Linktár

Bíbor Penész

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/5 számában.

Fémes penészszagra ébredt. Úgy érezte, mintha valami súlyos takaró nehezedne a testére és tapasztaná a nedves kőfalhoz. Lassan kinyitotta a szemét, de csak sötétség fogadta, hamarosan felsejlettek a széles folyosó körvonalai. A füleihez a távolból súlyos léptek dobogása jutott el.

A férfi tudta, hogy ez annak a lénynek a léptei, aminek az elpusztítására vállalkozott. Végül azonban a borzalmas lény lepte meg Qalac kikötővárosának egyik sötét és szűk sikátorában. Aztán elkábította, és végül lehozta a város alatt húzódó ősi romvárosba, ahol a Fátylasok idézői végezték tiltott kísérleteiket. Aminek a felszámolása már évszázadok óta vitapont a Felhőtorony varázslói és a Griff Lovagrend tagjai között. Azonban a hely annyira mélyen volt elásva a város alatt, hogy nem tekintették fenyegetésnek az itt élő torz szörnyetegeket, csak néhány évente küldtek ide varázslókból és lovagokból álló tisztogató csapatokat.

Vagy ha a katakomba valamelyik lakója úgy döntött, hogy a vadászterületét a felszínre helyezi.

Talán érzékelhette volna a mágiájuk utolsó foszlányait, ha nem fosztja meg magát az erejétől. Ha még továbbra is birtokolta volna a képességeit, akkor a körülötte keringő, más számára érzékelhetetlen részecskékből kovácsol egy pengét tudatának erejével, és lemetszi az őt megbéklyózó nyálkás szövedéket. Most érzékelni sem tudta, nemhogy manipulálja őket tudatának csápjaival.

Aki egész életét egy tó mellett töltötte, csak a legszárazabb sivatagban becsüli meg a víznek minden cseppjét – gondolta. Viszont minden áron el kell jutnia a következő oázisig.

Megfeszítette az izmait, és ellazította, aztán újra megismételte ezt a gyakorlatot, hogy a testét fogva tartó erős lepel rostjait meggyengítse.

Szerencsére Felhőtoronyban arra is megtanították, hogy hogyan vágja ki magát szorult helyzetekből a mágia nélkül.

Berengiernek akaratlanul eszébe jutott az a nap, mikor öt éves gyermekként először megérezte a világot átszövő hatalmat. A Felhőtorony egyik tágas meditációs szobájában ültek lótuszülésben, ő és még tizenöt, vele egykorú gyerek. Mindannyian fekete tunikát és nadrágot viseltek, a varázslónövendékek hagyományos öltözékét.

– Mindannyian különleges tehetséggel születettek. Elmétek, és így látásotok élesebb, mint bármely, átlagos emberé. Képesek vagytok érzékelni világunk láthatatlan áramlatait és energiáit – kezdett bele a mondandójába öblös hangján Galerth mester, egy nagydarab, vörös hajú és szakállú férfi. – Első látásra minden rendszert nélkülöznek, de ahogy haladtok előre a tanulmányaitokban, felfedezitek az általuk felrajzolt szabályos mintákat. És onnantól képesek lesztek újabbakat alkotni.

Végigpillantott a fiúkon és lányokon, és elmosolyodott.

– Mélyedjetek el, keressetek mintákat!

Az akkor öt éves Berengier lehunyta a szemét és kiürítette az elméjét. Tisztán látta maga előtt az egyesülő vagy éppen több ágra bomló fényáramlatokat, melyek közül néhánynak a vége feltekeredett, és lassan forgó örvénnyé változott.

A bíborvörös, gömbökből és gombafonalakból álló ragacsos lepel halkan megreccsent. Mintha engedett volna egy kicsit. Berengier még dühösebben folytatta az izmainak megfeszítését.

Annyit érsz a tudásod nélkül, mint egy vak koldus a démontanyán – suttogta egy hang, aztán megismételte. Berengier kizárta a tudatából, miközben újra és újra megfeszítette és ellazította a karizmait. A jobb karját a falhoz szegező anyag meglazult, és ő képes volt kiszabadítani azt.

A férfi gyorsan belevájta az őt foglyul ejtő penészbe az ujjait, és elkezdte tépkedni magáról. Fáradtan zuhant a padlóra, mikor végzett. A torka olyan száraz volt, mint a tapló. A férfinak eszébe jutott, mikor kivette az árus markából a gömbölyű üvegcsében lötyögő lila főzetet. Hihetetlenül keserű ízét még mindig érezte a szájában. A rókafarokfőzet elfátyolozza az elmét, és minden kapcsolatot megszakít a láthatatlan világgal.

