A tanítvány VI.

A jövő útjai / Novellák (1179 katt) Ebenezer
  2016.01.04.

Nilo először csak azt érezte, hogy valami nagyon keményen fekszik, ami roppant szokatlan volt számára. A mesterlövész páncélok meglehetősen kényelmesek voltak, lévén a legtöbbször fekve kellett lőni, amikor pedig csak a kevlár volt rajta, alváskor, akkor a matrac puhasága ölelte. Lassan kinyitotta a szemét, de alig tudott kivenni valamit a félhomályban.

Annyi bizonyos volt, hogy egy linóleummal borított padlón hevert, valamilyen helyiségben, amelyet egyetlen neoncső hideg fénye világított be odafentről. Nem mert megmozdulni, inkább erősen fülelt. Nem fázott, pedig alsóneműben volt, egyszerű bokszernadrágban és trikóban, amit az Elitek a kevlár alatt hordtak.

Tőle pár lépésre feküdt Tamara, aki akárcsak a lövész, szintén éberen fülelt. Még egy kicsit elgémberedettnek érezte magát az elektromosságtól, bár csak a tünetekből sejtette, mi történhetett, mert azonnal elájult a tóparton. Látta maga előtt Nilót, és hallotta, hogy valaki csendben lélegzik mögötte. Úgy gondolta, Ankh lehet az.

- Nyugodtan keljetek fel! - hallott egy ismerős hangot, amely mindig megnyugtatta. – Csak mi vagyunk itt.

A földön fekvő alsóneműs katonák lassan feltápászkodtak, és hang irányába néztek. A sarokban egy páncélja nélkül is termetes alak ült, hátát a falnak vetve – a Főnök.

- Mi történt? – morgott Ruben. – Hol a fenében vagyunk?
- Csapdába csaltak minket, és most fogságban vagyunk – felelte a Főnök, mintha csak a kantinban ücsörögne és csevegne.

Szemüket meresztve fordultak körbe, de nem láttak mást, mint egy teljesen üres, ablaktalan szobát, amelynek egyetlen duplaszárnyú ajtaja volt a terem túlsó végében. Több lámpa is volt a plafonon, de csak az az egyetlen fénycső volt a helyén, amely a hűvös félhomályt biztosította.

- Mi ez a hely? – kérdezte Keiko.
- Szerintem egy korábbi tanácsterem – szólt Tamara, aki épp négykézláb tapogatott előre a földön. – Érzem a székek bemélyedését a műanyagpadlón.
Ruben az ajtó felé indult.
- Zárva van – jegyezte meg a Főnök.
- Azért én is megnézem – válaszolt a nő.

A férfi intett felé, és nyugodtan nézte, amint a karcsú alak körvonalai elmosódnak a homályban. Nilo csak most ébredt rá, hogy valóra vált egy álma, háromszorosan is. A kolónia egyértelműen legcsinosabb női tagjait látta maga előtt bugyiban és trikóban. Ezért a látványért egyesek akár öltek is volna még most is, amikor Iyengar hadnagy népszerűsége már erősen megcsappant a férfiak körében.

- Most mi lesz? – szólalt meg végül, mert érezte, hogy a hadnagy és Tamara is észrevette, amint őket bámulja.
- Ha nem öltek meg azonnal, akkor valami tervük van velünk – állapította meg a nyilvánvalót Keiko.

A Főnök röviden elmesélte, mi történt a parton, majd azt is, hogy egy szállítójármű hozta őket ide, de mivel a fejét behúzták egy koszos zsákba, nem látta, hol vannak. A fegyvereiket és öltözetüket gyakorlott mozdulatokkal leszedték róluk, és elvitték valahová. Azóta, talán másfél órája, minden csendes.

