Kígyóvonal XV.
A nyolcadik osztályba nem kellett felvételizni. Vizsga nélkül folytathatta tanulmányait. Osztálytársai közül egyesek elmaradtak, helyettük a környező településekről érkeztek jelentkezők. Úgy megszaporodott a létszám, hogy párhuzamos osztályok indulhattak. Kálmán az A-ba került régebbi társaival együtt. Gyakran megfordult a B-ben is. Kezdte figyelgetni a szép, csinos lányokat. András bácsi maradt az osztályfőnökük. Azzal kezdte, hogy kialakított egy állandó ülésrendet. Kálmánnak az ablak melletti első pad jobbfelén jelölte meg a helyét, azzal a feladattal, hogy a melléültetett szomszédvárosi úri fiút segítse. Az nem volt fontos, hogy milyen eszközökkel. Nem véletlenül volt gondja a tanár úrnak a jól táplált szomszédra. Megkapta érte a rendszeres ellenértéket. Abban az időben nem volt könnyű egy-egy kiló húshoz hozzájutni. A segítségre szoruló fiú édesapja meg mészáros volt. Természetes, hogy András bácsi asztaláról nem hiányzott a ritka eledel.
Az iskolai év kirándulásokkal kezdődött, és nemcsak a kirándulások kedvéért. Céljuk volt azoknak a csatangolásoknak. Makkot gyűjtöttek, talán valami fizetség is járt érte. Kálmánnak az egy kicsit megzavarta a fejét. A makk alá kődarabokat helyezett, hogy minél többet nyomjon. Az átadásnál gyanúba keveredett. Nem vették át tőle a makkot, de szerencséjére büntetést nem kapott. Ezeknek a kiruccanásoknak az lett a jellemzője, hogy András bácsi nótáira meneteltek katonásan, nagy-nagy fegyelemmel. A lányoknak különösen tetszett a sportos, derék, jóképű tornatanár. Rokonszenveztek vele. A nótákat az óta is minden osztálytalálkozójukon eléneklik.
A könnyed bevezető után megkezdődött a tanítás. A régi tanárok mellé újak, fiatalok érkeztek: gyönyörű, szép földrajzos tanárnő - akár egy angyal -, akibe Kálmán rögtön szerelmes lett. Akkor került az iskolához a magyartanár, aki a szépséges földrajzos tanárnőt elcsábította a férjétől. Kálmánnak kedvence, eszményképe lett András bácsi mellett. Ő tanította meg az irodalmat érteni, szeretni s talán művelni is. Sikere volt a tanulóknál a frissen végzett matematika tanárnőnek is. Lelkesen, világosan, érthetően magyarázott.
A KISZ alapszervezet megtartotta első ülését, megválasztották a vezetőséget. Kálmán bekerült a bizottságba. Ő felelt az iskola kulturális tevékenységéért. Fontos szerepet szánt a faliújságnak. Nemcsak másoktól udvarolt ki cikkeket, ő maga is szívesen volt jelen verseivel az újságon.
Váratlanul vendég érkezett az iskolába. Az Erekfőről elszármazott költőnő. Ő is ebben az iskolában szerette meg az irodalmat, a költészetet, és szívesen adta át tapasztalatait, a műhelytitkokat. Kálmánnal hosszasan elbeszélgetett. Egyebek mellett szóba került a faliújság is. A vendég már előbb felfigyelt a faliújságra. Látta, hogy Kálmánnak verse jelent meg rajta.
– Mióta írsz verseket? – kérdezte Kálmántól.
- Nincs nagy múltja költészetemnek. Ezek a falújságcikkek az első próbálkozásaim.
- Szabad verseknek látszanak, de se nem szabadok, se nem kötöttek. A szabadhoz nincs elég kép, a kötötthöz meg hiányzik a ritmus, a zene, a dallam.
– Szóval nem vers, sőt prózának is gyenge – jegyezte meg Kálmán.
- A versben nem mesélünk, nem a nyers valóságot vetjük papírra, attól elvonatkoztatunk, és képekben érzékeltetjük a mondanivalónkat.
Hogy milyen hatással volt rá ez a beszélgetés, az bizonyítja legjobban, hogy hosszú időre abbahagyta a versírást, pedig hasznosíthatta volna a tanácsokat.
Már aznap délután megkereste Pétert, hogy elmondja neki a történteket. Azzal fejezte be, hogy számára most nem is ezek a legfontosabb dolgok, hanem az, hogy megint nincs helye a bentlakásban.