Máskor tudatának erejével energiasugárzó mintázatot rajzolt volna. A belőle áradó fény elöntené a testét. Átjárná legapróbb sejtjét is, kimosva belőle minden fáradtságot és mérget, szinte megfiatalítva azt.

– Süllyedtem volna el a földbe, mikor megittam – morogta Berengier, és felállt. Hirtelen megszédült, és a bal karjával a falnak támaszkodott. – Hogy Kaltes légiói taposnák meg azt a mocskos méregkeverőt!

Jó, ha átkozódik, akkor az azt jelenti, hogy nem halt meg benne semmi. A léptei egyre biztosabbak lettek, de a feje még mindig hasogatott.

Életed legkönnyebb napja a tegnap volt – idézte gondolataiba a karling közmondást, miközben a falat tapogatva elindult előre a folyosón.

Látta már a hely felfedezett részeiről készült térképet, és arra jött rá, hogy az építői kiszámítható mintázatot követtek az építése során. Fogom még olvasni az ősi fóliánsokat a Felhőtoronyban? – kérdezte magától sóvárogva.

A folyosó egyszer balra kanyarodott, aztán jobbra, majd újra balra, és Berengier egy hatalmas, boltozatos tetejű csarnokba jutott. A padlón kardok, bárdok, bőrvértek és láncingek hevertek szétdobálva.

Az általa olvasott beszámolók szerint tudta, hogy a felszín alatti kísértetváros bizonyos lakói itt hordják össze az általuk elfogottak azon dolgait, amit nem tudnak felfalni.

Berengier egyből talált egy hosszú, karling pallost. Keresztvasa a hegy irányába ívelt, a vércsatorna a penge két harmadáig húzódott. Véggombja csónakot formált.

A varázsló felvette és próbaképpen megforgatta. Alig volt nehezebb annál, mint amit megszokott. Az északról jött tengeri rablókról sok rosszat lehetett mondani, de azt nem, hogy félvállról vették volna a fegyverkészítést.

Berengier ennél különb pengét volt képes formába önteni az erejével. Olyat, aminek a markolata belesimul a kezébe, a súlya megfelelő és úgy képes forgatni, mintha karjának meghosszabbítása lenne.

Te vállaltad, hogy a saját csapdádban te leszel a csali! És hogy miért? Hogy befogd annak a beparfümözött, bársonyba tekert kötekedőnek a pofáját, hogy a sárkányurakkal együtt rohadna el – ripakodott magára, miközben egy megfelelő páncélt keresett magára, azonban az összehányt bőr és fémvértek túl nagyok vagy túl kicsik voltak a számára.

A láncingek között kotorászott, és szinte elmerült az önvád áradatában.

Miért is adott annak a tejfelesszájú goblinfattyúnak a szavára? Miért is fogadta el Talius tanácsos meghívását? Akkor most nem lenne itt, ahogy éppen egy vérpettyes láncinget méreget és azon gondolkodik, hogy ha az övével megkötné, akkor vajon jó lenne e rá?

Ekkor megérezte, hogy valaki áll a háta mögött.

Leejtette a kezében tartott páncéldarabot, és frissen szerzett kardjával a sötét alak felé vágott. Az hátraszökkent és Berengier jobb oldala felé döfött vékonypengéjű és éles tőrével. A manifesztátor hárította a karling karddal a támadást, aztán az árny felé csapott, reménykedve hogy kettéhasítja.

De az alacsony alak egyszerűen elhajolt a vízszintes vágás elől, és egy táncos ügyességével megpördült, a következő pillanatban pedig már Berengier mögött volt. A férfi épp hogy csak megfordult, és kivédte a másik hátát célzó csapását, aztán visszavágott. Hirtelen egy kerek fémpajzsra lépett, ami előresiklott, magával rántva őt. A férfi egyensúlyát vesztve zuhant a kőpadlóra.

A támadója már felette állt, és lenézett rá. Berengier csak akkor vette észre, hogy a teremtménynek, a méretéhez képest hosszú lábai és karjai vannak. A lény ekkor a plafon felé fordította fegyverének pengéjét, és a markolattal mért ütést Berengier homlokára.

A hirtelen jött fájdalom a sötétségbe taszította a férfit.