- Szellőzők vannak a plafonon – szólt Ruben. – És odakint lámpák égnek, valószínű egy folyosón. Az is ilyen linóleummal fedett, de nem látszik semmi más.
- Kurva jó – állapította meg Ankh. – És most mit csinálunk?
- Akármit is - mondta Keiko -, gyorsan kell. Ez nem egy börtöncella, és nem is egy genetikai állomás. Vagyis csak átmenetileg vagyunk itt.
- Ha a ruháink a kezünkbe kerülnek – folytatta Tamara -, vége az álcázásunknak.
- Bassza meg! – hördült fel Ankh. – Rohadt halak!
- Ssss! – sziszegett Nilo. – Ha meghallják, hogy ébren vagyunk, talán bejönnek.

A szakaszparancsnok körbejáratta a tekintetét az emberein és a szobán, majd a tenyereibe temette az arcát. Vörös haja hosszan előre lógott, és egy pillanatig úgy tűnt, mintha vér csurogna le a kezein.

- A picsába – sóhajtott végül. – A nagy, büdös picsába.

Soha, senki nem hallotta káromkodni Iyengar hadnagyot, még a leghevesebb tűzpárbajban, vagy a legszorultabb helyzetben sem. Sőt, akkor sem, amikor néhány alfahím vette a bátorságot és beszólt neki még a kolónián töltött idejének legelején. Keiko mosolygós volt, akármi is történjen, még aközben is, hogy puszta kézzel vagy egy irattartó mappával pofozta le a magukról megfeledkezett, nagyszájú disznókat. Senki nem mert megszólalni.

- Most mi lesz? – mondta végül a nő, és a Főnökre nézett.
A férfi előredőlt a sarokból, és komolyan a hadnagy szemébe nézett:
- Most lesz belőled igazi parancsnok.


Keiko oldalra fordította a fejét, és az üres falat bámulta. Tudta, hogy a Főnöknek igaza van. Dacára a kitűnővel végzett Akadémiának, nem volt valódi vezető. Sokkal inkább egy szilaj amazon, aki ugyanezt a vakmerőséget várta el másoktól is, és aki nem sokat törődött sem a veszéllyel, sem a tanácsokkal, sem a társai véleményével. Úgy gondolta, egy jó parancsnok saját példával jár elöl, nem határozatlan, és legfőképpen nem kér segítséget másoktól. Ráadásul japán volt, ősei büszke vére csörgedezett az ereiben, azoké a harcosoké, akik egykoron tízszeres túlerővel is szemszálltak gondolkodás, vagy a félelem legkisebb szikrája nélkül.

És most itt volt, ambíciói, képességei, álmai, illetve több mint hatéves sikeres tanulmánya és eredményes katonai szolgálata ellenére, egy kopott, sötét, ismeretlen helyen, ahol fogva tartották az idegenek, akiket annyira gyűlölt. Vesztesnek érezte magát, elesettnek és legyőzöttnek. Ettől a máskor oly megbízhatóan működő intuíciója is elpárolgott, be kellett ismernie, hogy fogalma sincs, mit tegyen.

Bár csak magában merte kimondani mindezeket, az amúgy is roppant nyomasztó néma beismerést csak tovább nehezítette, hogy mindenki őt figyelte. Úgy érezte, olvasnak a gondolataiban, és most sajnálják, vagy ami még rosszabb, megvetik őt.

Újra a sarokban ülő férfira nézett.

- Semmi baj. Megoldjuk ezt is… együtt – szólt a Főnök, hogy csak Keiko hallotta, és halványan rámosolygott.


- Valaki jön! – suttogta Ruben, és nesztelenül visszasurrant a többiekhez az ajtótól.
- Földre! – szólt a Főnök, míg ő maga hátradőlt a sötétségbe.

Hamarosan mindenki hallotta, ahogy léptek közelednek a folyosón. A hangokból ítélve xenorgok voltak, valószínű páncélban, mert erőteljesen csattogtak a csizmáik. Közvetlenül az ajtó előtt álltak meg, majd valami halkan sípolt, és az ajtó egyik szárnya feltárult. Fény ömlött be a terembe, megvilágítva a padlón heverő embereket, ám jótékony homályban hagyva a sarkokat.

