A megszokás hatalma

Szépirodalom / Novellák (607 katt) Tad Rayder
  2016.07.26.

1. fejezet

Becsukta maga mögött az ajtót és távozott. Semmire sem emlékszik a tegnap estéből, magyarázatot nem kapott rá, így otthagyta Jessicát. Mind ezt a legjobb barátjával csinálta, Kevin Trainnel, aki alapból is rá lenne szorulva az anyagi támogatásra, de ő már a saját maga büszkesége miatt sem fogadta el soha mások pénzét, és felemelt fejjel vállalta, hogy ő igen is szegény. S az már csak hab volt a tortára, hogy egy olyan barátja volt Jessica Mclister személyében, akinek semmit nem kellett az életben nélkülöznie. Persze ha lehet az ilyen embert barátnak nevezni, aki egy jól sikerült buli után még magyarázatot sem tud adni a barátjának, amikor megkérdezi, hogy mi volt tegnap este, vagy csak annyit, hogy miért csináltad.

Ezekkel a gondolatokkal teltek Kevin napjai a szerény kis hajlékában, Maine állam egyik kisvárosában, Derryben. A napokat a kutyájával töltötte, Pajtival, aki mindig megértette, és soha nem hagyta magára. Pajti mindig ott volt vele, amikor szüksége volt rá. Ott volt vele akkor is, amikor az utcán fiatal tinédzserek próbálták kizsebelni, mondván, ez úgy is csak egy csöves, de Pajti nem hagyta, mert reflexszerűen rájuk ugrott, és amikor a zsebtolvajok farkasszemet néztek Pajti méregtől izzó szemeivel, csak azért imádkoztak azokban a pillanatokban, hogy ezt megússzák. S amikor Kevin rászólt, akkor mászott le a tolvajokról. Abban a pillanatban, ahogy szabad lett a két tolvaj, elfutottak, és soha többé nem látták sem Kevint, sem pedig Pajtit, de nem is próbálkoztak ilyen tettel többé. Kevin nagyon hálás volt az egyetlen élőlénynek, aki igazán igaz szívvel szereti, és mindig önzetlenül védi és mellette van.

Ahogy most ott ül a szerény hajlékának egyik sarkában, és Pajtin kívül csak a sötétség a hű társa, eszébe jutott, milyen veszélyes dolgokat is tud művelni ez a fogalom az emberi tudattal. Akár hatalmába is kerítheti. S ezek nem csak azért jutottak eszébe, mert odakint ragyog a hold a sötét éjszakában, hanem azért, mert ennek a fogalomnak köszönhetően elvesztette a legjobb barátját, és most bármilyen fájó is beismernie magának, vagy akár Pajtinak, hiányzik neki.

Ahogy teltek múltak a napok, úgy bizonyosodott meg róla, hogy Jessicának még a legkevesebb lelkifurdalása sincsen. Lassan, de biztosan beletörődött, hogy magányosan fogja leélni az életét egy kutya társaságában, és ő lesz az egyetlen egy élőlény, aki meghallgatja és kíváncsi rá. De ő legalább őszintén.


2. Fejezet
Jessica bűnbánata

Most, hogy már mindenbe beleegyezett Kevin, amit a magány kínált neki, nem törődött mással. Élte a szegények szürke hétköznapjait Pajtival az oldalán. De ez nem volt neki újdonság, mert ő mindig is erre a sorsra jutott az emberekkel szemben, de még is a hite soha el nem hagyta, mert azt vallotta, hogy amit ad az egyik ember a másiknak, azt valamilyen úton, módon vissza is kapja, legyen az jó vagy rossz. Egyik nap arra gondolt, hogy vesz magának egy sorsjegyet és szerencsét próbál. Persze tudta, hogy sem az elvei, sem pedig az anyagi helyzete nem engedi meg, még is engedett a kísértésnek. Így hát bementek Pajtival az egyik hipermarketbe, ahol kísérteni lehet az ember szerencséjét, s imádkozni, hogy Fortuna istenasszony most az ő pártját fogja. Kevin semmi ilyet nem csinált, ő csak odament egyszerűen a pulthoz és kihúzta a sorsjegyet. Az eladó elkérte és becsippantotta a gépjébe, és ezután közölte Kevinnel a fizetendő összeget.

- Öt dollár tizenöt cent lesz, uram - szólalt meg illedelmesen az eladó.

Kevin elcsodálkozott a hallott összegen, és hirtelen jeges rémületként futott át az agyán, hogy ezt neki nem szabad. De a kísértés nagyobb volt. Kifizette az öt dollár tizenöt centet, és félrevonult a hipermarket egyik olyan részlegébe, ahol tudta, hogy senkit nem fog zavarni, és nyugodtan lekaparhatja a sorsjegyet. Ahogy nekiállt kaparni, először semmi nem volt rajta. Gondolta, azért, mert nem olvasta el a használati útmutatót, s a biztonság kedvéért az első rublika lekaparása után megfordította a sorsjegyet és becsületesen elolvasta. Ez állt rajta. Ha három azonos összeget talál, NYERT. Most, hogy már elolvasta, bátrabban folytatta a kaparást, és magában serényebben imádkozott Fortunához. Ahogy egyre fogytak a lehetőségek a nyerésre, úgy keseredett el, és arra gondolt, mi mindenre elkölthette volna ezt az öt dollár tizenöt centet. Míg nem az utolsó előtti rublikában meglátta a három azonos összeget, ami ötezer dollár volt. El sem akarta hinni, hogy az ő keserves életében ilyen előfordul. Nagy örömében kaparta tovább a sorsjegyet, és már az utolsó rublikához ért, amikor nem akart hinni a szemének. Azt gondolta magában, ez nem lehet, biztos csak tévedés. De nem volt tévedés, a szelvény utolsó keretében megütötte a főnyereményt, ami huszonöt millió dollárt kóstált.