Látta a mágia világot láthatatlanul ellepő folyamait és örvényeit. Talán a főzet hatása kezd elmúlni? Kezd visszatérni az érzéke a manifesztációhoz? Nem kell erőtlenül a túloldalról jött torz teremtmény nyomába erednie?

– Általában ne képzeld magad elé a dolgot, amit meg akarsz teremteni. A képzelet csak energiát von el tőled. Egyszerűbb, ha magad elé idézed a képét. Mint annak a kockának a képe, amit a múltkor az eszetekbe véstünk – Galerth átható és mély hangja egyformán szállt a teremben lévő öt gyermekhez, akik elég tehetségesnek találtattak a kiképzésük folyamán, hogy később manifesztátorokká váljanak.

– A manifesztátorok kevesen képviseltetik magukat a Felhőtoronyban. Így érezzétek magatokat büszkének és kivételesnek Tekintetetek nem a messzi földek partjait és az idő homályba vesző képeit fogja fürkészni. Kezetek nem gyógyít be sebeket és nem űzi ki a betegek testéből a veszélyes kórságokat. És nem is fogtok elméteknek erejével az időjárást befolyásolni. Nem, ti művészek lesztek, akiknek a mágia tiszta és romlatlan ősanyaga lesz a matériája.

Szónoklata után végignézett a tanítványokon és büszkén elmosolyodott.

– Emlékezz a mintára, amit erővonalakból szőttek. Ez az első lépés, hogy alkoss – suttogta a férfi.

A fiú visszaemlékezett a papírlapra felskiccelt kockára. Látta, ahogy a tér apró áramlatai az akaratának hatására egy pontra kezdenek tartani. Érezte az amorf energiaerecskéket megregulázó és erővonalakba rendező erőt.

Ez az ő akarata volt.

– Jó, most tartsd ki a tenyered. Kezdődik.

A fiú úgy tett, ekkor megérezte, hogy apró súly nehezedik a kezére.

– Berengier, mi ez? – szólalt meg Gareth hangja tőle balra.

A fiú kinyitotta a szemét. A rózsaablakokon beáradó fény először elvakította. Aztán hamar felismerte a gyakorlóterem mennyezetét tartó oszlopokat, a köztük húzódó boltíveket. A vele egykorú fiúk és egy lány kíváncsi tekintetét és Gareth mestert, ahogy a fiú kezében tartott tárgyra mutat.

Egy gömbölyű üvegcsét tartott, amiben lila főzet lötyögött.

– Nem tudom – felelte a fiú.

Gareth körbepillantott, és gúnyosan Berengiere vigyorgott.

– Akkor, ha te csináltad, idd meg – parancsolt rá. A többi gyerek csengő hangon felkacagott. – Gyerünk, fenékig!
– Nem… ez keserű – suttogta a fiú, egy felnőtt férfi hangján.

Ez évekkel ezelőtt történt. Az első manifesztálása, amúgy is csak szilárd tárgyakat tud formába önteni. Ez csak…

Kinyílt a szeme. A csarnokban hevert, amit most vörösen derengő fény világított meg, felfedve a menyezettől a padlóig végighúzódó, emberi szem számára idegen teremtményeket ábrázoló domborműveket. Tűz pattogott, és valaki dúdolt a közelében.

– Áh, felébredtél – szólalt meg egy derűs hang tőle jobbra. – Már azt hittem, hogy túl erőset ütöttem, és elaludtál… nos, végleg.

Aztán felkuncogott.

Egy elf ült a szövetdarabokból rakott tűz mellett, és egy jókora patkányt sütögetett nyárson. A derűsen táncoló lángok fénye megvilágította a teremtmény magas arccsontját, a hegyes állat, a csúcsban végződő a halántékhoz lapuló füleit és a felfelé ívelő, előreugró szemöldökét. Vállig érő, fekete haját hátul összekötve hordta.

Barna nadrágot és fekete bőrtunikát viselt. A bal combjának egy tőr volt támasztva, amit Berengier felismert. Szorosan mellette pedig a karling acélkard hevert.

