Hullajó éjszakát! II. - Dr. Samson

Horror / Novellák (1134 katt) DrSamson
  2015.11.05.

Hideg csikorgás.

Mint, amikor fém súrlódik fémen.

Hihetetlen idegesítő.

Mitől származik ez a hang?

Úristen, fejezze már be! – gondolta a cellában fekvő férfi. Ruhája rongyos volt, szakadozott, fekete haja kócos csimbókokban keretezte borostás arcát. Sovány volt, akár egy csontváz. Vagy talán az is volt? Kezét súlyos bilincs fosztotta meg szabadságától. Nem csak a rácsoknak súrlódó bilincs hangja volt elviselhetetlen.

Feltápászkodott a hideg, döngölt földpadlóról és a rácsokba kapaszkodva próbált felegyenesedni, nem ment túl könnyen neki. Látszott, hogy alig van ereje még mozogni is. Szeme összeszűkült és a távoli, sötét sarkot figyelte. Valaki vagy valami mozgott ott, de nem tudta pontosan kivenni, hogy ember vagy állat-e. Az árny elindult felé, mikor meglátta, hogy ébredezik. Egy másik férfi volt az, szürke orvosi köpenyt viselt, félhosszú ősz haja és szakálla volt. Valamit tartott a kezében, ekkor gyufa sercent és meggyújtott egy gyertyát, ami halványsárga fénybe vonta a kis szobaszerűséget, melyben rácsok különítették el az egyik sarkot.

– Ki maga? – kérdezte a sovány férfi. – Miért vagyok bezárva? Ez… ez egy börtön?
– Nem. Csupán óvintézkedés – válaszolta nyugodtan az öreg.

A hosszú hajú férfi felvonta a szemöldökét és karba tette a kezét, elfordult a szakállas férfitől és a falhoz lépett. Nem volt túl közlékeny állapotban ezek után.

– Willnek hívnak, igaz?

A férfi nem volt hajlandó a faltól elfordulni, mintha valami érdekeset fedezett volna fel a mocskos köveken. Szorosabbra fonta a karját, makacsul hallgatott. Miért tartják fogva? Nem bűnöző, nem tud róla, hogy akármit is tett volna, és ha mégis: miért pont egy orvos zárta be? Egyáltalán honnan tudná, hogy Willnek hívják-e vagy sem. Egy pillanat, hiszen a nevét sem tudja, azt sem, hogyan került ide, igazából semmit sem tud, csak az elmúlt öt perc eseményeire emlékszik. A sötét cella, az orvos gyertyával. Mi értelme van akkor ellenkezni? Semmi esélye sincs, csak ha együttműködik.

– Nem tudom, hogy hívnak, lehet, hogy így, lehet, hogy nem.
– Nem lepődtem meg, bár gondolhattam volna rá. Akarod tudni, hogyan kerültél ide?
– Nem tudom. Nem ártana.
– Igazából meghaltál. És most sem élsz, mármint a hagyományos értelemben.
– Micsoda?! Ne szédítsen!
– Elhiheted. Szeretnél megbizonyosodni róla?

Idegesítő volt a magabiztosság, ami a férfi hangjából áradt, miközben ilyen sületlenségeket mondott. A legnagyobb szélhámos lehet a városban, ilyen higgadtan előadni ilyen képtelen dolgokat. Ránézett az orvosra. Mélyen ülő kék szeme rezzenéstelenül fürkészte az arcát, s eközben csillogott a gyertya fényében.

– Na jó, tegyük fel, hogy meghaltam, de nem tudom elhinni, hogy most, szóval… hogy bizonyítaná?
– Tedd a szívedre a kezed és esküdj meg, akár egy jó hazafi, hogy senkinek sem szólsz erről!

A hosszú hajú férfi gondolkodás nélkül a szívére helyezte jobb kezét. Mikor kimondta volna az esküt, az orvos felemelte csontos ujját és egy pillanat alatt belé fojtotta a szót.

– Érzel valamit?
– Mit kellene?
– Amit ilyenkor szokás.
– Mit… nem értem, hogy mire… – elakadt a lélegzete, tényleg nem érzett semmit. Tapogatta a nyakát, a csuklóját. Semmi. Semmi szívműködésre utaló jel.
– NEM! Ez nem lehet… hogyan?