Csak szerényen örült, mert, amikor oda vitte az eladóhoz, biztos volt benne, hogy azt fogja mondani neki, hogy uram, ön hiába örült, ez csak egy fatális tévedés. Viszont amikor látta, hogy az eladó lehúzza a szelvényt a gépen, hogy azonosítsa és a gép képernyőjén ez a felirat volt olvasható, NYERT huszonöt millió dollárt, akkor már Kevin is elhitte. Az eladó megszólalt olyan rideg, hitetlenkedő hangon.

- Gratulálok, uram, ön megnyerte a főnyereményt!

Kevin majdnem ugyanazon a hangon, csak egy kicsit bátrabban megköszönte a gratulációt. Az eladó nem azért volt vele olyan, mert bármi baja lett volna Kevinnel, hisz nem is ismerte, pusztán csak azért, mert ő volt a második a szelvény életbe léptetése óta, akinek sikerült elvinni a főnyereményt. S az első is már évekkel ezelőtt volt, talán az első nyertesnek már nincs is belőle semmi, mert mindent elvert a hirtelen jött gazdagság örömén. Mert ugye azt mondják, könnyen jött pénz könnyen megy. De Kevinnel ez nem így volt, ha csak a szerény hajlékára a város szélén, meg az egyedül eltöltött éveire gondol. Ebből a szempontból teljesen más volt, de ami közös volt benne és az első nyertesben az az, hogy nagyon tudott örülni a nyereményének.

Az eladó közölte vele, hogy három hónapja van felvenni a nyereményt, és Kevin készségesen bólintott, de már akkor tudta, hogy hazamegy és megkeresi a bankszámlaszámát, hogy be tudja mondani az eladónak, és át tudják utalni a nyereményt a részére. Miután elrendezte az utaltatást, hazament Pajtival és otthon azon kezdett el gondolkodni, mit is kezdjen ennyi pénzzel. Valami nesz szakította meg gondolatmenetét, amire rájött, hogy nem volt más, mint a kunyhója bejárati ajtaja, amin kopogtattak.

- Ki az? - szólt ki kérdő hangon. Nem érkezett válasz, csak további kopogás. Kevin még egyszer készségesen megkérdezte, ki az, de válaszként csak kopogást kapott megint. - A fene egye meg, hogy nem tud megszólalni az ember gyereke, ha kérdezik. - S amikor morgolódva odaért és kinyitotta az ajtót, meglátta Jessicát a bejárat előtt. Hirtelen dermedtség fogta el dühvel vegyítve, mert megharagudott rá, amiért nem kapott választ arra, amit kérdezett, csak annyit, hogy cserbenhagyták, mint mindenki ezen a világon.

- Mit akarsz itt? - szinte ordított rá a lányra a méregtől.

Jessica összerezzent az ijedségtől.

- Ne bánts, kérlek, csak bocsánatot akarok kérni tőled, amiért nem mondtam semmit az aznap estéről. S jogosan hagytál ott és érezted magad egyedül. Ne haragudj, kérlek. Bocsáss meg!

Kevinnek hirtelen ellágyult a szíve, de még is mást mondott, mint amit érzett. Próbálta nem mutatni, hogy kezdett felengedni a szíve, mert tartott attól, hogy észreveszi a lány, és akkor azt fogja hinni, hogy egyáltalán nem haragszik rá.

- De igen, haragszom, nem is tudom elmondani, hogy mennyire.

Majdnem, hogy a fiú szavaiba vágott Jessica és megkérdezte óvatosan, hogy bemehetek?

Kevin vállat vont és beengedte.

- Azt hiszed, hogy idejössz és minden a legnagyobb rendben lesz? Vagy mire gondoltál?

A lány meg sem tudott szólalni a megilletődöttségtől, ahogy Kevin az arcába ordította a szavakat. Pajti is csak pislogott a sarokban gazdáját nézve.

- Azt hiszed, nekem nem okozott álmatlan éjszakákat a viselkedésed? Azt hiszed, nekem nem hiányoznak a közös beszélgetéseink? Nekem nem a bulizás hiányzik, ami miatt az egész szarság van, hanem az, hogy tudjam, van egy ember az életemben, aki nem bánt és nem hazudik a szemembe, s bátran meg merjem kérdezni és ne kelljen attól félni, hogy nem mond igazat. Nekem ez hiányzik.