– Nem mondom, jól megizzasztottál – felelte a lény, és megszagolta a vörösre sült patkányt. – Elsőre azt hittem, hogy valami itteni döggel akadtam össze. Csak akkor jöttem rá, hogy ember vagy, mikor felestél. Hát, meglepő volt.
– Miért… - akarta kérdezni Berengier, de hirtelen felköhögött. Mintha apró üvegszilánkokat nyelt volna le.
– Igyál! – szólalt meg az elf, és egy kulacsot nyújtott át a köhögő férfinak. Berengier gondolkodás nélkül elfogadta, és már emelte volna a szájához, és az alacsony lényre nézett.
– Ó, ha már fekete bőröm és hegyes fülem van, akkor biztos mérgezett lehet – szólalt meg az elf gúnyosan. – Ha holtan akarnálak látni, akkor nem leütöttelek volna, hanem egyszerűen beléd mártom az Egérkarmot. A tőrömet.

Berengier nagyot kortyolt a vízből.

–És miért nem tetted meg? – kérdezte Berengier, miután visszaadta a kulacsot.

Az elf vállat vont, és megforgatta a patkányt a tűz felett.

– A kisebbik rosszat választottam. Ha megöltelek volna, akkor sokan kérdezősködnének – mondta a teremtmény, és lopva a Berengier mellkasán virító, kopott jelképre sandított, ami a Felhőtorony keskeny minaretjét ábrázolta szürke mezőben.
– És mit keresel itt? – kérdezte Berengier, miután felült és közelebb lépett a tűzhöz.
– Tárgyakat – felelte az elf, és egy bottal megpiszkálta a tűzet. – És te?
– Keressek valakit.

Az elf megérintette a tőrét, és narancssárga szemeit Berengiere emelte.

– Arra rájöttem. Rokon, barát, ismerős, esetleg valaki, aki éjszaka fentről rabol el embereket és lehurcolja ide, hogy aztán a testüket trágyaként használja, a kedvenc csemegéjét termessze.
– Tudsz valamit – mondta Berengier.

Az elf ekkor a szeme elé emelte a pirosra sült patkányt, letörte a bal hátsó combját és Berengier felé nyújtotta. A mágus egy pillanatig nézte, és elvette a különös szerzettől a húst.

– Kölyökkorom óta járom ezeket a sötét járatokat, ember. Ezek a dögök a helyhez tartoznak – mondta.

Beleharapott, és elrágta a falatot. Rágós volt, az íze pedig a nyúlra emlékeztette.

– Kicsit sovány, de ezekben az alagutakban ez még nagy példánynak számít. Tepo bátyám a Mozaikkészítők utcája alatt akkorát látott, mint egy macska. Viszont ő ismer egy fickót, aki állítólag egy kutyaméretűvel kapott össze.

Berengier a még mindig sajgó homlokára tett a kezét.

– Fantasztikus – nyögte, aztán erőt vett magán és a patkánycombról az utolsó húsdarabot is letépte a fogaival.

Az elf erre szélesen elvigyorodott, kivillantva éles szemfogait, ahogy a férfit méregette.

– Ilyet bizony nem esznek ott, ahonnan te jössz, igaz?

Már éppen válaszolt volna, mikor a csöndet hirtelen távoli, halk csámcsogás törte meg. Az elf arcáról is lekopott a mosoly, ahogy a hang irányába emelte a fejét.

Ez jót jelent, még vidáman táplálkozik valamelyik régi áldozatából. Nem tudja, hogy a legfrissebb éppen megszökött – gondolta, és a tábortűz mellett üldögélő elf dögevőre pillantott. Ő biztos tudja a kiutat a katakombáknak e részéről. De könnyű lenne aranyat ígérni neki, hogy kivezessen innen.

– Szóval, a penészzabáló nyomában jársz. A sebeidből látom, hogy nem ment valami jól – mondta a másik. – Bár, ahogy ezeket ismerem, ritkán megy úgy. Könnyebb túljárni néhányuk eszén, mint verekedni velük. Hidd el.
– Jobb lesz, ha ez a lény meghal – válaszolta ridegen Berengier.
–Tudod mit, segítek rajtad.

Berengier felvonta a szemöldökét.

Az elf a küzdelmük során bebizonyította, hogy gyors és ügyes, mint fajtájának sok egyede. Viszont népének olyan tulajdonságaiból sem szenvedhetett hiányt, mint a fondorlat és a könyörtelenség.

– És mi hasznod lesz belőle? – kérdezte Berengier végül.

Az elf a tekintetét a varázslóéba fúrta.

– Nagy családom van. Hogy ha meghal az a dög, akkor nagy az esély, hogy nem engem, vagy valamelyik rokonomat fogja elkapni– mondta.

A távolból nehéz lépések közeledtek.

