Kígyóvonal IX.
Korán kelt, mert félórára is szükség volt, hogy beérjen a tanítás kezdésére. Az iskolában jól érezte magát. Igyekezett pótolni azt, amit falusi iskolájában nem kapott meg, pedig jó tanító nénije volt. Béla bácsi, aki osztályfőnökként vezette az osztályt, hamar észrevette, hogy Kálmán törekvő, szorgalmas gyermek, és támogatta a fejlődését. Úgy gondolta, hogy leginkább azzal segíthet neki, ha becsalogatja a könyvtárba – ő volt az iskola könyvtárosa.
– Kálmán, órák után gyere be hozzám, a könyvtárba, egy kicsit elbeszélgetünk.
Nyugtalan lett, vajon miért hívja Béla bácsi.
– Szeretsz olvasni, fiam? Járt már a kezedben könyv?
– A könyvet szeretem, de a Szent Biblián kívül semmi egyebet nem olvastam.
– Akarod pótolni? – kérdezte Béla Bácsi. Tudnál segíteni nekem itt a könyvtárban, s mellette olvashatsz, amennyit akarsz.
Örvendett az ajánlatnak, és lelkesen fogott hozzá, hogy meghódítsa a várat, amelyet a könyvtár jelentett számára. Először képeskönyveket ajánlott neki Béla bácsi, s azokat nagyon szerette is, de következtek finom, érdekes történeteikkel a magyar írók: A két koldusdiákot többször is elolvasta, de Jókai meg Móricz írásai is kedvencei közé tartoztak. A csend virágai között jól érezte magát. Közeledett karácsony, a szorgos készülődés napjait élték.
Abban az időben az ünnep nem volt ünnep, ugyanúgy dolgoztak a vallási ünnepek alatt is, mint a hétköznapokon. Úgyhogy Kálmán nem tudott hazamenni, ahol gyönyörű karácsonyéjszakákat töltött, zengett az egész falu, a barátaival ők is megkántálták a rokonokat, ismerősöket. Most mindez elmaradt. Vacsoráztak, lefeküdtek, és Kálmánra ráborult a nyomasztó csöndes-sötét éjszaka. Kisírta magát, és elaludt. Reggel szomorúan ébredt, de lassan magához tért, elővette a könyveit, és olvasott. Másnap iskolába kellett menni, az ünnep nem érdekelte a vezetőket. Két óra körül érkezett haza. Délután nem sok dolga akadt, csak a könyveivel volt elfoglalva. Estefelé tüzet akart rakni, de sok-sok próbálkozásra sem sikerült. Vette a petróleumos edényt, s öntött belőle a kályhába. Hatalmas láng csapott ki a kályha szájából. A lobbanásra erős idegességgel ugrott be a sógora, kapta a piszkafát, és darabokra törte a hátán. Ilyen kemény fenyítést nemcsak Kálmán kapott tőle, másoknak is sikerült részesedni belőle.
Az iskolában minden jól alakult, szorgalma biztosíték volt arra, hogy a jó tanulók közé tornázza fel magát. A tavasz kellemes, szép napokat hozott, s ebben a napos hangulatban vidáman teltek a napok. Otthon azonban kevésbé örvendezhetett, mert úgy tűnt, hogy valami nincs rendben; lehangoltság, feszültség nyomasztó hangulata lengte be az egész házat. Mély hallgatás szorongott kint is, bent is; senki senkivel nem beszélt. Csak néhány mondatot lesett el a felnőttek beszélgetéséből.
– Jártak itt a nyomozók?
– Nem, egyelőre nem volt senki. Sanyi se nézett még erre.
– Nem is baj, egyelőre ne keverjük be őt is!
A háziak ajkáról lopta el ezt a rövid szócserét. Később megtudta a részleteket is. Sanyi bátyja tímár mester volt. Megegyezett a sógorral, hogy együtt, sötét titokban bőröket csereznek, készítenek ki, hogy a nehéz anyagi helyzetükön valamit segítsenek. De hát igencsak ráfizettek, mert lefülelték őket, a sógor három hónapi börtönbüntetést kapott. A tavasz hátralévő részét együtt töltötte Juliska nénjével, s aztán elkövetkezett a nem várt vakáció: a kapálás, az aratás, mint máskor.
