Feladat

Horror / Novellák (2443 katt) Xenothep
  2010.12.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/5 számában.

Az ajtóval kezdődött.

Úgy rémlik, talán előtte is történtek dolgok, de vagy el sem jutottak a tudatomig, vagy találtam rájuk racionális magyarázatot. Később egyre erősödött bennem a sejtés, végül az oroszlánnal való hajnali találkozásom után bizonyossággá vált.

Azon a napon munka után semmihez nem maradt energiám, csak elheveredtem az ágyon, hogy pihenjek kicsit. Hamar elaludtam, de emlékszem, elalvás előtt egy munkahelyi probléma járt az eszemben; egy régóta húzódó, egyre kellemetlenebb feladat, amire nem találtam megoldást. Épphogy elszenderedtem, amikor a szobaajtó becsapódott. Nem ijedtem meg, inkább bosszús lettem. Percekig tartott, mire felfogtam, hogy az ajtónak nem volt semmilyen oka becsapódni. A házban nem hagytam nyitva ablakot sehol, hogy huzat legyen, párom pedig a gyerekekkel átment a barátnőjéhez. Amúgy pedig családom egyetlen tagjának sem szokása az ajtókat csapkodni. Főleg nem olyan erővel, hogy átszakadjon az ajtótok a zárnál, az ajtó pedig ellentétes irányba nyíljon.

Hüledezve vizsgálgattam a szilánkosra törött fát, és próbáltam megérteni, miképpen történhetett ez. Alvásról ezután szó sem lehetett, így készítettem egy kávét magamnak, majd az asztalomhoz ültem, hogy folytassam a munkát itthon. Az ajtóról hamar megfeledkeztem, legközelebb csak este került szóba, mikor párom észrevette a törést.

- Hát ez meg?...
- Nem tudom – vontam vállat. Kutakodva nézett rám, aztán aggódva kérdezte.
- Riel, minden rendben?
- Persze. Miért ne lenne?

A témát lezártnak tekintettem ez után. Lefeküdtünk, én próbáltam minél hamarabb elaludni, ő még nézte a tévét, de biztos voltam benne, hogy rajtam gondolkodik. Igazam bizonyítandó felém fordult, magához ölelt és a vállam simogatva kérdezte.

- Sok a gond odabent?
- Az van – mormoltam félálomban.
- Mesélj róla, ha az segít. Csóri ajtó nem tehet semmiről.

Akkor esett le, hogy azt gondolja, dühömben én vágtam be az ajtót.

- Nem én voltam, Lin.
- Oké bébi, álmodj szépeket! Szeretlek!
- Én is szeretlek, kicsim.

Megsimogatta a homlokom, adott egy csókot, aztán kikapcsolta a tévét. A sötétben hallgattam, ahogy légzése egyenletessé válik, amint elaludt, nekem viszont nem jött a szememre álom. A feladaton töprengtem, hogyan lehetne megoldani. Pörgettem az agyam, noha tudtam, mekkora ostobaság alvás helyett ezen agyalni. Majdnem hajnali egy volt, mire elaludtam.

Egy hét telt el minden különösebb esemény nélkül. Kis családom épp békés korszakát élte feltéve, hogy békének lehet nevezni, mikor pár hónapos lányom megállás nélkül üvölt, mert fáj a pocakja, nagyobbik lányom pedig annyira szeleburdi, hogy a nézésétől elfáradok. Az ajtót egy délután megragasztottam, lecsiszoltam, újra festettem, úgy csukódott, mint előtte; Lin nem hozta szóba többet. Viszont egyre sűrűbben kérdezgette tőlem, hogy kerestem-e valamit. Közeledett a hét vége, nyakig merültem a tervek tanulmányozásába éppen a számítógépemen, amikor kikiáltott a szobából.

- Meg lett?
- Micsoda szívem? – kérdeztem vissza, de az agyam nem igazán járt ott.
- Hát amit kerestél!

Sóhajtva dőltem hátra székemben. Levettem a szemüvegem, megdörzsöltem az arcomat, aztán a szoba felé indultam. Az ajtóhoz érve megszokott mozdulattal cirógattam meg a jobb oldali kőoroszlán fejét, amely kitartóan őrködött a bejáratban.

