Időszámításunk előtt ki tudja, hány évvel ezelőtt
A férfi piszkosan, csapzottan, nemi szervét és hátsóját takaró, bölénybunda-alsóneműben tipegett be a barlangba. A nő odabent volt. Hasonló viseletben, elcsodálkozva bámulta a tenyerében tartott köveket. Amikor megcsapta a „ház” urának izzadságtól, vizelettől és ürüléktők áporodott szaga, szeme felcsillant, eldobta a kavicsokat és azonnal felpattant a szikladarabról, melyen addig ült.
– An? – kérdezte reménykedve, gyomra pedig megkorogva olyan hangot adott ki, mintha csak őt ismételte volna.
– Enl – rázta a fejét csalódottan a hazaérkező. – Uanblu amunu! – hadonászott a kezével, és folyton lándzsája életlen végére mutogatott.
– Bloem! – kritizálta párját a nő, közben fintorgott.
A férfi arca elvörösödött, amit még az egészet beborító kosz ellenére is látni lehetett. Felugrott ugyanarra a szikladarabra, melyen előtte a másik ült. Amaz hátrahőkölt.
– Vlááá! – üvöltötte a férfi, és ujjával parancsolóan párjára mutatott.
– Nlob – kért elnézést fejét leszegve a gyengébbik nem képviselője, de közben arra gondolt, igazságtalanul beszélnek vele így, hiszen ő csak őszinte volt.
A férfi – talán, mert megérezte a másik őszintétlen bocsánatkérését – levetette magát a „szék”-ről, elrugdosta mindenfele párja lehullajtott kavicsait, és megragadta a hajánál fogva. Egymás bűzös leheletétől – igaz, ekkor még nem sejtették, hogy ez az oka, különben minimum egy illatos bokorágat nyomtak volna partnerük szájába – megszédültek egy pillanatra, majd dulakodni kezdtek. Kisodródtak a barlang széléig, ahol kicsit később fáradtan meginogtak, és nekitámasztották a hátukat otthonuk falának. A férfi megbánó arckifejezéssel asszonyára pislantott, majd belepisilt a mögöttük csordogáló, egyébként meseszép, ám most sárgás-barna és moha-zöld színekben keveredő patakocskába. Párja ugyanígy tett. Aztán mindketten belekortyoltak a patak vízébe, hogy szomjukat oltsák. Leheveredtek egymás mellé, a nő a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Mlu? – kérdezte, miközben ura tekintetét fürkészte.
– Mlu – felelte amaz, és szája mintha enyhe mosolyra húzódott volna, de lehet, hogy csak a falakról tükröződő szürkeség csalta meg a nő szemét.
Akárhogy is, a nő sóhajtott egyet, és még közelebb húzódott a másikhoz. Ez magabiztossággal töltötte el a férfit, mert úgy érezte, szükség van rá. Ekkor összeszedegette a szanaszét gurult köveket, kis kupacba rakta, hogy párja csodálhassa őket, míg ő távol van. Ezután, hogy bizonyítsa rátermettségét, felpattant, belemarkolt a közelükben lévő hangyabolyba, és a nő, mintha csak bor lenne, két tenyeréből kiszürcsölte őket. Jóízűen rágta meg a nagyobbakat, a kisebbeket akadt, hogy egészben lenyelte. A férfi viszont nem érte be ennyivel, nem hagyhatta, hogy párja éhen maradjon.
– Blukk? – érdeklődte meg a nőnél, hogy mit szólna a békákhoz, melyre a válasz heves tapsikolás lett.
A „ház” ura hihetetlen fürgeségről és ügyességről tanúbizonyságot téve elkapott kettőt, kiszakította a combjukat, melyeket párjának dobott, a testüket pedig saját éhségének csillapítására megtartotta magának. Mindenki szájában összefutna a nyál, ha csak a cuppogást és a fogszívást hallja, ám a látvány már merőben más hatást keltene, hiszen kifejezetten gyomorforgató kép, amint valakinek békabelsőségek csorognak ki oldalt a szájából, avagy megkeményedett, hólyagos bőrük megrágásával akad gondja, így kiköpi azt, a sárgás-barna és moha-zöld patakocska vizében meg-megmártogatja, hogy megpuhuljon, aztán újrapróbálkozik.
Amikor jóllaktak, elégedetten szusszantak fel, majd kéz a kézben kiszökdeltek a friss levegőre, belevetették magukat a puhának éppen nem mondható, ám nekik akkor kellemes fűbe. A fű csak úgy zöldellt, és a szálakat az orruk alá fújta a szél. A fű zöldellt, és megcsiklandozta a nyakukat. A fű zöldellt, és ők élvezték a természetet. A fű zöldellt, egészen addig, amíg egyiküket el nem kapta a cifrafugázás a sok hangya, béka meg sárgás-barna és moha-zöld víz összekeveredése miatt, és sötétre nem festette azt. Ekkor az alacsony bokrok leveleinek rendeltetése is mindig megváltozott, új feladatkört kaptak, csakúgy, mint a zöldellő füvek. A napfényben díszelgő, esőcseppek mosta hatalmas levelek ilyenkor nem díszelegtek, és mocskosabbak lettek, mint valaha. Más levelek, mint például azok, amelyek egzotikus kisugárzással rendelkeztek, elvesztették egzotikájukat. Megint másfélék, mint azok, amelyeken apró bogarak barangoltak fel-alá, lakatlanná váltak. A bogarak meg hajléktalanná.