Az orvos nem szólt semmit, csak vizsgálta a cellában álló férfi arckifejezését, mintha pont ezt a reakciót várta volna. Tudott valamit, amit a páciense nem, ez roppantul idegesítette a halottat.

– Pontosan nem tudom, testi értelemben halott, a tudatod nem. Ezek szerint sikerült áttörést elérnem, hidd el, nem kis teljesítmény. Nem te vagy az első, akin kísérletezem. Légzés rendben?
– Azt hiszem, igen. De nem értem, mi értelme van ennek? Lélegzem, de semmi értelme…
– Egyszerű, megszokásból. Próbáld csak meg visszatartani a lélegzeted!

A férfi már meg sem lepődött, visszatartotta lélegzetét. Arra számított, hogy elszédül, fuldokolni kezd vagy csillagokat lát. De nem, semmi, eltelt egy, majd két perc. Aztán pedig öt is. Semmi, semmi reakció. Az orvos feljegyzett valamit a kezében tartott lúdtollal egy papír cetlire.

– Pontosan erre számítottam. Csak azért van szükséged levegőre, hogy beszélni tudj.
– De hogyan? Nem lehet… hogy… meghaltam.
– Nagyon úgy tűnik pedig.
– Hogy kerültem ide? Miért vagyok bezárva? Ki maga?
– Dr. Samson vagyok, tegezz nyugodtan! Azért vagy bezárva, mert nem tudtam, hogy megbízhatok-e benned vagy sem. Hisz egy élőholt vagy. Az elődeid nem voltak ilyen készségesek, igazság szerint el kellett őket pusztítanom, reméltem, hogy rád nem ez a sors vár. Veled kissé máshogy jártam el. Megfigyelhető: nem vagy agresszív, tudsz értelmesen kommunikálni, testi reakcióid szemlátomást megmaradtak, viszont emlékezet központod sérülhetett, ami nem is csoda. Az előtted lévő, úgymond, áldozataim, bár nem ez a helyes megfogalmazás, de megteszi, más kezelést kaptak. Az agyfunkciók kevés figyelmet kaptak, szinte semmit, csak a mozgás koordináció, testi erő és a mozgékonyság volt a fontos. Prototípusok voltak, agresszív és utálatos bestiák. Mint már mondtam, rád nem ez a sors várt.

Szünetet tartott, látta a meglepettséget a férfi arcán. Ez is szintén jó jel, az érzelemközpont is tökéletesen funkcionál. Ezt abból is sikerült levonnia, hogy képes volt megsértődni, illetve hitetlenkedni. Bámulatos, nem hitte volna.

– Hogyan kerültél ide? – folytatta. - Emlékeim szerint te Will vagy, a temetőben dolgoztál Crandallnek, Harris nevű társaddal együtt. Sírásók voltatok, amíg meg nem haltatok munkaadótok jóvoltából. Nem szép történet. Amilyen állapotban találtam rád, csoda, hogy össze tudtalak kaparni. Szinte használhatatlan kéz, valószínűleg a csákány lyukasztotta át, bátorkodtam lecserélni sérült végtagod. Nézd meg!

Will lenézett a kezeire, meghökkentette a látvány. A bal keze nem úgy nézett ki, mint egy normális bal kéz. Sem bőr, sem hús, sem pedig inak nem voltak rajta. Csupán csontok, márvány fehér csontok voltak ott, semmi egyéb. Behajlította ujjait, majd kiengedte őket. Majd megismételte még egyszer.

– Nem tudom pontosan, hogyan lehetséges, hogy inak és izmok nélkül tudod mozgatni. Bámulatos, egyszerűen csodálatos.
– Csodálatos!? BÁMULATOS??? Bámulatos az, hogy meghaltam és mégis élek? Eltorzult szörnyként tovább léteznem? Ez… ezt nem nevezném sem bámulatosnak, sem pedig kéznek! – dühöngött Will és felmutatta ökölbe szorult balját, majd beleöklözött a falba. Meglepő eredménnyel, keze nyomán megrepedt a zord kőfal és meglátszottak az ujjak nyomai az ütés helyén. Ezen mindketten meglepődtek igencsak.
– Nocsak! Úgy látszik, ereje megsokszorozódott. Egy próbát másik kézzel?