A lány még mindig csak állt a kunyhó közepén, és némán, bénultan elkezdte a sírást, és csak annyit tudott kipréselni a száján, hogy sajnálom és bocsáss meg, kérlek. De Kevin tovább tombolt, de nem haragból, hanem meg nem értésből, mert egyszerűen nem tudta megérteni, miért tartott Jessicának ennyi ideig, hogy felkeresse és bocsánatot kérjen tőle.

- Menj a picsába, hülye picsa! - üvöltötte és némán odalépett és átölelte. Először érezte ismét azt, hogy valakinek igenis fontos, és képes volt hozzá eljönni bocsánatot kérni. Talán ez jelent valamit, még ha nem is a világnak, de nekik biztosan, mert hosszas baráti ölelésük során Jessicát olyan mély érzések fogták el, amit már régóta nem érzett, és úgy nyomta a szívét, mintha a mellkasára tettek volna egy mázsás követ. Tudta, hogy nagy hülyeséget csinált, és most, hogy rendeződni látszik a barátságuk, tisztában van vele, hogy soha nem akarja elveszíteni Kevint, mert számára ő az egyetlen igaz kincs ebben a hamis és hazug világban.


2.

Mivel a lány egy olyan családból származott, ahol mindene megvolt, sem gyermekkorában, sem a felnőtté válás rögös útján nem szerzett barátokat annak köszönhetően, mert így lett nevelve. Mind ez addig volt így, amíg meg nem ismerte Kevint egy szokatlan helyen ahhoz, hogy az ember ismerkedni kezdjen. Ez a hely nem volt más, mint a belvárosi bevásárlóközpont parkolója, ahol Kevin éppen azzal kereste meg Pajtival a napi betevő árát, hogy a nyilvános WC ajtajában üldögélt, amíg az üzletlánc nyitva tartott, azt hallgatta, hogy az emberek hogyan böfögnek, vagy éppen hogyan végzik a nagy dolgukat, ami általában jó hangosra szokott sikerülni. Ilyenkor Kevin gyomra, mintha jó gyomorszájba vágták volna, úgy érezte, hogy felcsúszott a torkába, s kedve lett volna egy jó nagyot odaraccsolni a budi elé, de ahogy telet az idő, és egyre többet tapasztalt, már megszokta, és később már nem törődött ilyen apró kis dolgokkal. Mondván, hogyha mindig minden ember azzal törődne, hogy milyen büdöset tud fingani a másik, soha nem köttetnének barátságok.

Amikor a lány meglátta Kevint, egyből odament hozzá beszélgetni, annak ellenére, hogy még nem is ismerte. De a fiú ezt egyáltalán nem bánta, mert legalább volt egy jó napja, meg ami nem is utolsó dolog, abban a pár percben, amíg a lánnyal beszélgetett, jól érezte magát, és nem úgy gondolta, hogy csak Pajti szereti őt. Odakint a parkolóban hűvösen, de mégis gyengéden fújdogált a szél, s lágyan érezték az arcukon az oly idős, de még is kortalan időjárás törődését. Az a pár pillanat, amit együtt töltöttek, olyan pluszt adott nekik, amit eddig egyikőjük sem érzett az életük folyamán, s egyből tudták, hogy ez valaminek a kezdete.

Kevin fél nyolc után ért haza pár perccel Pajtival, de egész este, amíg le nem feküdt, a lány járt a fejében. De talán, miután elaludt, még álmodni is róla álmodott. Ki tudja? Jessica ugyanígy érzett, bár, ami Kevinben nem volt meg, érzés az, hogy mit fognak szólni a szülők, ha megtudják, hogy egy ilyen ágrólszakadt emberrel barátkozik, gondolt rá, de hidegen hagyta. Bizonyára azért, mert még egy ilyen szerény körülmények között élő ember is válthat ki mélyről jövő érzéseket a másikból. Ezzel a gondolattal az agyában aludt el Jessica aznap éjjel és reggelig aludt, mint egy mormota.


3.

A következő napokban már nem is vásárolni ment Jessica a bevásárlóközponthoz, hanem kimondottan Kevin kedvéért, hogy lássa, és hogy egy jót beszélgessen vele. Így teltek, múltak a hetek, míg nem azt tudták mondani egymásra, hogy igaz barátok, akik mindig számíthatnak egymásra. S ez így volt addig az ominózus buliig, amiből, amikor is belekevertek valamit az italába, és se kép se hang, nem emlékezett semmire. A lány kérte Kevint, hogy mutassa meg, hol lakik, mert kíváncsi volt arra, hogy egyből megmutatja-e, vagy vonakodva nemet mond, mintha szégyellné mások előtt az életkörülményeit. De a lány meglepetésére a srác úgy tett, ahogy ő azt várta, és egyből megmutatta neki a kis viskóját, ahol Pajtival életek, és ezzel bizonyítva Jessica előtt, hogy ő igen is vállalja azt, hogy szerény körülmények között éli a mindennapjait. Amikor érezte Kevin, hogy a lány nem kigúnyolni szeretné, mint azt eddig sokan tették, ő benne is megindult valami baráti szeretet iránta. Kezdetekben nem is akarta elhinni, hogy vele ilyen megeshet, hogy valaki komolyan érdeklődik felőle, és érdekli, mi van vele. Az egész olyan hihetetlennek tűnt, de szépen lassan az idő múlásával ő is elfogadta azt a különös tényt, hogy a lány beköltözött a szívébe.