Valóban két idegen pusztító állt az ajtóban fegyverrel, ám sisak nélkül. Kidülledő halszemükkel próbáltak bebámulni a szobába, de valószínű nem sokat láttak. Furcsa hangok hagyták el az egyik száját, majd újabb csizmák koppantak, és az újonnan érkező xenorg egy tolókocsis embert gurított be a helyiségbe. Az ajtó hangos csapódással bezárult, és egy hosszú sípolás jelezte, hogy a láthatatlan zárak a helyükre csúsztak.

- Maga kicsoda? – hallatszott Keiko hangja, amikor a xenorgok lépteinek hangja végleg elhalt.
A tolószékes alak láthatóan összerezzent.
- Ki van itt?
Ruben olyan hangtalanul, mint egy szellem, közellépett hozzá.
- Egy ember?! – kiáltott a férfi, de gyorsan a szájára tapasztotta a kezét. – Egy ember! – suttogta újra, de hangjában örömteli meglepetéssel.

Hamarosan köré gyűlt a szakasz minden tagja, és leplezetlen érdeklődéssel nézték az idős, kócos férfit, akinek hiányzott mindkét lába. Meglehetősen rossz állapotban volt, szakálla össze-vissza nőtt, arca sápadt és beesett volt. Vékony teste erőtlennek tűnt, és szakadt ruha volt rajta.

- Keiko Iyengar hadnagy vagyok, az Elit Páncélosok szakaszvezetője. Maga kicsoda?
- Óh, az Elitek – mosolyodott el a férfi. – Maguk is Genfből jöttek?
- Nem. Miért?
- Mert ők voltak itt nemrég.
- Már voltak itt mások is? – szakadt fel önkéntelenül Tamarából.
- Igen. Úgy… két hónapja? Vagy nem tudom – mélázott el a férfi.
- Hol vagyunk? – tette fel az első értelmes kérdést Nilo.
- Ez itt Darmstadt, az európai műholdvezérlő központ. Vagyis ez volt az, mielőtt ezek a… lények megjelentek itt.
- Darmstadt? – értetlenkedett Ankh. – Az hol van?
- Németország déli részén. Kábé háromszáz kilométerre a Boden-tótól, ahol minket elkaptak – magyarázta szárazon Ruben.
- Egy pillanat – vágott közbe Keiko izgatottan. – Azt mondta, műholdvezérlő központ? Milyen műholdak?
A tolószékes alak felé nézett, és láthatóan kihúzta magát.
- Dr. Karl Raischlung vagyok, az Európai Űrügynökség darmstadti műholdvezérlő központjának főmérnöke. Innen irányítottunk minden európai műholdat, amíg ezek a… szóval ezek meg nem jelentek, és… szóval, vége nem lett a munkánknak.
- Hogy-hogy maga életben van? – kérdezte Ankh hangjában nem kevés gyanakvással.
A kérdés megállt a levegőben, és mindenki az ülő férfira nézett.
- Amikor megjelentek itt, sokakat azonnal lelőttek – kezdte a doktor komoran. – Majd hoztak egy nagy monitort, és ábrákat mutattak rajta. Aki értetlenül nézett rá, azt helyben agyonlőtték. Páran azonban felismertük, hogy ezek röppályák a Föld körül. Nem a mi műholdjainké, hanem más szatelliteké, de gondosan beállított röppályák voltak. Azt akarták, hogy valahogyan… szóval valahogyan hangoljuk rá a mi eszközeinket ezekre a műholdakra. Aki megrázta a fejét, azt azonnal elvitték, és sosem láttam őket újra.
- Maga a xenorgoknak dolgozik? – hűlt el Ankh. – Maga mocskos barom…!
- Nyugi, Ankh! – szólt rá Keiko. – Megértem a dühödet, de várj még! – fejezte be, és lopva a Főnökre pillantott, aki alig észrevehetően bólintott.
- Folytassa! – biccentett Karl felé.
- Nézzék, én tudós vagyok, mérnök. Amit itt látnak, az az én gyermekem, az életem. Nem engedhettem át… azoknak. Értik, ugye?
Olyan elesetten nézett körbe, mint egy elveszett kisgyerek.
- Ne aggódjon, doki – szólt a hadnagy –, mondja csak tovább.
- Borzasztó komplikált volt, de végül sikerült valahogyan… szóval megoldani a problémát, és most innen vezérlik a saját műholdjaikat.
- Hol van a többi mérnök? – szólt Ruben.
- Csak engem hagytak életben, miután elkészült a rendszer. Gondolom, engem ítéltek meg a legveszélytelenebbnek – mondta Karl, és a lábaira nézett. – Időnként felvisznek, hogy valami beállítást vagy módosítást elvégezzek. Vagy egyek, és tisztálkodjam.
- Hogyan kommunikál velük, doktor? – kérdezte a Főnök.
- A matematika nyelvén, és persze képekkel. Megmutatják, mit akarnak elérni, vagy mi a problémájuk. Én meg megoldásokat találok ki. Persze nagyon nehéz, mert a saját berendezéseiket használják, én alig igazodok el rajtuk.
Bár tucatnyi kérdés volt mindenkiben, egy pillanatra néma csend telepedett a szobára.
- Oké, doktor… Karl – mondta végül a hadnagy. – Tehát 2024 szeptemberéig ez itt egy földi műholdvezérlő állomás volt, azóta pedig az Ön szaktudásával egy xenorg műholdközpont lett, ahonnan az idegenek a saját eszközeiket irányítják?
- Ja.
- Mi történt az előző szakasszal? Hol vannak?
- Elvitték őket.
- Nem próbáltak megszökni? – vetette fel Tamara.
- Nein. Csak hárman voltak, az egyik sebesült volt.
- Genfből jöttek. Mit mondtak még?
- Valami lezuhant repülőgép mellett kapták el őket egy tónál.
- Kurvaélet! – tört fel Ankhból.


