Hűség

Szépirodalom / Élet-halál (2199 katt) Xenothep
  2010.11.28.

A hajnal első sugara a dombtetőn talált ma is, mint negyven éve minden nap. Nyugat felé néztem a sötétségbe, mélyet lélegezve a friss óceáni levegőből. Tegnap lejárt a szolgálatom végleg, kicsit szomorúan figyeltem, ahogy elhalványodnak az utolsó csillagok is a feljövő Nap fényében. Hiányzott Dishka, ma talán jobban, mint eddig bármikor mióta eltemettem őt a sziget keleti felén a parton. A nevetése, meg a hangulatrontó ordítása az ilyen reggeleken.

- Nagyon jóóóó! Krilov feljött a nap, mit szólsz hozzá?

Három éve halt meg; egy este kiment az ellenőrző körútra, és többé nem jött vissza. Igazából nem tudom, meghalt-e valójában; a sírjában csak a személyes holmijai hevernek, őt magát nem találtam meg. Egész éjjel fenn voltam rá következő nap, kerestem őt, ordibáltam vég nélkül, míg be nem rekedtem, de válasz nem jött. Egy kicsiny szigeten éltük mindennapjainkat, amely még a térképeken sem volt jelölve, így a nevét is mi adtuk. Úgy neveztük: Éden. Persze Dishka ötlete volt, de soha nem tudtam meg, miért pont ez jutott eszébe erről a jelentéktelen zátonyról. Alig nőtt itt pár fa, azok is ritkábban itt a dombtetőn. A bázis épületét a domb alá építették, ennek a csapóajtajánál álltam most. Odalenn van a személyzeti szállásunk, a rádióerősítő a rossz adóval, meg az irányító pult, amely a nyugati oldalon lévő barlanggal van összeköttetésben. Tegnap délután a rádióvevő végleg elhallgatott, már az alapzúgást sem tudtam kicsiholni belőle. Se szerszámom, se alkatrészem nem volt a kijavításához. Ha jön is a negyven éve várt parancs, én nem fogom hallani.

Felnyitottam a csapóajtót, majd nehézkesen lemásztam a létrán. Nem ment már olyan könnyedén, mint negyven évvel ezelőtt. Huszonkét éves voltam akkor. Az ég örökké vörösen izzott, minden városban szóltak a légi riadó szirénák, a félelem nehezedett szívünkre életünk minden percében. Amikor kiképeztek, már láttam a reményt; többé nem féltem. Nadiv és én kaptuk meg ezt az állást. Marha büszkék voltunk, hogy mekkora felelősség van rajtunk.

- A rohadt életbe… - suttogtam. Egy percig csak álltam az akna alján a rozsdás falnak támaszkodva. Úgy harmincöt évvel ezelőtt egy nap Dishka magába zuhant. Hetekig nem tudtam szót érteni vele. A feladatát ellátta, de igen lassan, az agyamra ment már. Nagyon hosszú ideig tartott, míg kiszedtem belőle mi a baja. Alvás hiánytól bevérzett kék szemeit rám emelte, szája sarkában az örökké bujkáló mosollyal, de rettegést láttam most a tekintetében.

- Krilov, eszedbe jutott már, hogy talán rég vége a háborúnak?
- Hogy lenne vége? Mi az, hogy vége?

Sóhajtott, és amit ezután mondott, örökre az elmémbe vésődött:

- Minket itt felejtettek elvtárs. Ezzel az egész kibaszott nukleáris kócerájjal együtt.

Hatvan atomtöltettel felszerelt interkontinentális rakéta várta lenn a barlangban, hogy elindítsuk őket. A céljaik ismeretlenek voltak számunkra, bár az elég sokat mondó, hogy a barlang szája nyugatnak néz.

Elindultam a folyosón csukott szemmel. Ismertem már minden szegletét; csak arra figyeltem, hogy egyenletesen lélegezzek. Uralkodnom kell magamon. Dishka meg én sokat vitáztunk, sokat álmodoztunk, milyen lesz az új világ, amikor megnyerjük a háborút. Az új rend, a sok csillogó, fényes zászló, a szabadság… De az után a nap után társam egyre gyakrabban távolodott el lélekben tőlem. Láttam, hogyan mérgezi elméjét a gondolat, hogy magunkra maradtunk, tehettem bármit, mondhattam bármit, semmi nem használt. Nem tudtam meggyőzni, nem tudtam vissza adni a hitét az eszmében. Eleinte nagyon haragudtam rá, arra gondoltam, hogy otthon hagyott felesége miatt tévelyedett meg.

Elértem a rádió központot, amely most a megszokottnál is csendesebb volt. A hangszóró némán lapult lyukacsos fedőlapja mögött, tehetetlenül néztem. Mi voltunk a végső, megsemmisítő csapás láncolatának elindítói – de nem kaptuk meg a parancsot. Nem tudtunk kommunikálni a külvilággal, az adónk még az első évben tönkre ment. Minden nap vártunk, álmodoztunk, a napok meg hetek rohantak, évek múltak el, Dishka pedig egyre morózusabb lett. A hangulatváltozásai olyan szélsőségeket jártak meg, amit én követni képtelen voltam, de egy idő után hozzászoktam. Ahogy a konzerv kajához is. Néha az én agyamban is felötlött a gondolat, hogy Dishka talán igazat mondott, de aztán erőt vettem magamon.

- Fegyelem, Krilov elvtárs! – üvöltöttem a tükörbe nap, mint nap. Őriztem az eszmét, a hitemet, és a reményt, hogy megjön a parancs.

De tegnap tönkrement a vevő is.

Minden értelmét veszítette. Lehet, hogy Nadivnak valóban igaza van.

- Ó Dishka, te átkozott…

Nem volt mit ellenőrizni, nem jött parancs se éjjel, se tegnap, se előtte, se soha, mióta itt rostokolok ezen a kurva szigeten. Hát ennyi?... Tényleg csak ennyi? Hiába halt meg Dishka, és én is hiába éltem le egész életemet itt a semmiben?

A falba öklöztem.

- Fegyelem, Krilov! Még semmi nincs veszve!

Lihegve támasztottam homlokom a hideg acél falnak, hallgatva szavaim visszacsengését, aztán elakadt a lélegzetem.

- Hiszen… még semmi nincs veszve!

Átléptem az irányító szekcióba, és lázban égő szemekkel néztem végig az ellenőrző lámpákon. Minden rendben volt, mint negyven éve mindig. Remegő kezekkel forgattam el a kulcsokat, aztán felpattintottam a kapcsolók biztonsági kioldóit.

- Igazad van, Dishka! Nagyon jó!

A rendszert teljesen automatára tervezték, a feladatom ezzel elvégeztem. Amikor az utolsó lámpa is vörösre váltott, megszólalt a bunker szirénája. Iszonyú ócskán szólt, de soha még felemelőbb hangot nem hallottam ennél.

Felsiettem a felszínre, hogy láthassam őket, láthassam a rakétákat, és zokogva kezdtem a himnuszba, amint az első gonosz robajjal megindult a távoli horizont felé.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 8 db)