Az elf egy utolsót harapott a patkányból, aztán felállt, és a tőrét a hüvelyébe tűzte, míg a mellette heverő lenzsákot a vállára kötötte. Berengier felállt, és felvette a hosszúkardot, a falhoz lépett, és végigtapogatta a domborműveket.

– Mit csinálsz? – kérdezte idegesen az elf, aki már indult volna a csarnokból északnyugatra kivezető folyosó felé.
– Kiutat keresek – felelte Berengier, miközben az ujjai végigjárták a Túloldalon élő különféle teremtmények kőbe vésett másait. Aztán egy denevérszerű bestiára acsargó uszonyos kígyó faragott képmásán állapodtak meg. Berengier megnyomta a kőből bestia kidomborodó szemét, az besüllyedt. Az elf közben szétrúgta a tűzrakást. A csarnokra sötétség borult.

A délnyugati bejáraton belépett egy ormótlan alak, és artikulálatlan, nem evilági üvöltést hallatva rohanni kezdett feléjük.

– Itt van! – kiáltotta az elf.

A fal egy része ekkor ugrott ki a helyéről, és húzódott jobbra, felfedve egy szűk folyosót. Berengier elkapta újdonsült társát és berántotta maga után. A rejtekajtó lassan visszahúzódott volna a helyére.

– Milyen térképeid vannak neked ezekről a labirintusokról, cím…

Hirtelen egy csontos kar nyúlt be a bezáruló rejtekajtó résén, és megragadta a férfi bal vállát.Fekete karmai Berengier húsába martak, a nyomukban vér serkent. A fájdalom szétsugárzott, a varázsló felordított. Az elf előhúzta a tőrét, és egy félköríves mozdulattal felfelé vágott. A penge belehasított a bestia bíborvörös húsába.

A nem evilági vadállat felüvöltött, és visszahúzta megsebzett karját a résen, mielőtt a fal a helyére csusszant volna. Kívülről kaparászás hallatszott, aztán a fal megremegett. A szörnyeteg csalódottan bömbölt és elsomfordált.

– Köszönöm – mondta Berengier. – Mi a neved?
– Te csak hívj Egérkaromnak – felelte kurtán, miközben egy rongydarabbal letörölte a bíborszínű nyálkát fegyverének pengéjéről.
– Berengier.
– És merre tartunk?

Berengier megnézte a bal vállán tátongó, még vérző sebeket. Pokolian fájtak, és a belőlük patakzó vér megfestette tunikájának bal vállát.

– Ne maradj le – felelte, és belevetette magát a rejtett átjáró sötétségbe.
– Csak nem bizalmatlanok vagyunk? – kérdezte a sötét arcú teremtmény.
– Csak nem megsértődtél, Egérkarom? –kérdezett vissza Berengier.
– Nagyon is jól tetted, hogy nem engedsz a hátad mögé. Sötétben vagyunk, én teli hassal és kipihenten, kezemben a legjobb minőségű elf tőrrel. Nálam van minden előny, félek felébresztené az ösztönöket. Amiknek nem lehet parancsolni.
– Képzelem, hogy viaskodtál, mikor a torkom elvágása helyett inkább leütöttél – felelte a mágus.
– Olyan embernek tűnsz, akit jó ötlet életben hagyni. Meg ki tudja, mit hozz a jövő.

Berengier szinte hallotta a folytatást, bár a Felhőtoronyban nem avatták be a gondolatok olvasásának művészetébe.

Begyógyítottad volna valami mágikus trükkel, aztán a lelkemet kitéped a testemből, és egy olyan patkányéba rakod át, amilyenből az előbb vacsoráltunk.

– Vannak trükkjeim – helyeselt Berengier kurtán.

A folyosó hamarosan egy hatszög alaprajzú, kisebb fülkébe torkollott. Velük szemközt egy kőajtó zárta el az utat.Az északi falba egy kis megfigyelőrés volt vágva, amin keresztül egy cellába lehetett belátni. Előtte egy keskeny kőasztal állt, amire egy ábrával és indaszerű írásjelekkel telerótt, bőrkötéses könyvet helyeztek. A szöveg azonban nem folytatódott, abbamaradt a közepénél. Berengier észrevette, hogy a papírt egy gyerektenyérnyi sötét folt csúfítja el. Átlapozta a még hátralévő oldalakat, a gyanúsan vörös árnyalatú pecsét egyre halványabban ugyan, de minden oldalon ott volt.

Kinézett az ablakon. A cella egy gyémántokból kirakott ötágú csillag volt, ami a közepén kidomborodott.