- Nem kerestem semmit szívem az égvi…

A szavam elakadt. Lin a szoba közepén állt, mögötte a szekrénysor összes ajtaja precízen sarkig tárva, fiókjai kihúzgálva. A lány felhúzott szemöldökkel nézett rám. Értetlenül léptem be.

- Mi a f…?!

Azonnal feltűnt, hogy két fiók maradt csak a helyén, a szekrénysor szimmetriáját tekintve épp ellentétesen. Becsuktunk mindet, helyére tolva a fiókokat is, én pedig töprengtem. Mióta hazajött, Lin a konyhában sürgölődött, én pedig egészen biztosan nem léptem be ide. A gyerekek túl kicsik ahhoz a felső szekrények ajtóit kinyissák. Mi történt itt?

- Riel, fura vagy mostanában.
- Én? Fura?
- Hát… nyugtalanul alszol. Még beszélsz is néha álmodban.

Elvigyorodtam.

- És elmondtam már a szeretőm nevét?

Lin is elmosolyodott.

- Nem, ennél sokkal unalmasabb dolgokról beszélsz. A terv, a feladat, a hatékonyság, valami sorozatszám, ennyit érteni csak.

Bólintottam.

- Könnyen lehet. Van egy feladat, amin nem tudok átvergődni egyszerűen. Most is azon fáradozok… Mondd csak, alva járni is szoktam?
- Azt nem.
- Akkor ki nyitotta ki a szekrényeket?

Némán néztünk egymásra, aztán Lin huhogni kezdett, mint egy kísértet, de végül elvihogta az egészet. A szekrény témát is lezártuk. Másnap reggel korán ébredtem. Próbáltam minél csendesebben megközelíteni az ajtót a sötétben, hogy ne ébresszem fel a páromat. Éjjel sűrűn ébren volt, néha én is felriadtam; a kicsi lány nyugtalanul aludt nagyon. Most csend uralta a házat, én pedig már előre élveztem a szombat kora reggel nyugalmát. Talán lesz egy teljes órám is a feladatra koncentrálni, mielőtt nagyobbik lányom elő nem áll valami frappáns ötlettel. A vak sötétben a bizonyosság határozottságával léptem át a küszöbön nem számítva semmiféle akadályra, így teljes erőből belerúgtam valami nagyon kemény dologba.

- Hogyazajókurv…!

Egy szisszenéssel hallgattam el, inkább elfojtva fájdalomkiáltásomat, majd a parázsba lépett indián táncát előadva botorkáltam a kapcsoló felé. Amikor a konyhát elöntötte a neon hideg ragyogása, elvakítva fordultam meg, hogy megnézzem, mivel hozott össze jó sorsom. A meglepetéstől elállt a lélegzetem. Hitetlenkedve sántikáltam vissza a szobaajtóhoz, halkan becsuktam, aztán leguggoltam és szembenéztem a gránit díszoroszlánnal, ami minimum hatvan kilogrammot nyomott. Megcirógattam, ahogy eddig is már annyiszor.

- Ne mozdulj!

Megcsináltam a kávémat, aztán törökülésben ismét a szobor elé ültem. Ahogy jobban megnéztem, akkor tűnt fel, hogy ez a bal oldali oroszlán. Onnan tudtam, hogy költözéskor felborult a teherautón, amitől az egyik füle megcsorbult kissé. Viszont az ajtó bal oldalán most a jobb oldali oroszlán ült. Végigpörgettem az elmúlt napokat a fejemben; az ajtó, a szekrények, most meg az oroszlán. Itt valami történik. Kizárt, hogy ezt a szobrot családom tagjai közül bárki is megmozdíthatta volna, márpedig tény, hogy most itt van a bejárat kellős közepén. A kőoroszlánok pedig nem szoktak nagyon sétálgatni. Kávémat kortyolgatva elmerültem gondolataimban, közben teljesen kivilágosodott. Párom így talált rám. Állt a szobaajtóban nagy szemeket meresztve. Arcán még az álom nyugalma, szemeiben enyhe csodálkozás.