4.

Most, hogy ott álltak a kunyhóban egymással szemben és kibékültek, úgy érezték, megint a régi minden köztük és rendben van a barátságuk. Kevin úgy gondolta, el kell mondania Jessicának a szenzációs hírt, mert egyszerűen nem tudja magában tartani.

- Mondanom kell valamit - kezdte a mondandóját a fiú.
- Mi az? - kérdezte kíváncsian és érdeklődve a lány.
- Hát, izé, hogyan mondjam - kezdte ezekkel a suta, ügyetlen szavakkal Kevin a mondatot. - De tudod mit, nem is mondom, inkább mutatom.
- Na, de, Kevin, mi soha nem voltunk olyan kapcsolatban - lepődött meg Jessica azon, amit Kevin mondott.
- Jaj, dehogy, nem úgy értettem - és akkor elővett a zsebéből a kifizetési bizonylatot. - Erről beszélek.
- Mi ez? - érdeklődött a lány.
- Nézd meg jól és olvasd el!

A lány a kezébe vette a papírfecnit, és majdnem kiugrott a szíve a helyéről, amikor rájött, hogy mit is tart a kezében.

- Jézus, Kevin, ez hihetetlen!
- Igen, az, de egész végig nem mondtam el senkinek, te vagy az első, aki tud róla.

Meg az utolsó is, mert mindenki tudja, hogy rajta kívül Kevinnek nincsen senkije. De van, Pajti, a németjuhász, de az nem fogja elmondani, pontosabban elugatni senkinek, hogy a gazdi megnyerte a főnyereményt. Kevin nem akart egyből fényűző életet élni, és ezt tudta Jessica is, csak szépen lassan megszokni, hogy hirtelen egyik napról a másikra ennyi pénz lett a számláján. De azt mindketten tudták, hogy örökké nem fogják tudni titokban tartani, hogy milliomos lett. Ahogy eddig sem érdekelte mások véleménye, míg Pajtival a bevásárlóközpont WC-jét őrizték egész nap, így most sem érdekelte, mit gondolnak az emberek. De nem azért, mert fennhéjázó lett, hanem azért, mert ő megmaradt annak a hétköznapi srácnak, aki előtte volt, hogy a nemzeti bank rászakadt volna. Úgyhogy az volt a véleménye, mint ahogy kedvenc komikusa Jimmy Gold is mondta: „A szar is le van szarva”


5.

Egyik nap furcsa ötlettel állt elő Jessicának, és nem is tudta hova tenni a lány. Egyszer csak azt kérdezte tőle.

- Nem költöznél velem össze?

Erre a lány hirtelen nem tudott mit válaszolni, mert ugye ott voltak neki a szülei, de egy kis gondolkodás után rávágta, hogy mivel a „szar is le van szarva”, így dehogy nem. Ezután nagy nevetésben törtek ki mindketten, és már a hasukat fogták, annyira begörcsölt a gyomruk a sok nevetéstől. Kisvártatva Kevin így folytatta a lánynak.

- Tudom, hogy nem ilyen lakótársat, sem férfit képzeltél el magad mellé, meg izé… de én nagyon szeretném, ha igent mondanál. Persze megértem, ha nemet mondasz, mert még főzni sem tudok, de én nagyon megkedveltelek.

Jessica ezt mind végighallgatta, és egy kis habozást színlelve igent mondott a fiúnak. A lányt nem érdekelte, mit fognak szólni a szülei, és hogy mit hagy otthon, csak az számított neki, és azt szerette volna, hogy Kevinnel legyen. De mindezt nem a pénzért csinálta, ezt elhihetik nekem. Miért tette volna, amikor ez a háttér otthon is megvolt. Többre tartotta azt, hogy két ember ennyire tud egymáshoz kötődni, mint ő és Kevin, s ezért szeretett volna vele együtt lakni. Az apja először próbált ellenségeskedni, és nem engedni őt a maga útjára, de belátta, hogy a lánya felnőtt, és azt csinál, amit akar, de ami a legfontosabb, vannak önálló döntései. Az apja, Peter Mckenzie nagyon nehezen vette tudomásul, és ellenezte is, hogy elköltözzön otthonról, de az édesanyja, Jill egy fokkal megértőbb volt annak ellenére, hogy a szíve mélyén ő is féltette a lányát, de azt mondta a férjének:
- Hagyd, Peter, had menjen! Ha valami nem úgy jön neki össze, mint ahogy ő azt szeretné, úgyis haza fog jönni.
- Igazad lehet, Jill - válaszolta Peter gyengéden megértő hangon.