Will lendítette jobb kezét és beleütött a falba ismét, semmi eredmény. Ha csak azt nem számítjuk, hogy a felső bőrréteg felszakadt, ám vér nem folyt a sebekből.

– Ezek szerint csak a műtött kézzel megy. Tudod, Will, az nem a te kezed. Pontosabban már igen, mivel te használod. De az előző tulajdonos egy kollégád, akit sikeresen megszabadítottál a haláltól is. Hm, mármint az élő-holt állapottól, nem lett volna túl értelmes, ha azt mondom, hogy az életétől. Ő erősebb volt, mint te, mert teljes mértékben átváltozott. Téged csak megfertőztek a kórsággal és kezdtél átalakulni, ezzel vissza is tértünk ahhoz a részhez, amikor rád találtam a temetőben. Reggel mentem ki, lehetőleg minél korábban szoktam, mikor már pirkad, előtte nem nagyon akaródzik odamerészkednem. Persze megvannak az eszközeim, amikkel megvédhetem magam, de hát jobb az elővigyázatosság, nemde?

– Nem járt senki akkor a temetőben, én pedig elhoztam a tested és elvégeztem a szükséges vizsgálatokat rajtad. Útközben találkoztam Harris ivócimborájával, éppen hazafelé tántorogtak a Féllábú tengerészből matt részegen. Kérdezték is, hogy miért hurcollak, erre mondtam nekik: kissé kiütötted magad az éjjel. Meglepődtek, állításuk szerint igen jól bírod az alkoholt. De tudod, milyenek a részegek, könnyű őket jobb belátásra bírni. Nagy szerencséd volt, ugyanis még az ilyen kezdeti szakaszban a napfény nem okoz túl nagy károsodást a bőrben. A kéz pedig, amit átültettem, éppen a köpenyed alatt volt, így többé-kevésbé megvédte a napfénytől. Amint látod, könyöktől lefelé új csak a karod. Az agyfunkcióidat pedig egy kis elektromosság révén hoztam vissza, ismét csak azt tudom hangoztatni, még szerencse, hogy nem voltál túl sokáig halott, ugyanis van egy időintervallum, amin kívül már menthetetlen az agy. Az emlékeid remélhetőleg többnyire visszatérnek.

– Harris… ő hová lett? Bent volt a kriptában, Crandall kriptájában. Az öreg Stan megölte, letépte a fejét és… Úristen, letépte Harris fejét és egyszerűen csak hozzám vágta, aztán megöltem a csákánnyal… betörtek a halottak. Azután haltam meg én is, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni.
– Remek, tehát emlékszel valamire már. Gyere, kiengedlek.

Elővett egy hatalmas kulcskarikát a köpenye belső zsebéből és a zárba dugta, amely egy kattanva kitárult Will előtt. Nem habozott sokat, azonnal kilépett cellájából és az orvos elé lépett. A második kulccsal pedig a bilincset vette le a férfiről.

– Harris egyébként nem volt ott, nem tudom, hová lett, de nem volt a kriptában, sem pedig a környéken. Körbenéztem, de nem volt sehol senki, csupán te és rengeteg vérfolt a padlón és Crandall maradványai a koporsója előtt.

Samson a cella előtt álló asztal és székek felé intett, jelezve, hogy üljenek le. A gyertyát elhelyezte az asztal közepén és helyet foglalt a kopott, nyikorgó ülőalkalmatosságon.

– Nem hiszem, hogy túlságosan fáradékony lennél, de mégis megköszönném, ha kényelembe helyeznéd magad. Így, jó.

