Időnyom - Amíg a kenyerem eszed!

Szépirodalom / Novellák (1003 katt) Milton Gray
  2016.01.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/1 számában.

Könyvtárnyi pszichológia kutatás bizonyítja, hogy a szülők egymás között megnyilvánuló, dominanciára törekvő stratégiái alakítják gyermekeik viselkedési mintáit. Éppen ezért a tinédzser olykor keserves tapasztalatokkal éli meg a felnőttek erőszakosnak tűnő világát, és nem érti, hogy az egyik percben még féltőn szerető apa vagy anya a másikban miért válik kőszívű diktátorává életének?


Karesz már az általános iskolában eldöntötte, hogy ő bizony színész lesz. Valószínűleg lehetett némi érzéke e szakma iránt, mert a biológia tanárnőnk még a negyven éves osztálytalálkozón is élénken emlékezett a váratlan dolgozatírás bejelentésekor előadott, Hamletet megszégyenítő monológjára. Ám apja, a kultúra e formája iránt érzéketlen bányafúrómester az eset kitudódása után két akkora nyakast kevert le fiának, hogy azzal évtizedekre rögzítette velük a bányászélet iránti töretlen elkötelezettségét. Így hát Karesz a vájáriskola befejezése után segédvájár, vájár, majd csapatvezető vájár lett. Alig tizenkilenc évesen egy súlyosan sérült társát mentette ki az omlásból, évekkel később bányamentőként pedig két eszméletlen bányászt hozott ki a bánya metánnal telt olyan részéről, ahova rajta kívül senki nem mert bemenni. Élő legendaként nagyobb tisztelet övezte, mint a kor leghíresebb színművészeit.


Andris esete más történet. Apja a gimnázium magyar-történelem szakos tanára és a környék igazi különlegessége volt. Talán Ő volt az első, aki hidat vert a kommunista hatalom által osztályellenségnek nyilvánított értelmiség és a munkásosztály közé. Ugyanis rendszeres látogatója volt a Lapos nevű kocsmának, ahol a műszakról egy sörre betérő bányászoknak gyakran verseket, vagy novellákat adott elő. Egy alkalommal fogadásból közel négy órán át szavalt, vagy idézett a világirodalom remekeiből. Sok bányász bizony az ő ösztönzésére ült be felnőtt fejjel az esti általános, majd a középiskola padjába.

Nos! A tanár úr fia némileg hasonlított apjára. Vékonydongájú, szőkébe hajló, göndör hajú srác volt. Rajongott a beat zenéért, a motorokért és az autókért. Isten adta szabad akaratából el is határozta, hogy ő bizony autószerelő lesz. A baj csupán az volt, hogy ekkor már a gimnázium harmadik osztályát járta, s az értelmiségi család minden felnőtt tagjában lángoló indulatot gerjesztett az Andris által felvázolt proletár jövő rémképe. Olyannyira, hogy a tanár úr egy alkalmas pillanatban úgy megrakta gyermekét, hogy Makarenko, a nevelő célzatú pofon feltalálója nyakát behúzva lapított volna annak láttán. A jövő a tanár urat igazolta. Andris ugyanis elvégezve a gimnáziumot, felvételt nyert az egyetemre, ottani tanulmányainak befejezése után röviddel pedig szakterületének kiváló tudója, napjainkra pedig szülővárosának megbecsült, nagy tiszteletben álló patriótája lett.

***

Az általános iskola utolsó éve zaklatottan indult számomra. Egy nyári napközis verekedést követően ugyanis kizártak az iskolámból. Édesanyám sírva könyörgött az igazgatóhelyettesnek, hogy csak ezt az egy évet bírják még ki velem, s ha kell, hát osszanak ki néhány taslit, ha megérdemlem, Ő nem fog feljelentést tenni. Pista bácsi az ég felé pillantva az orra alatt mormogott valamit, majd felém fordulva nagyot sóhajtott.

- Rendben, de itt nincs év ismétlés!

Élénken emlékszem arra az ötéves koromban nekem szegezett kérdésre, hogy:

- Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
- Orvos! - válaszoltam magabiztosan, s közben lopva kerestem apám büszkeségtől csillogó tekintetét!

No persze! Ha minden gyerek vágya teljesült volna, aki abban a korban orvos akart lenni, ma valószínűleg nem lenne orvoshiány az egészségügyben. Én az akartam lenni! Akkor. Később pedig autóbuszvezető, markológép kezelő, fagylaltárus, no és focista. Attól függően, hogy éppen milyen eseménynek voltam szem- vagy fültanúja. Az általános iskola utolsó éve az élet olyan szakasza, amikor a gyermek valamiért hirtelen öregedni kezd. Nyolcadikosként, tizennégy évesen az a kérdés viszont, hogy „mi leszel, ha nagy leszel”, őszintén és tudatosan megválaszolhatatlan. Hogy mi akarok lenni? Mit tudom én! Bármi! Ne kelljen sokat melózni, közben düböröghessen a Beatles és az Omega, fürtökben lógjanak rajtam a csajok, s a haverokkal akkor bandázhassak, amikor csak akarok. No és persze egy talicska pénzt keressek!