Most, hogy elköltözött otthonról, és végre a maga ura lehet, most már foglalkozhat ismét Kevinnel. Egyelőre még csak az a kis kunyhójuk volt még mindig, ami Kevint annyi hosszú éven át megóvta a zimankós hideg, szúrós fagyhaláltól. Másnap felhívtak egy ingatlanközvetítőt a város egyik telefonfülkéjéből, és megbeszéltek vele egy találkozót, hogy amit kinéztek házat, azt töviről hegyére mutassa meg nekik. Ez így is volt, még aznap találkoztak Mrs. Tarlowval, akin olyan éjfekete ruha volt, mintha a vietnámi háborúban elvesztette volna az egész családját. A háztól nem messze találkoztak egy sarki kávézó előtt, és az odavezető úton egy kicsit Mrs. Tarlow mesélt nekik a ház történetéről.

- Azt szeretném, ha tudnák, hogy ezért a házért azért kérünk ilyen nagy összeget, mert ez már a századforduló óta fennáll, és hajdanán étteremként üzemeltette a város vezetősége.
- Ez nagyszerű - szólt hirtelen vidámsággal Kevin, - legalább akkor nem csak egy házat veszek, hanem egy éttermet is.

Hangtalan mosollyal jelezte Jessica, hogy egyetért, és nagyon tetszik neki az épület. Miután Mrs. Tarlow megmutatta nekik a házat szobáról szobára, Kevin így szólt.

- Megveszem.

Ezután aláírták az adásvételi szerződést, ami által Kevin lett az új tulajdonos. Közben a szél úgy süvített odakint, mint amikor lefő a tea vagy a kávé a délutáni süteményhez. Kísérteties ablakcsapkodás hallatszott a hall felől, de Mrs. Tarlow megnyugtatta Kevinéket, hogy általában, ha szelesebb az idő, akkor mindig csapkodja a szél az ablakokat, mert még mindig azok a századforduló óta bent levő kereteket koptatta az idő vasfoga, amik úgyszólván egy kicsit már elhasználódtak.

Most, hogy már az övék volt a ház, boldogan mentek haza azzal a tudattal, hogy van egy nagy ház, amibe egyedül csak ők fognak lakni, na meg persze Pajtival. Amikor hazaértek, Pajti már ott várta őket a kunyhó ajtajában nyüszítve, szomorúan és kétségbeesett szemekkel, mert hiányzott neki a gazdi.

- Itt vagyok már - szólt oda Kevin, és erre Pajtinak is felcsillant a szeme, hogy egy kicsit foglalkoznak vele is. - Itt vagyok, Öreg Harcos, tudod, hogy sosem hagynálak el semmi kincsért sem.

Pajti erre szorosan odabújt Kevinhez, hogy kifejezze háláját a szeretetért és a törődésért. Mert ugye egy kutyával, ha nem törődnek, akkor semmije nincsen, mert ő nem tud beszélni, hogy elmondja, mi bántja, ő csak azt a nagy szeretetet tudja adni, amikor a gazdi egész nap nincs otthon és utána kinyitja az ajtót. Hála istennek Kevin mindig törődött Pajtival, akármilyen rossz körülmények között élte az életét, sosem hagyta magára.


3. Fejezet

1.
A beköltözés

Hajdanán azt szokták mondani a régi öregek, hogy egy háznak lelke van. A ház él. Bármilyen házba költözik be az ember, annak biztos van története. Nem volt ez másképp most sem. Amikor beköltöztek a házba, Mrs. Tarlow is ott volt, és elmesélte a teljes sztorit, amit a szerződés aláírásakor nem mondott el nekik.

- Mint tudják, ez egy étterem volt évtizedekkel ezelőtt, de amit még nem mondtam az az, hogy történt itt egy gyilkosság az ötvenes évek derekán, mikor is egy hétköznapi házaspárnak tűnő férj és feleség besétált ide és megvacsoráztak. De mielőtt teljesen végzett volna a feleség a vacsorával, úri nőhöz méltóan bocsánatot kért a férjétől és kiment a mosdóba. Amíg ő odabent volt, addig a férje patkánymérget öntött a levesébe, és amikor visszajött, megette és egyszer csak leesett a székről és meghalt. Ezután bezárták az éttermet, mert azzal vádolták meg a tulajdonos Mr. Garisont, hogy megölte az egyik vendégét. Bár igaz, hogy meghalt a feleség, de a rendőrségi nyomozás során kiderült, hogy a férje nyírta ki. Megtalálták az ujjlenyomatát a tányérja szélén. S mindezt miért? Azért, mert megcsalta az a ringyó. S azóta Susan itt bolyong az étterem homályában, és néha velőtrázó sikolyával ijesztgeti az itt lakó embereket mindaddig, amíg el nem költöznek.
- Hú, ez aztán a sztori - szólalt meg döbbenten Kevin.
- Nagyon sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam, de tudják, ez a munkám részéhez tartozik.

Jessica úgy meg volt dermedve, mint egy kőszobor.

- Még is itt szeretnének ebben a házban lakni?
- Igen - szólalt meg Kevin -, mert én nem hiszek a szellemekben.

S Mrs. Tarlow csak annyit tett hozzá, hogy majd fog. Jessicát ez egy kicsit nyugtalanította, mi több, egyenesen a hideg futkosott a hátán tőle.