– Nem a penészzabáló ölte meg – törte meg a csöndet Egérkarom. Berengier értetlenül nézett az elfre. – Túl ostoba, hogy kinyisson bármilyen ajtót.
– Értem – válaszolta Berengier.

A Fátylasok rendjének elhagyatott járatrendszereit kutató kalandozóknak fogalmuk sem volt az itt bolyongó teremtményekről. Persze hogy is lehetett volna? Az eretnek mágiát űző mágusszervezettől lefoglalt feljegyzéseket a Felhőtoronyban tartották.

Berengier ezek alapján tudta, hogy a Qalac sikátoraiban vadászó lény egy argól. A lényt a túloldalról idézték meg, aztán a fátylasok arra kényszerítették, hogy torz testet öltsön.

És az áldozatait benövő „penész” valójában egyfajta külső gyomor, ami a foglyának minden testnedvét kiszívja, izomrostjait és belső szerveit elpépesíti. Mikor már a jellegzetes, bíbor színű, akkor a szerencsétlenből már csak egy penészből alig kilátszó csontváz maradt.

– Haladjunk tovább – mondta Egérkaromnak. Kiszúrta a fal egyik kidomborodó részét, ami a vállával egy magasságban volt. Ráhelyezte a tenyerét és gyengéden megnyomta. A faldarab besüppedt, a sziklaajtó egy pattanással kiugrott a helyéről és halk csikordulással félrekúszott.
– Akuchi kincseire, te aztán ismered ezt a helyet.
– Nem csak a szörnyek és a hozzád hasonlók járják ezeket a folyósokat – felelte talányosan az elfnek.
– Na, ne mondd! Láttam már eldobált mellvérteket, az ugrásra készülő griffel – válaszolta sértődötten. – Ott hagytam őket, pedig nagy volt a kísértés. Jó acél volt, vonzotta volna az aranyat a zsebembe. Ahogy a nem várt kérdezősködőket is.

Mikor kiléptek a folyosóra, az elf elhallgatott.

Berengier odalépett a cella ajtajához, a lakatba illesztette a kulcsot és megforgatta. Por hullott le a plafonról, ahogy a rács csikorogva félresiklott, hangos kattogás közepette.

Berengier próbaképpen a szimbólum közepére lépett, az lesüllyedt a súlya alatt.

– Maradj kint – szólt oda Egérkaromnak, és lelépett az idéző gömbről. A rácsok surrogva a helyükre csúsztak, és hangos csattanással ütköztek a falnak. Berengier jól gondolta, a visszaemelkedő kőgomb újra lezárta a cellát, ugyanakkor blokkolta a gépezetet.
– A matriarcha gyémántjaira! – suttogta Egérkarom. – Ki a fene építette ezt a helyet?
– Mondjuk úgy, hogy olyanok, akik kincseket kerestek egy olyan helyen, amit még felfedezni sem lett volna szabad, nem hogy kutatni. Ez egyfajta óvintézkedés, ha onnan valami olyat hoztak át, ami veszélyes – felelte Berengier a rácsok között átnyújtotta a kulcsot. – Ismered a gephi csata történetét, igaz?
– Mi Ezer Nyíl napjaként ismerjük – felelte az elf. Kihúzta magát, és csípőre rakta a kezét. –Ezer elf íjász az erdőbe csalta a parton táborozó karlingokat, aztán mérgezett nyilakkal végeztek velük az erdők árnyai között rejtezve. A maradékot meg levágták az Imperium harcosai.

Csak negyven elf harcolt abban a csatában, és csak úgy, hogy Geph erődjének kapitánya fővesztéssel fenyegette őket. Az elfek, mikor mesélik ezt a történetet, valahogy kifelejtik ezt.

– Meg tudod találni az argólt?
– Hogy mit?
– A penészzabálót – vágta rá Berengier.
– Itt van a bűze az orromban – felelte Egérkarom.
– Jó, keresd meg és csald ide.

Az elf borostyánsárga szemei elkerekedtek. Tett egy lépést hátra és a folyosó túlsó vége felé pillantott. Berengiernek eszébe jutott, hogy az alkalmi társa elszalad a kulccsal, itt hagyva őt a cellában.

– Nem leszek a giliszta a horgon! – csattant fel.

Berengier felsóhajtott, a plafon felé emelte a tekintetét és újra Egérkaromra nézett.