E foglalkozáshoz vezető utat viszont a mai napig nem sikerült megtalálnom. Nem mintha nem tudnék olyanokról, akiknek ölébe hullott e Kánaán, ám a sors, vagy Isten akaratából, de valószínűbb, hogy kellő szorgalom és motiváció hiányában ez kimaradt életemből. Persze volt itt még valami, amely behatárolta ambíciómat, mégpedig a tanulmányi eredményem. A hetedik osztályt lezáró „kettesalával” jó esetben is csak tartalékként jöhettem volna szóba a helyi kukás autó szemeteseinek csapatában. S hogy még sem így lett, a mai napig rejtély számomra.

Mert valami csendben megváltozott. Nem azonnal, nem hivalkodón, de visszavonhatatlanul. Egy óra alatti rendetlenkedésért fizika tanárnőm a tanítás végeztével bezárt a fizika-kémia szertárba. Úgy öt perccel később ő is bejött és elkezdett matatni a számomra titokzatos és különleges eszközök, anyagok között, aztán intett, hogy segítsek neki. A következő órákon már laborasszisztensi minőségben szereltem fel és le, hoztam és vittem azokat a szertárba.

Annak ellenére, hogy a tankönyveim nagy része ez idő alatt is érintetlen maradt, természettudománnyal kapcsolatos kíváncsiságom és ismereteim viszont folyamatosan nőttek, s ezzel együtt tantárgyi jegyeim is ugrásszerűen javultak. Olyannyira, hogy félévkor az osztály harmadik legjobb eredményt elért fiú tanulója voltam. Boldogan vittem haza a „négyegészöttizedes” félévi bizonyítványomat, amit aztán az ismét márga részeg apám indulatosan hozzám vágott.

- Kitörölheted vele a seggedet, fiam! Ötszörös a túljelentkezés a szakközépiskolában! Ezzel akarsz te bekerülni?
- Ha nem sikerül, akkor majd megyek a gimnáziumba. Igaz, többet kell tanulni, de biztosabb a bejutás az egyetemre.
- Egyetemre? Miféle egyetemre? Elmész szépen a szakmunkásképzőbe, kitanulsz valamilyen szakmát, s ha már a saját fizetésedből élsz, azt csinálsz és oda mész ahova akarsz. Megértetted? – csapott akkorát a dohányzó asztalra hogy a megbillenő poharából néhány csepp bor kifröccsent a fehér horgolt terítőre.

Nem, nem értettem meg! E pillanatig reméltem, hogy visszanyerhetek valamit a korábbi dolgaim miatt igen csak kihűlt apai szeretetéből. Ehelyett alkoholtól bűzlő lehelettel, véreres kidülledt szemekkel az arcomba üvöltve ismételte meg.

- Megértetted?

Ami a középiskolai tanulmányokat illeti, sajnos neki lett igaza. Bár a felvételi vizsgám a vártnál is jobban sikerült, a sokszoros túljelentkezés miatt bejutási esélyt csak az jelentett volna, ha valamelyik szülőm komoly pártpolitikai múlttal vagy állami kitüntetéssel rendelkezik. Ilyen pedig nem volt.

Az 1966-67-es tanév befejeztével véget ért életem általános iskolás szakasza, melyet egy csodálatos osztálykirándulással zártunk. Csehszlovákiába utaztunk néhány napra és a Magas Tátrában a hófödte Lomnici-csúcs tövében életre szóló emlékekkel búcsúztunk tanárainktól és egymástól.

A nyár a szokatlanul sok élmény hatására oly gyorsan eltelt, hogy mire felocsúdtam, már villanyszerelő tanoncként a szakmunkásképző padjában ültem apám akarata szerint. A hét első három napján szakmai gyakorlaton voltunk a tanműhelyben, csütörtöktől szombatig pedig elméleti oktatáson az iskolában. A város harminc kilométeres körzetéből verbuválódott közösségünk viszont sokkal inkább egy torzsalkodásoktól hangos, folyamatos konfliktusokkal terhelt, éppen darabjaira hulló bandára hasonlított, semmint egy veszélyes, de szép szakmát elsajátítani akaró osztályra.

Október utolsó péntekén a kora esti órákban az egyik magnókazettámat szedtem darabokra, mert átfordult benne a szalag, amikor csengettek.

- Menj, nézd meg, ki az! – kiabált be apám, aki a televízión éppen a híradót nézte a nappaliban.
- Apa! Szét van szedve a kazetta. Most nem tudok kimenni! Te közelebb vagy, légy szí…!
- Azt mondtam, hogy menj, nézd meg, ki az, mert ha bemegyek, kiváglak a kazettáddal együtt!
- Ez már megint részeg! – nyögtem olyan halkan, nehogy meghallja.

Az asztallapon szétszóródott alkatrészeket a középre kotortam és duzzogva kivonultam ajtót nyitni.