Jessica nyugtalanul aludt az első éjszakán és csak forgolódott az ágyban, míg Kevin békésen aludt. Pajti kint volt az előtérben, és mintha őt is valami nyugtalanította volna, mert fel-alá járkált a nappali előtt lévő kis folyóson, és közben halk vonításokat hallatott. Azt mondják, a kutyák megérzik a szellemeket. De Kevin akárhogyan szerette Pajtit, ezt azért nem akarta elhinni. Az első nap, amit úgy töltöttek el kettesben, hogy egy nagy ház falai között lehetnek, boldogan és nyugodtan tellett. Mindkettejüknek furcsa volt, mert nem ehhez voltak szokva, jobban mondva csak Kevin, mert Jessicának megvolt mindene, még ha nem is voltak milliomos szülei, de Kevin kedvéért lemondott minderről.

Délután elmentek sétálni a város központjában lévő kis ligetbe, mert a lány nagyon szerette az ilyen sétákat. De sajnos ezt a sétát, ami a legszebbnek és legnyugodtabbnak ígérkezett, elrontották a járókelők azzal, hogy elkezdtek pusmogni a háta mögött, és amerre mentek, mindenhol csak ezt hallották:

- Nézd már, eddig hajléktalan volt, most meg, hogy megnyerte a lottó főnyereményt, mindjárt a város legrégebbi és legértékesebb éttermét vette meg.
- Ne törődj velük. Csak irigykednek, hogy te nyertél, ők pedig meg sem közelítenek.
- Ezt hogy érted?
- Hát úgy, hogy azok, akik irigykednek rád, azok soha nem lesznek és nem is voltak olyan értékes tagjai a társadalomnak, mint te, mert ők mindig csak mással vannak elfoglalva, de azt nem veszik észre, hogy saját magukért még egy követ sem tesznek odébb, hogy jobb legyen nekik.
- Lehet, igazad van - szólalt meg Kevin hangjában azzal a végtelen nyugalommal, ami őt mindig is jellemezte.

Persze ez nem volt minidig így. Amikor fiatalabb volt, őneki is voltak balhéi és összetűzése a törvénnyel. Egy ilyen eset volt az is, amikor tüntettek a politikai pártok tevékenysége ellen, és ezt nem vették jó néven sem a politikusok, sem pedig a rendőrök, és hetvenkét órára letartóztatták, de óvadék ellenében kiengedték. De ez már nagyon régen volt. Azóta lenyugodott, és igaz, hogy évekig hajléktalanként élte a mindennapjait, és megküzdött a napi betevőéért, de akkor sem bánt meg semmit, amit akkor tett. Úgy érezte, hogy akkor azt kell tennie, mert ha nem, akkor elnyomják a fiatalokat, és még ha küzdenek a jobb életért, akkor sem fognak tudni elérni semmit. Kevin ezért tüntetett, ahol csak lehetett, és minden ilyen mozgalom élén meg lehetett találni. De az már csak a múlt, és ahogy szokás mondani, a múltat nem lehet meg nem történté tenni.

Akkor is bántotta Kevint, ahogy az emberek viselkedtek vele, mert ő soha senkinek nem ártott, és soha nem is állt szándékában még akkor sem, amikor lázadó ifjú volt. Ahogy idősödött, úgy áradt egyre jobban belőle a nyugalom és a világ megértésének és elfogadásának összes gondolata. Ezt a meghitt sétát sikerült elrontani a járókelőknek ezekkel a rosszindulatú megjegyzésekkel, de annak ellenére, hogy Kevin kicsit lelombozódott, nagyon örült annak, hogy ott volt vele Jessica, és hogy ezt nem egyedül kellett neki átélni. S mint már nagyon régóta, most is számíthatott a támogatására.

Ahogy a ház közelébe értek, különös hangokat hallottak, és Pajti is, akit most nem vittek magukkal, hangos ugatásba volt mélyedve a ház falai között. Amikor beléptek a házba, Kevin meglátta Pajti arcán a sebhelyeket, mintha küzdött volna valamivel. A szemei tele voltak kétségbeeséssel, mintha attól rettegett volna, hogy nem jönnek haza, és így fog eltávozni, hogy nem láthatja többet hőn szeretett gazdiját. A folyósón a szőnyeg össze volt gyűrve, és a cipős szekrény feletti tükör is össze volt törve.

- Nem tetszik ez nekem - szólalt meg Jessica idegesen, rettegéstől teli hangon.

Kevin nem akart igazat adni sem neki, sem Pajtinak, hogy itt nincs valami rendben, de most már ő neki is be kellett látnia. S abban a pillanatban a folyosó félhomályában egy alak rajzolódott ki.

- Nézd, Kevin! Gyorsan!

S akkor Kevin megfordult és meglátta Susant, aki az évtizedek súlyos ráncait viselte már magán, nem úgy, mint amikor megölte a férje, mert akkor fiatal, csinos asszony volt. Susan egyre csak közeledett feléjük, de Pajti kettejük közül előugrott és ugatni kezdte, hogy ezzel is bizonyítsa hűségét gazdijának, hogy akár az élete árán is megvédi. A következő pillanatban, míg Kevin próbálta Pajtit magához hívni, Susan egy szemvillantás alatt eltűnt, mintha az egészet csak képzelték volna. De a valóságot igazolva, Pajti arcán ott virítottak a sebhelyek.

