövő és jelen kísértése
szürke ködként felénk nyúlnak.
El akarnak szakítani tőled - tőlem.
Fogd erősebben kezem!
Lépteink szaporák,
tetteink tétovák.
Eltévedtünk.
Tévedtünk?
IX.
Hajnal lesz megint.
Ott vagy, hol álom ébred.
Szoba - magánnyal.
X.
Visszavárlak, csak ennyit mondhatok…