- Jó estét! Darvas Frigyes vagyok! – köszönt rám egy idegen. - Itthon vannak a szülei?
- Jó estét! – hebegtem meglepetten – Igen. Az édesapám!
- Szeretnék beszélni vele. Bemehetek?
- Tessék! – engedtem utat neki. – Bent van a szobában.
- Csak néhány percig zavarok - belépett, kigombolta, de nem vette le kabátját, majd a szobaajtó felé mutatott. - Erre?
- Igen. Délután sörözött a haverjaival, most egy kicsit ittas.
- Értem - mosolygott az idegen. – Majd vigyázok!
- Téged keresnek! – léptem a szobába.

Apám a fotel ívben hajló karfájába kapaszkodva állt fel, imbolyogva a televízióhoz lépett és kikapcsolta.

- Jó estét! – fordult a vendég felé és kíváncsiságát cseppet sem titkolva vizslatta néhány pillanatig. - Ismernem kellene?
- Nem! Nem hiszem! – mosolyodott el az idegen és kezet nyújtott. – Jó estét! Darvas Frigyes vagyok, a gimnázium igazgatója.
- Foglaljon helyet! – fordította ki az egyik széket az asztal alól. S miután az igazgató leült, ő is visszahuppant a fotelba.
- Bocsánat, akkor én nem zavarok – indultam el, hogy a kazettám javítását folytassam.
- Ne menjen! Maradjon, kérem! Amiért jöttem, az magára is tartozik.
- Ülj le! – mutatott apám ellenmondást nem tűrve a másik székre.
- Csak pár percig zavarom Önöket – folytatta Darvas Frigyes. – Egy kedves ismerősöm kérésének teszek eleget. Ő Feri fizika tanára volt az általános iskolában. Nagyon sok jót mesélt a fiáról, többek között, hogy nagyszerű diák, aki megnyerte a fizika és földrajz versenyt. Azt is mondta, dicséretes a szorgalma és megbízható, rendes fiatalember.
- No! Akkor az biztosan egy másik Feri, mert én a fiamat egyáltalán nem így ismerem – vágott közbe apám.
- Ha Marika, a volt osztályfőnök és István, az iskola igazgatóhelyettese is ezt állítja, én bizony elhiszem! – folytatta az igazgató. - Viszont azt is elmondta, hogy miután a szakközépiskolába a túljelentkezés miatt nem vették fel, szakmunkás tanulónak állt. Tudja, elvtárs, az pedig nagy hiba!
Erre a mondatra apám szemöldöke a homloka közepéig szaladt.
- Mi van? Nagy hiba, ha valaki rendes szakmát tanul? – hangjában érezhető volt a növekvő indulat.
- Az önmagában még nem hiba, ha olyan tanul szakmát, akinek többre nincs tehetsége. De a maga fiának bizony sokkal többre van!
- Ne mondja! És azt maga honnan tudja? Tanította talán?
- Nem, de akik tanították, valamennyien dicsérték. Engedje, hogy fia a gimnáziumban folytassa a tanulmányait! Biztos vagyok abban, hogy négy év múlva felveszik bármelyik egyetemre.
- Már megint az a kurva egyetem! – ugrott fel apám a fotelból és most már kiabálva folytatta. - Nem lesz itt semmiféle egyetem! Megértette? Mit gondol, meddig fogom még eltartani? Elvégzi a szakmunkásképzőt, munkába áll, és ha lesz saját keresete, azt csinál, amit akar! De addig azt, amit én mondok neki!
- Apa! Legalább engedd, hogy…! – próbáltam csitítani, de olyan dühösen fordult felém, hogy jobbnak láttam inkább elhallgatni.

Az igazgatónak szemmel láthatóan elege lett apám alpári megnyilvánulásából. Felállt és oda lépett hozzá.

- Gondolja meg! Lenne egy mérnök, vagy orvos fia. Hány apa lenne büszke rá!
- Mérnök, lófasz! Meg doktor Úr! - üvöltötte magából kikelve. – Menjen innen, amíg jól van dolga!
- Rendben! – Darvas Frigyes kimért mozdulatokkal gombolta be kabátját, elindult, de a küszöbnél visszafordult. – Azért gondolja át holnap még egyszer!
Amint az ajtó bezárult mögötte, apám felém fordult.
- Azt hitted, hogy ha egy igazgatót küldesz rám, akkor elengedlek gimnáziumba?
- Nem én küldtem! Azt sem tudtam, hogy ő a gimnázium igazgatója! – horgasztottam le a fejem.
- Még hogy mérnök úr! Doktor úr! Pont egy diplomás szarházi hiányzik a családból. Ne bámulj ilyen értetlenül, mert úgy szájon váglak mindjárt, hogy kiköpöd a fogadat!

Ekkor értettem meg a történet mélyen lappangó lényegét. Apám nem csak részeg, hanem irigy és féltékeny volt. Az ötvenes évek végén, a Párt Politikai Főiskoláján részegen átdorbézolt éjszakákat követő kizárásával az ő karrierje akkor véget ért. A családunkban nála eszesebb és erősebb soha senki nem lehet!

Elindultam, hogy folytassam az asztalomon heverő kazetta összeszerelését, ám elkapta a karomat és magához rántott.

- Amíg az én kenyeremet eszed, azt csinálsz, amit mondok, vagy eltakarodsz a lakásomból!

Előző oldal Milton Gray