- Riel?
- Szia!
- Mit csinálsz te itt?

Akkor döbbentem rá, hogy már régen nem az oroszlánon jár az agyam, hanem a feladaton. Felkászálódtam, letettem a poharam az asztalra és a szoborra mutattam.

- Segítenél a helyére tolni?

Lin nem akadékoskodott, többek között ezért is szerettem annyira. Rám hagyta a hülyeségeimet nagyrészt, amivel sokat segített kapcsolatunk nehezebb időszakaiban. Visszatoltuk a szobrot, nem is került szóba a dolog egy darabig. Innentől egyre sűrűbben fordultak elő különös dolgok a házban, sőt a ház körül is, de érdekes módon nem kavartak fel az események különösebben. Néha kinyíltak az ablakok, vagy leestek a könyvek a polcról, de soha nem láttunk, vagy hallottunk semmit. Igaz, még soha nem láttam könyveket úgy leesni a polcról, hogy szépen egymásra rendeződjenek közben spirál alakzatban. Ez a jelenség egészen elbűvölt, le is fényképeztem, de a fotón nem tűnt annyira bizarrnak, mint a valóságban. Az oroszlánok felváltva kétszer is elcsavarogtak az éjjel, másodszor ráadásul a jobb oldali kiment a kocsifelhajtóra, és ott csücsült le a közepén, mindezt úgy, hogy a bejárati ajtó zárva maradt. Nem volt kedvem onnan becipelni, így csak betoltam a garázsba, de az éjjel korrekten visszasétált a helyére, mert reggel ott találtam ismét.

Lin rezignáltan vette tudomásul a dolgokat, legalábbis nem látszott rajta, hogy idegesítené bármi is, de egyre sűrűbben tett rá utalásokat, hogy ki kellene vizsgáltatnom magam.

- Miért pont nekem? - kérdeztem.
- Agyon hajtod magad! Örökké az a rohadt terv, már teljesen felemészt. Van róla fogalmad, hogy ma reggel, mikor kérdeztem, mivel kéred a pirítóst, te egy sorozatszámmal feleltél?

Felnevettem.

- Tényleg? Ne haragudj… De ez mókás, hehe!
- Szerintem meg nem vicces, hehe.

Megsimogattam az arcát.

- Jól vagyok, kicsim. Hidd el! Minden oké. Jó, talán kissé kimerít ez a sikertelenség, de ez minden.
- És az oroszlán?

Felvontam a szemöldököm.

- Nem tudom! Honnan szedjem? Nem vagyok parapszichoizémókus. Néha odébbmennek, nagy cucc! Mindig visszajönnek. Hűséges cicukák.
- Riel, ne haragudj, de… úgy érzem, valahogy közöd van hozzá.
- Mármint?
- A dolgok… amik történnek, érted?

Ingattam a fejem.

- Nem. Fogalmam sincs, mire gondolsz.

Lin felsóhajtott.

- Egy reggel hamarabb ébredtem fel, mint te. Bementem a fürdőszobába, hogy megmosakodjak. Tudod, mi volt a tükörre írva?

Érdeklődve néztem fel.

- Na?
- 20C42P10U. Még pedig tükörírással, visszafelé. Ismerős?
- Igen, ez annak az alkatrésznek a sorozatszáma, ami… hogy-hogy oda volt írva?

Lin sokatmondó pillantással intett az asztalom felé.

- Még hozzá a te filceddel!

Az nap este bezártam a szobaajtót, és megkértem a páromat, hogy a kulcsot dugja el valahova, hogy ne lássam. Azt gondoltam, talán alva járok valóban, vagy akár ébren is néha furcsa önkívületi állapotba esek, és úgy követem el a dolgokat. Nagy lányom aznap éjjel a barátnőjénél aludt, a kicsi pedig velünk volt a szobában. Mindenkinek adtam jó éjt puszit, aztán bebújtam az ágyba és az előre odakészített liszttel vékonyan beszórtam a térfelemen a parkettát.

- Na, most lebuktatlak, Poltergeist!

Ha netán éjjel meg akarnék lógni oroszlánt zaklatni, annak nyoma lesz, de remélhetőleg úgyis megállít az ajtó.

