Fagyott lelkek...
A földre borult egy konok téli álom, a ködös félhomályban a fény sugarait is alig látom. Sűrű, gomolygó köd kerekedik a házak felé, s a messzeségben már minden hófehér. A fák ágai már roskadoznak a nagy teher alatt, s szívüket elnyomja sok ezernyi bánat. Fagyott sírhantok, melyekké ők most váltak, s lelküket már elhagyták a buzgó vágyak. Magányosan roskadoznak, nem segít rajtuk senki, hisz a tél nagyúr tud lenni. Nem érzik a nap perzselő melegét, mert ő is elfordította a fejét. Szerencsétlenül, nyomorultan várják a feloldozást, de a tél fogva tartja őket és számukra már nincs szabadulás. Fagyos tekintetével csak fájdalmat okoz, s fogcsikorgató hideggel elnémítja a hangokat, hogy ne hallja a panaszokat. Nem érdeklik a fák bánatos gondolatai, sem a színpompázó pillanatai, hisz ők is a hatalom áldozatai. A nap hiába is akarna segíteni, meggátolják a tél veszedelmes katonái. Azok a fagyos fellegek, akik megtörik a lelket, s kiszipolyozzák belőle a szeretet. Így nem marad más, csak egy lélek, ami véges, és egy átfagyott, megcsonkított holtest…