A szobában kicsit jobban körbe tudott szemlélődni Will: a berendezési tárgyakat nem csak a székek meg az asztal alkotta. Volt a cellával átellenben egy hatalmas szekrény tele üvegcsékkel, orvosi felszerelésekkel, fogókkal és nem utolsó sorban csontokkal. A szekrény mellett, ahonnan Samson előjött, egy ajtó volt, ahonnan lépcső vezetett felfelé, halvány fény szűrődött be rajta, de nem lehetett megállapítani, hogy reggel van-e vagy éppen este. A fenti ajtó, úgy néz ki, zárva volt és csak a küszöb alatt jött be fény fentről. Továbbá a pincének ablaka sem volt, így semmiféle természetes fény nem világította meg, csupán a gyertya remegő fényköre.

– Harris eltűnt. Valaki elvitte?
– Nem tudom, lehetséges. De akkor miért hagytak ott téged? Miért csak őt vitték magukkal? Be kell valljam, magam sem értem. Egyáltalán ki vitte volna magával? Egy fejetlen holttest elég feltűnő az utcákon fényes nappal.
– Igen. Két holttest is eltűnik. A Hippokratészi-eskü semmit nem mond az orvosoknak manapság? Hullarablás, csonkítás.

Samson a homlokát ráncolva hátradőlt székén és a gyertyalángjára meredt egy pillanatig, majd megszólalt.

– Nem vagyok sem szent, sem pedig a hétköznapi értelemben vett orvos. Legfőképp az első igaz rám. A második pedig azért fontos, mivel nem értem, miért aggaszt az téged, hogy visszahoztalak az életbe.
– Vissza? Ez élet lenne? Ez?!
– Majd egyszer meghálálod, nem tesz semmit.

Will csak mordult egyet, de nem szólt inkább semmit, úgyis csak ingerültségének adhatott volna hangot. Helyette felkelt a székről és körbejárt a szobában, Samson mozdulatlanul ült, nem zavarta, hogy páciense a szekrényhez sétál és megszemléli a csontokat, amelyeket az évek hosszú során gyűjtött be útjai során.

– Mindenből van raktáron? Jézus… karok, lábak, bordák, koponya… épp csak kar nem volt, mikor szükségem lett volna rá.
– Nem, az pont nem volt. De elég a szavakból. Enni is kéne valamit, nemde? Oh, bocsáss meg, nem valószínű, hogy neked szükséged van efféle dolgokra, de ha arról van szó, ehetsz is akár.

Samson felkelt a székről és a gyertyát maga előtt tartva elindult a félhomályba burkolózó lépcső felé, széles karmozdulattal invitálva vendégét.

– Erre tessék.

Felmentek mindketten a lépcsőn, amely egy odúszerű kis nappaliba vezetett, a nap már csaknem lehanyatlott a horizont mögött, halvány fénybe vonva a helyiséget. Willnek így is el kellett takarnia szemét, mert nem bírta a fényt.

– Azt hiszem, még egy darabig itt maradok. Nem túl előnyös a fényben lennem.

Samson bólintott, majd leült az egyik ütött-kopott fotelba, pár perc múlva már nem hatolt át a napfény a hegyek fölött, így biztosítva Willnek szabad mozgást a szobában. Körülnézett Samson szobájában. A közepén egy dohányzó asztal állt, akörül fotelok, alatta egy elnyűtt, poros szőnyeg terült szét. A fal tele volt képekkel, rajzokkal, mind valamilyen testrészt, torzót vagy az egész testet ábrázolt. Voltak újságkivágások eltűnt holttestekről, megcsonkított holttestekről. Fametszetek koponyákról. Will éppen egy meztelen női testről készült rajzot vett szemügyre.

– Látom, tetszik, bár azt hiszem, hogy a te esetedben ez nem… na, mindegy. Elvégre orvosi szempontból van ott, ahol van és nem kedvtelésből. Munkahelyi ártalomnak is nevezhetném, hogy ilyenekkel van tele a falam. A konyha szerencsére nem így néz ki.

Végigment a szobán a lépcsővel szemben lévő ajtóhoz. És eltűnt a félhomályban. Will ellépett a képektől. Balra két nagy ablak szolgáltatott kilátással, a távolban látszódott a temető.

Most meg kéne borzongnom a gondolatra – gondolta Will.