A reggel fura eredményt hozott.

A lisztben nem találtam lábnyomot, az ajtó is zárva maradt egész éjjel, a jobb oldali oroszlán mégis a konyha közepén ült, szemben a tűzhelyjel, és a tükörképét bámulta a sütő ajtajának üvegében.

- Pontosan mikor is bolondultunk meg? – kérdezte Lin halkan, mire vállat vontam.
- Nem emlékszem.
- Nem lenne ideje átnézni a kopogó szellemekkel foglalkozó irodalmat?
- Lin, ha itt szellem van, az teljesen ártalmatlan, ráadásul nem is kopogtat. De áruld el, a mi szellemünket miért érdekelne egy terv annyira, hogy egy alkatrész számát felírja a…

Döbbenten hallgattam el.

- Tükörre? – próbált kisegíteni Lin készségesen, aztán észrevette az arckifejezésem.
- Riel?...

Az oroszlánt néztem, amint az meg a sütőajtó üvegét nézi, és pörgettem az agyam.

- Lin, mit néz Simba?
- Semmit drágám, ez csak egy darab kő.
- Rossz optika.

A lány mélyet sóhajtott, aztán erőt vett magán, csinált két kávét, majd az egyiket a kezembe nyomta.

- Riel, az életem eddig sem volt unalmas melletted, most viszont szeretném is érteni, mi folyik itt.
- Rossz az optika, érted?

Leguggoltam az oroszlán mellé, mire Lin is letérdelt mellém.

- Na, most mondd meg: mit néz Simba?
- A tükörképét.
- Ez melyik oroszlán?
- Nem tudom, Riel, nem látok különbséget köztük.
- Dehogynem – mondtam türelmesen. – Az egyiküknek letört a jobb füle hegye költözéskor, ezért a baloldalra tettük, hogy ne legyen feltűnő. Most a jobb oldali hely üres, de nézd csak ennek itt a fülét!

Lin szemei felcsillantak.

- Helyet cseréltek!
- Aham. A tükörre pedig tükörírással volt felírva a sorozat szám. A szekrénysor fiókjai a szimmetriához képest fordított képet mutattak, a könyvek spirál alakzata is a fordításra utal.
- Ééés az a szerencsétlen ajtó?
- Lin fogalmam sincs, hogy működik a telekinézis. Lehet, hogy akkor jött meg a felismerés.

A lány intett.

- Oké, szóval azt mondod, ezekkel a dolgokkal te… üzentél valamit magadnak?
- Igen, így valahogy. A 20C42P10U sorozatszámú alkatrész felel az áramkörben azért, hogy a rezonanciát a membránok a megfelelő polaritás mellett…

Lin csodálattal nézett rám, ragyogó kék szemei csillogtak, szája sarkában kedves mosoly, ezért a nézésért szerettem bele. Elmosolyodtam.

- Egy szót sem értesz.
- Az semmi! De nem is érdekel, Riel – átölelt, megcsókolt, aztán a vállamra hajtotta a fejét.
- Szóval megoldottad a feladatot.

Megszállottan dolgoztam egész nap, estére készen állt az új, átértelmezett terv, egyetlen mozzanatában sem találtam hibát. Egészen felpezsdültem. Este vágyódóan bújtam páromhoz, aki hasonló hévvel viszonozta ölelésemet, szerelmesen suttogtam a fülébe:
- Ó 20C42P10U…

Lin felnevetett:

- Na, kifelé az ágyamból, te idióta!

Ez után minden visszatért a normális kerékvágásba, a jelenségek megszűntek teljesen, pár héttel később szinte álomszerűnek tűnt az egész. Egy reggel aztán nagyobbik lányom a szemeit dörzsölgetve jött be a szobába. Közénk fészkelődött és az ajtó felé mutatott.

- Képzeld, apu, az egyik oroszlán odaült a másik mellé az éjszaka. Biztos fázott.
- Ühüm – dünnyögtem félálomban, mielőtt még egyáltalán felfogtam volna, mit mondott.
- És képzeld, most tanultunk cipőt kötni, de én nem tudom, hogy kell. Egyszerűen nem megy.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 5 db)