– Szerintem ha gephi elfek azt csinálták volna, amit most te, akkor mindenki a karlingok nyelvén beszélne.
– De…

A férfi előrelépett, a szeme villámokat szórt és a keze ökölbe szorult.

– Nem akarod megbánni, ugye? – förmedt rá.

Egérkarom dühösen fújt egyet és a kulccsal kinyitotta a rácsot.

– Nem, de ajánlom, hogy meg is érje! – mondta felháborodottan. – Mi a terved?
– A cellaajtóval odaszorítom a falhoz és megadom neki a kegyelemdöfést. Nyugalom. A húsdarab a medvecsapdában én leszek – fejezte be a terve ismertetését.

Egérkarom szája pengevékonyságú vigyorra húzódott. Aztán beleszimatolt a levegőbe, és szinte emberfeletti gyorsasággal a folyosó végébe iramodott.

Berengier felmordult, mikor a bestia által okozott vállsebéből szétsugárzott a fájdalom. A vér már sötét foltba gyűlt a már elrongyolódott tunikáján. A mágus lekuporodott a cella sarkába, és próbálta a tudatából kizárni a kínt.

Az erőfeszítéstől izzadni kezdett. Máskor a tudatába idézett egy enyhhozó szimbólumot.

Négy óra, míg elmúlik a rókafarokfőzet hatása. Azóta mennyi idő is telt el?

Mióta elvesztette a látását, azóta úgy érezte magát, mint a viharban sodródó elszáradt levél. Ami az útja végén lehullik az erdő talajára, és napok múlva a része lesz.

Berengier beharapta az ajkát, és szorosabban kezdte szorítani a kardjának markolatát.

Szinte gyermeki izgalommal várta, hogy újra lássa a többi halandó számára láthatatlan örvényeket és áramlatok sokszínű mintázatát. Hogy elmerüljön az energiába, és a nagy egész része legyen. Hogy egy gondolatával csodákra legyen képes.

Elmosolyodott, és lehunyta a szemét, de csak a sötétséget látta… Senkinek sem szabad megtapasztalnia ezt a sóvárgás. Ekkor eszébe jutott Noréné, a vére. És hogy ő pont ezt kényszerítette rá a lányra…

A távolból ordítás és döngő léptek zaja hallatszott. Berengier sietve kinyitotta a szemét, és feltápászkodott. A tudatára a fáradtság nehéz lepelként telepedett.

Elaludtam, ez nem történt volna meg… – Egy pillanatra csend lett, aztán hangos szörcsögés a folyosóról. A következő pillanatba bekúszott az argól daganatokkal teli feje a férfi látóterébe. Berengier a cella közepére ugrott, de már késő volt.

A teremtmény méretét meghazudtoló fürgeséggel ugrott be a fülkébe és rontott neki a mágusnak. A férfi azonnal félreugrott a lény útjából, és a kardjával felé vágott.

A cellaajtaja ekkor siklott a helyére, bezárva a szörnyet és a varázslót.

És Egérkaromnál a kulcs.

Az argól bíborvörös, nyálkás testét ormótlan kinövések borították. Tojásdad fejét itt-ott kinövő, gennyes daganatok tették alaktalanná. A száját jelentő üregből egy alkarvastagságú ormány, nedvedző szívókorongban végződő tekergett elő, amiből bíborvörös nyálka csepegett.

A bestia hirtelen előrecsapott bal, csontos karjával, Berengier fejét célba véve. A mágus elhajolt a karmok útjából, és egyúttal felfelé vágott. A szörnyeteg feje és teste közötti területet vette célba, de a szörnyeteg hátralépett, négy lábra ereszkedett, előredöntötte a fejét és újra rohamozni kezdett.

Hol a fenébe vagy?!– gondolta Berengier, ahogy újra félreszökkent a torz lény támadása elől.

A legnagyobb bánatára az nem rohant neki a falnak.

Primitív agyával valahogy rájöhetett, hogy nem sikerült a roham. Visszavett a lendülettől, kiegyenesedett újra, és Berengier felé indult hangosan szörcsögve. A mágus megállt előtte, és egy csapással a teremtmény felé döfött.

A kardjának hegye az ormányba szaladt bele, átdöfve a szívókorongot, kettőbe vágva a szelvényezett szervet. A lény felsikított fájdalmában, és megragadta Berengier vállait.

A mágus testébe minél erősebb fájdalom nyílalt. A kezéből hangos csörömpöléssel esett a kard a padlóra. A varázsló belenézett a bestia torz, szinte nem létező arcába, és összecsikordultak a fogai. A szíve hevesen vert. A homloka gyöngyözött a verejtéktől, ahogy a szörnyeteg szorítani kezdte a férfit.