Ahogy telt múlt az idő, mint valami szelíd szörnyeteg, úgy kezdtek megbékélni és beletörődni, hogy rajtuk kívül még van valaki a házban, még ha csak néha jelenik is meg, mintha csak egy álomkép lenne. Kevin az utóbbi időben nagyon sokat gondolkodott azon, hogy eladja a házat, de persze Jessica tudta nélkül, mert nem akarta még jobban megijeszteni. De aztán arra az elhatározásra jutott, hogy marad, és ha kell, akkor megküzd Susannal, akit most már ő is elhitt, hogy létezik és ott él velük a házban. Van, amikor csak úgy eszébe jut, hogy még nem is olyan régen nem volt neki senkije, csak egyedül Pajti, a hűséges társ, aki mindig ott van vele mindenhol, és most meg itt van neki Jessica, és ráadásul egy kísértet is. Sokakkal ellentétben Kevin könnyen feldolgozta a gazdagságot és a velejáró hajcihőt, azt, hogy most már ha valahova elmegy, akkor nem kell neki a kirakat előtt sóvárogni, hanem ha úgy gondolja, egyből meg is veheti, amit lát. Ez a tény nem változtatta meg, sőt még jobb emberré tette azzal, hogy eddig azért becsült meg mindent, mert nem volt neki semmije, most meg azért, mert meg van neki mindene, de ha nem vigyáz, egy óvatlan pillanatban mindent elveszíthet. Így hát óvta, védte Jessicát és Pajtit, mert annak ellenére, hogy milliomos lett a nagy semmiből, neki ez volt a gazdagság, hogy ők vele vannak. S ezért döntött úgy, hogy marad.

Még ha a lány nem is mondta, hogy mennyire fél, Kevin akkor is tudta, mert ahhoz már túl régóta ismerte őt, hogy ilyet le tudjon előtte tagadni. De ilyennel nem is próbálkozott, mert tudta, hogy Kevin úgy is rájön egy idő után. Vagy talán nem is kell neki idő. S ez így is volt. Kevinnek elég volt, ha csak Jessicára nézett, és tudta mit érez, és mit gondol. Szavak nélkül is megértették egymást. A lány ugyanígy volt Kevin érzéseivel és gondolataival, a házzal kapcsolatban. Tudta jól, hogy mivel Kevin alapból nem hisz az ilyen rémmesékben, de most egy még is a saját szeme láttára elszenvedett, meg így sokkal nagyobb félelem és kétségbeesés van benne, mint saját magában, így jobban kell rá vigyázni.

A ház napról napra elevenebbnek tűnt, és ezt félve vették tudomásul. Egyik reggel, mikor Kevin felébredt, Jessica már nem volt mellette az ágyban. Amikor leért az emeletről, a lány ott állt az ablaknál, de az ablak tárva nyitva volt, mint amikor a huzat csapkodja. Pedig ott kint szélcsendes idő volt. Egyből Mrs. Tarlow szavai futottak át Kevin agyán, amit mondott. S ahogy Kevin odalépett Jessicához és megérintette a vállát, furcsa ráncokat látott a nyakán, és akkor a lány feléje fordult, s látta, hogy az már nem Jessica, hanem Susan. Ahogy hátraugrott a félelemtől, neki esett a konyhaszekrénynek és akkor Jessica megszólalt.

- Jól vagy, Kevin?
- Igen, jól, semmi baj.
- Biztos?
- Igen, biztos.

Kevin úgy érezte, hogy mit sem ér az a rengeteg pénz és az új élet, ha félelemmel teli szívvel kell neki leélni az életét, és most hirtelen még abban sem volt biztos, hogy Jessica-e az, aki épp hozzászólt. Aznap olyan tartózkodó volt Kevin, nem igazán kereste a lány társaságát. S ez feltűnt Jessicának is, de nem kérdezett tőle semmit, betudta annak, hogy rossz napja van, annak ellenére is, hogy ha rossz napja is szokott lenni, nem így viselkedik. Inkább félelmet látott az arcán és a szemeiben, mint azt, hogy ez csak egy átlagos rossz nap lenne. Mint általában, valahogy mindig szokott lenni, és ez most sem volt másképp. Bár igaz, Kevin még tartózkodó volt a lánnyal, de most már ismét közel engedte magához, és megbizonyosodott róla, hogy tényleg ő az, akit megismert. Nem halogatta tovább, amit már régóta meg akart tenni, csak lehet a félelem, vagy a visszautasítástól való féltés tartotta vissza, de most végre megcsókolta a lányt, s meglepetésére viszonzásra talált.

- Örülök, hogy vagy nekem - szólt a fiú a lányhoz már már csöpögő szívvel.
- Annyira vártam már ezt a pillanatot, Kevin hogy el sem tudod képzelni. De azért még a biztonság kedvéért, hogy megbizonyosodjon róla, tényleg a lány-e az, kérdezett tőle valamit.
- Hol ismerkedtünk meg? Emlékszel?
- Persze, hogy emlékszem, a bevásárlóközpont parkolójában. S amikor Kevin ezt meghallotta, tényleg elhitte, hogy a lány az, akit megismert, és aki eddig is vele volt.