Jobbra keskeny falépcső vezetett a felsőbb szintre. A lépcső mellett felfelé szintén képek voltak, de ezek inkább Samson felmenőit ábrázolták, megnyugtató volt látni, hogy mindenki egyben lett megörökítve a képeken.

Will Samson után indult a konyhába, ami szemmel láthatóan tisztább volt, mint a többi helyiség a házban. Itt is középen állt egy asztal, körülötte négy szék, a falakon körbe polcok és a sarokban, az ajtó mögött egy konyhaszekrény. A polcok felét boros és whiskys üvegek foglalták el. Némelyikben még akadt is egy kicsi a nedűből. Lehetséges, hogy Samson sokat ivott, de túlzottan nem látszott meg rajta. Sötét karikák a szem alatt, talán csak ennyi. Whiskytől és dohányzástól érces hang. Valamiért mégis szimpatikus volt Willnek. Hisz minden cimborája ivott, nem baj az. Elvégre ő sem vetette meg az alkoholt életében és talán most sem kell.

– Whiskyt? – kínálta Samson, mikor észrevette, hogy Will az üvegeket tanulmányozza.
– Elfogadom.

Samson kivett két poharat a szekrényből, kissé porosak voltak, látszott rajtuk, hogy nem nagyon használja őket, hanem inkább üvegből szeret inni. Töltött mindkettőjüknek, aztán leült az asztalhoz, felhajtotta a whiskyjét, aztán hozzálátott elfogyasztani a tányérjában lévő szürkészöldes főzelékfélét. Nem volt túl étvágygerjesztő.

Will csak kortyolgatta az italát, valamilyen ízt érzett, de nem túl erőteljesen, hatása pedig szinte egyáltalán nem lesz. Kár, gondolta magában. Gondolatai kiülhettek az arcára is, mert Samson érdeklődve figyelte egy ideig.

– Nem ízlik?
– De, nem rossz éppenséggel, csak alig érzem az ízét is.
– Azt mindjárt gondoltam. Hatásra pedig ne is számíts! Emésztésed nem teszi lehetővé, hogy felszívódjon az alkohol. Ahogy jött, ugyanúgy távozik is belőled – gondolkodott pár pillanatig, majd hozzátette. – Azért nem kóstolnám meg.

Will elnevette magát, az szép is lenne. Ennél már nem süllyedhet mélyebbre. Világszám a cirkuszban, a csontkezű, whiskyt vizelő férfi. Csak nálunk.

– Humorérzéked, úgy látom, van.
– Lenne egy igen ésszerű kérdésem, a humorérzéket félretéve.
– Ne kímélj!
– Mihez fogok kezdeni ezek után? Úgy értem, így nem hinném, hogy az utcánkon szaladgálhatnék. Mit fogok dolgozni, hogy fogok élni így?
– Ez egyszerű: dolgozz nekem! Régóta szükségem van egy segédre. Hajnalban te is ki tudsz velem jönni a temetőbe, összeszedni a testrészeket, elhozni egy-két testet, meg ilyenek. Megfizetlek érte, többnyire betegeim is szoktak érkezni, egy ideje elég nagy számban. Olyan sebekkel, elváltozásokkal, amikkel a szokványos orvosok nem igen tudnának mit kezdeni. Én igen. Farkas harapás, nem éppen normális értelemben vett farkastól, kóros vérszegénység. Ha érted, mire gondolok.
– Nem teljesen.
– Farkas ember, vérszívó éjjeli teremtmények. Nem mondanak semmit?
– Nem vagyok az efféle okkult dolgokra túl fogékony.
– Pedig lehetne, ezek a dolgok megjelennek a mindennapokban. Meg kell tanulni együtt élni velük, különben elpusztíthatnak, de ha tudjuk kezelni őket…
– Ez kicsit abszurd, nem? Vámpírok, farkasemberek? Na, ne.
– Ezt pont te mondod?
– Na, jó. Talán igaz, de hányféle szörnyszülött lehet itt?

Samson megivott még egy pohár whiskyt, közben a gyertya fölött betege arcát figyelte. Közben néha-néha összeráncolta a szemöldökét.