Ahogy a kezdeti izgalom valamivel alábbhagyott, Dr. Raischlung elmondta, amit megtudott a genfi szakasztól, azaz nagyjából mindazt, amit a xenorg invázióról, és az azóta kialakult helyzetről tudni lehet dióhájban. A svájci csapatról kiderült, hogy akkor, amikor őket csapdába csalták, még nem volt elektrosokk és kontra-mágneses erőtér, csak a fegyverek emelkedtek ki a vízből. Igaz, azok rögtön tüzet is nyitottak, és elsőként a könnyebb vértezetet viselő felderítők haltak meg, majd két páncélos. Ekkor abbahagyták a lövöldözést, és a megmaradt három katona letette a fegyvert. Két napig voltak ugyanebben a szobában, majd elhurcolták őket, Keiko szerint minden valószínűség szerint egy genetikai állomásra.

- Most, hogy tisztáztuk a helyzetünket, találjunk ki valamit, mielőtt minket is felboncolnak – szögezte le a hadnagy. – Javaslatok?

Ankh és Ruben úgy nézett Keikóra, mintha kísértetet látna. A többiek kevésbé voltak meglepve, de azért magukban elcsodálkoztak a nő váratlan kérdésén. Iyengar hadnagy tényleg a véleményüket kérdezte?

- Ööö… - kezdte bátortalanul Tamara -, talán mi megpróbálhatnánk meglépni innen.
Keiko bólintott.
- A szellőzők? – kérdezte bizonytalanul Ruben.
- Kezdetnek nem rossz ötlet – helyeselt a hadnagy, és látta, hogy Ruben zavartan elmosolyodik.
- Ha legközelebb jönnek, meglephetnénk őket – javasolta Nilo.
- Főnök? Ankh? – nézett a férfiak felé Keiko.
Ankh megvonta a vállát:
- Jól beszél a srác, üssük szét őket! Többen vagyunk.
- Doktor – kezdte nyugodtan a Főnök, amikor mindenki felé fordult -, maga hogy tűnne el innen, ha tehetné?

Előző oldal Ebenezer
Vélemények a műről (eddig 4 db)