Amikor Kevin felébredt tiszta izzadság volt, az egész teste és ágyneműje, de rájött, hogy ez csak egy rossz álom volt, mert Jessica ott feküdt mellette végtelen nyugalommal, elmerülve álomország lakói között. Ahogy ott feküdt a lány mellett, a gondolatok úgy cikáztak a fejében, mint egy hullámvasút a vidámparkban, és egyfolytában az álmára és a ház történelmére tudott gondolni, amit Mrs. Tarlow elfelejtett velük közölni akkor, amikor először találkoztak. Talán a házban tényleg szellem van? S akkor még itt ez a rossz álom Jessicával, meg Susannal. Hirtelen el sem tudta dönteni, minek higgyen. A víziójának vagy a valóságnak. De végül rájött, hogy az a hús vér lány fekszik mellette, akit annyira imád, és akivel összeköltözött.


2.

Az álomból valóság lett. S Kevinnek szép nagy háza lett a városszéli kis kunyhóból. Ez jutott eszébe, miközben Jessicával vásároltak az ebédhez.

- Nem gondolod, hogy hívnunk kellene egy papot, hogy tisztítsa meg a házat a szellemektől és a gonoszságtól?

Ezt nagyon jó ötletnek tartotta és végül bólintott a fiú ötletére. Ahogy a bevásárló központ sorai közt nézgelődtek, Kevin megfogta az egyik konzervet, és ahogy meglátta az árát, egyből visszatette a polcra, hangosan megjegyezve, hogy ezt nekünk nem szabad. S ahogy ezek a szavak elhagyták a száját, a többi vásárló még hangosabban elkezdett róla beszélni, hogy ő is hallja. A polc elejéről ezeket a szavakat címezték Kevinnek.

- Ez a milliomos senkiházi most már annyira felvág, hogy már a konzervnek az ára sem felel meg neki. Pedig lenne a kis szemétnek miből megvenni.

Úgy, ahogy a városban, most is mellette volt a lány és ezt mondta neki:

- Emlékszel, mit mondtam neked akkor, amikor a városban sétáltunk, és ugyanilyen vádak értek?
Kevin elgondolkodott és így felelt.
- Igen. Azt, hogy ezeket azért mondják, mert irigyek, s mindig mással törődnek, és hogy soha nem lesznek olyan értékes tagjai a társadalomnak, mint én. S talán pont ezért.
- Így van ezt mondtam, s ezt akkor is így gondoltam és most is. Erre mindig emlékezz, amikor ilyen emberekkel találkozol az utad során.

De Kevin nem azért nem vette meg azt a konzervet, mert nem tudta volna, hanem azért, mert annak ellenére sem változott meg, hogy rengeteg pénze lett, és sosem volt az a fajta, aki nem becsülje meg azt, amit adott neki az élet. A hosszú, kínkeserves évek alatt, amit Pajtival töltöttek, hozzászokott, hogy ő mindig csak az olcsót, de sokszor még azt sem tudta megvenni. Talán ezt nevezik a megszokás hatalmának, amit ezek az emberek sosem fognak megérteni, amíg világ a világ, mert nem voltak hasonló helyzetben, mint ő, és sajnos ítélkezni mindig könnyebb a másik felett, mint felvenni ugyanazt a követ és odébb tenni. Jessica szavai megérintették Kevint, és tudta, ő minidig ott lesz vele, akármi is történjen.

Már hazafelé indultak, amikor a lány visszatért az előző témához, és csak annyit mondott.

- Szerintem jót teszünk azzal, ha kiűzzük az épület falai közül Susant.
- Örülök, hogy te is így gondolod - válaszolt a fiú azon a végtelenül lágy hangján.

Ahogy a város tiszteletese, Browling atya körbejárta az épület minden helyiségét, és kereszttel a kezében kántálta a következőket:

„Ha itt vagy, szépen kérlek, hagyd el ezt a házat, és hagyd békén az itt élő embereket. Távozz el a túlvilágra, vagy a pokol kénköves útját járd végig, de ebből a házból távozz el örökre!”

Amikor az atya befejezte a szertartást, akkor az épület dühöngő örültté változott, mert úgy csapkodta Susan az ablakokat, mintha valami nagy vihar tombolna. Így mutatta nemtetszését az iránt, hogy több évtized után kiűzték a ház falai közül. Még egyszer végigsuhant az összes ablakcsattogás a házon, és Susan örökre eltűnt a homályban.

Így történt, hogy egy átlagos, hétköznapi szerény srácból milliomos lett, de még azért is meg kellett küzdenie, hogy az új élete folyamán boldog legyen. Sokszor bántották az emberek, de ő minidig úgy volt vele, ahogy a Biblia mondja: „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!”

Ha akarna, sem tudna más lenni, mert ilyen a természete, de talán ez is a megszokás hatalma.

Ki tudja?

Előző oldal Tad Rayder
Vélemények a műről (eddig 2 db)