A férfi és a nő tehát nem panaszkodhattak. Ilyen volt egy rosszabbnak mondható napjuk. Alapvető szexuális szükségleteiket ösztönükből fakadóan bárhol, bármikor képesek voltak kielégíteni. Mocsokban, fertőben éltek, sokszor éheztek is, de legalább ott voltak egymásnak. Megannyiszor a csillagos ég alatt temetkeztek a másik karjába, megannyiszor mosdottak meg a közeli tavacska simogató vizében. Bár nem ismerték a „szeretet” szó jelentését, azt érezték egymás iránt.
Napjaikat többnyire a barlangjuk körül tengették, de előfordult, hogy az eredménytelen vadászat miatt a férfi kénytelen volt messzebb is körülnézni. Az egyik ilyen napon különös kurjantásokra lett figyelmes, és amikor közelebb lopózott a hangok forrásához, elkerekedett szemekkel bámulta a kisebb csoportot. Hatan voltak, három hím és három nőstény. Nem a számuk, sokkal inkább a létezésük váltotta ki a férfi meglepettségét. Egészen addig azt hitték, rajtuk kívül nincs más ember. Figyelve, hogy le ne lepleződjön, óvatosan elhagyta a környéket, és hazasietett kedveséhez.
– Umanauma albuakmanu! – köpködött, fújtatott a férfi, és a kezeivel hevesen hadonászott.
– Lumu? – tárta szét karját értetlenül a nő, mivel párja bárhogy próbálta elmagyarázni neki, hogy mi történt, a beszéd még eléggé kezdetleges kommunikációs eszköz volt a számukra. Ezért a férfi úgy döntött, követ vesz a kezébe, és megrajzolja, ha már elmondani nem képes. Három pálcikaembert rajzolt egymás mellé, ágyékukhoz kisebb vonalakat húzott. Kicsivel távolabb tőlük újabb hármat, nekik már pici, hegyesedő pontot tett melltájékra. Ebből a nő azonnal megértette, miről van szó, és az ő szeme is elkerekedett.
Alaposan átgondolták, mi tévők legyenek, és úgy döntöttek, tiszteletüket teszik csoportnál. Üdvözlésképpen az előző napról megmaradt bölényhúst vitték el, ami a nő ötlete volt. A férfi nem ujjongott érte, hogy a nehezen megszerzett táplálékot elajándékozzák, de az érv, hogy ez által könnyebben befogadják majd őket, meggyőzte. Amikor megérkeztek a csoport táborához, megdöbbentek. Azok valami démoni szenvedéllyel, partnereiket állandóan cserélgetve közösültek egymással. A férfi és a nő egymásra pillantott, egyből tudták, hogy a másik mit gondol. Nem vágytak már többé rá, hogy bekerüljenek a csoportba.
Próbáltak csendben visszaosonni, ám a vadabbak meghallották az ágak reccsenését. Utánuk eredtek. Még az elejtett bölényhús sem állította meg őket, nem arra fájt a foguk. Faágak törtek, por szállt a levegőbe lépteik nyomán. A férfi és a nő a barlangjukba menekültek vissza, melyről úgy hitték, biztonságot nyújt. Tévedtek. A betolakodók betolakodtak. A nőneműek a nőre, a hímneműek pedig a férfire vetették rá magukat. A férfi sokáig ellenállt, küzdött, amennyire az erejéből tellett, de végül alulmaradt. Lefogták őket. Ezután cseréltek. A három vad nő rávetette magát az elgyengült férfira, markolászni kezdték hímvesszőjét, míg az meg nem merevedett. Felváltogatva ültek a kemény péniszre, sőt, akkor sem hagyták abba, miután elernyedt. Ez alatt a három vad hím a nővel foglalatoskodott. Amíg egyiküknek elég volt leszorítani, a másik kettő egyszerre mocskolta össze, aztán váltottak, hogy mindhármuknak jusson a jóból. A nő minden nyílását kihasználták, nem is egyszer.
Innentől így ment ez hosszú heteken át. A hat vad beköltözött a barlangba. Nappal a hímek vadászni mentek, magukkal vitték a férfit is, és rendszerint csalinak használták, míg a nőneműek – miután kiderült, hogy a vadászatban nem tudnak igazán segédkezni – ehető növényeket, gyümölcsöket gyűjtöttek, valamint unaloműzés gyanánt a nőt bántalmazták, ütötték-verték, rugdosták. Egyszer észrevették, hogy a nő sírva szorongatja a köveit, és elvették tőle. Röhögve dobták bele a patak vizébe, és a nőt lefogták, amikor megpróbált utánuk ugrani. Ugyanezen a napon a három vad hím a férfi nélkül tért vissza a barlangba.
– Gulumo unu? – kérdezte ijedten őket. – Gulumo unu?! – visította hisztérikusan, de azok nem értették.
Amikor rájöttek – mert ugye előbb-utóbb egyértelművé vált –, hogy kit keres, hatalmas röhögésben törtek ki, és odadobták neki a férfi kettétört lándzsáját. A nő letérdelt, és mikor felfogta, hogy mi történt, behunyta a szemét egy pillanatra. Aztán kinyitotta és magához húzta a lándzsa élesebbik felét, amitől amazok mindnyájan hátrahőköltek. A nő felpattant, és mielőtt a hímek lefoghatták volna, elvágta vele saját nyakát. Vére előbb lassan csordogált, majd gyorsabban. A vöröslő folyadék elkúszott egész a kicsi patakocskáig, és átszínezte annak vizét.