Ha tovább fokozza a szorítást, akkor könnyedén eltörheti a varázsló bordáit, amik aztán a tüdejébe fúródnak. Itt fog megfulladni a saját vérébe.

Egy katakombába, lent a föld alatt. Nem fogja látni újra a Felhőtornyot, a birtokát a lány…

Teljes erőből a falnak csapta ellenfelét. Berengier felüvöltött a hátába hasító fájdalomtól.

Hát, itt a vég. Lehulltam én is… - gondolta.

Hirtelen egy árnyék jelent meg a teremtmény jobb oldalán, egy villanás és a következő pillanatban az alkarja gazdátlanul zuhant. Egérkarom állt ott, csapásra emelt tőrrel.

A lény elengedte zsákmányát, és hátralépett, hogy felvegye a harcot az új ellenfelével. Berengier – kihasználva hirtelen jött szabadságát – felkapta a kardját, és előreszúrt. A penge beleszaladt a szörny oldalába, reccsenve áthatolva a lény testét alkotó rostkötegeken.

Berengiert szinte megsüketítette az összegörnyedő argól fájdalomsikolya, mikor kihúzta a fegyverét. A teremtmény előtte térdepelt, sebzetten. Felnézett rá, de az már nem az argól volt.

Egy fiatal férfi arca nézett vissza rá, akinek sima, kerek képét szőke göndör haj keretezte és szinte nőies ajkai gúnyos szavakat súgtak. Egy másik pillanatban egy sovány öregasszony emelte rá a tekintetét, akinek összeaszott szája mosolyra húzódott, megmutatva fogatlan, szürke ínyét.

Csak képzelődsz – gondolta a mágus. A harag eltorzította a látásod.

A mágus hátán mintha forró láva kúszott volna fel, egészen fel az agyáig és vörös ködbe borítva előtte a világot. Berengier kifújta a levegőt, újra az argól nézett vissza rá.

Berengier lecsapott…

Egérkarom vezetésével jutott ki a katakombákból. A kijárat Qalac városfalának tövében volt. A távolban egyszerű, háromemeletes bérházak magasodtak, amik között sikátorok sötétlettek. A csillagok még fent voltak, de keleten már vöröslött az ég alja, jelezve a közelgő pirkadatot.

Berengier a baljában a kardját, a jobbjában egy zsákot tartott, ami már teljesen bíborszínű volt. Az argól fejéből még mindig szivárgott az anyag.

– Hol késlekedtél? – kérdezte a varázsló az elftől.

Egérkarom letörölte a tőrének pengéjét, amin még ott vöröslött az argól testnedve.

– Elrejtőztem előle. Azt hittem, hogy működni fog a terved. Végül megmentettem az életed, nem?

Berengier felvonta a szemöldökét, és mély lélegzetet vett. A levegőnek rothadás illata volt.

– Az a furcsa, hogy miért csak a küzdelem végén érkeztél.
– Úgy láttam, hogy egyedül is tudod kezelni a helyzetet. Csak a végén gondoltam úgy, hogy közbe kell lépnem – elindult a sikátor felé, közben pedig a hüvelyére csúsztatta a tőrt, és a kacatokkal teli zsákot a vállára vetette. – Egy halott a te fajtádból, túl sok kérdést szül. És mi elfek, nem szeretjük a kérdéseket.

Megállt, és hátranézett a varázslóra.

– Berengier, csak tudd, megjegyeztem a neved – felelte mosolyogva és eltűnt a sötétségben.

A varázsló felsóhajtott és az ég felé pillantott. Úgy érezte, mintha belülről hűs forrásvízzel öntötték volna le. Letette a kardját a fal mellé, és előrenyújtotta a tenyerét. Lehunyta a szemét, és látta hogy a sötétségben valami homályosan felderengett.

Felidézte a tudatába a kocka energiából szőtt tervrajzát. Ekkor megérezte a tenyerén megjelenő apró tárgy súlyát. Berengier kinyitotta a szemét, és halványan elmosolyodott. Egy sárgásfehér apró kockát tartott a kezében.

– Hol is lakik az a suhanc? – kérdezte magától, és elindult, a baljában az argól fejével. Bár Qalac népének következő éjszakája nyugodt lesz, de valakinek kellemetlen lesz az ébredés.