– Tudod, a szörnyszülöttek nem feltétlenül az ilyen fajta lények. A legnagyobb szörnyetegek az emberek. Nézd csak meg: halva talált csecsemő a folyóban, a templom ajtaja előtt, szemétbe dobva. Tudsz akár egyetlen állatot is, vagy akár szörnyszülöttet, amely elhagyja az ivadékát? Nem? Hát én sem. Pedig nem most kezdtem el ezt a szakmát. Csak az embertől láttam efféle undorító dolgot. Úgyhogy azt kell mondanom, elég bonyolult dolgok ezek, hogy kit minek is nevezhetnénk.

Will szemlátomást elgondolkodott a dolgon, élőholt létére ő is rendelkezett érzelmekkel, valóban nem tudta megérteni az embereket. Az éjjeli lények, féllények csak a fennmaradásért gyilkolnak. De az emberek nem.

– Vannak olyan állatok, amelyek elhagyják az utódaikat. Bizonyos fajoknál.
– Természetesen vannak, de az ember a legkulturáltabb és fejlettebb élőlénynek tartja magát a világon. Pedig csak a tápláléklánc csúcsa, semmi egyéb.

Ebbe végképp nem tudott belekötni Will, ez így volt és így is lesz, amíg létezik ez a parányi, Föld nevű bolygó a Naprendszerben, a Tejút Orion nevű karjában, a Lokális rendszerben, valahol a végtelen univerzumban. Az emberek természetüknél fogva mindig is azt hitték és hinni is fogják magukról, hogy ők (azaz mi) valamiféle felsőbbrendű hatalom vagyunk, és csak mi vagyunk képesek változtatni a világ dolgain, minden a mi érdekünkben történik, nem foglalkozva embertársainkkal, sem egyéb más sorstársunkkal beleértve az állatokat, növényeket és más egyéb élőlényeket. Az emberek általában véve önző, kiszámítható, primitív egyedek. Will nem tudott mit kezdeni ezekkel a gondolatokkal, még túl korán élt, ahhoz a korhoz, hogy megértse, mit is jelent valójában az emberi romlás. Az ő korában még nem mérgesedett el annyira a helyzet, de vajon mitől támadhattak ilyen gondolatai? Aggályát megosztotta Samsonnal.

– Talán így van, vagy így lesz? – elmélkedett az orvos. – A tudomány mai állása szerint nem tudunk ilyen, hogy is fogalmazzak, ilyen dolgokra választ adni.
– Hát jó.

Samson félretolta a tányérját és töltött magának még egy pohár whiskyt, Willt sem hagyva ki a jóból. Csendben ültek az asztal mellett, kortyolgatták italukat, közben a gyertya lassan csonkig égett. Az orvos elővett egy apró, ezüstláncon lógó zsebórát. Nemsokára tíz óra, így, ha a hajnali kis kirándulását meg akarja ejteni, akkor itt az ideje nyugovóra térni. Ezt közölte Willel is, azt is, hogy ő nem fog tudni aludni. Így adott neki jó néhány könyvet, pár tekercs pergament, és egy hosszú lúdtollat egy üveg vérvörös tintával együtt.

– Ha bármi eszedbe jutna, úgy értem, olyan, mint az előbb, akkor azonnal jegyezd le! Lehet, hogy nagy szolgálatot teszel az utókornak, tudom, elég érdekesen hangzik, de gondolj csak bele, ha most a kezünkben lenne egy ilyen dokumentum, mennyi mindenre tudnánk használni. Viszont, ha mégsem jutna eszedbe semmi ilyesmi, itt van jó pár könyv: orvostudomány, okkult tudományok, anatómia. Minden, ami kell, hogy a segédem lehess. Bár ezek nélkül is lehetsz, de jobb, ha ismered ezeket a dolgokat is. Főként az okkult részt ajánlom figyelmedbe.

Egymással szemben álltak a félholdtól halotti fehér fénybe vont előszobában, ebben a megvilágításban Will igencsak furán nézett ki. Sápadtságát csak tetézte a halotti fehér megvilágítás. Samson elindult felfelé a lépcsőn, Willnek, ha csak egy két pillanatra is, de fura érzése támadt, mintha táncra keltek volna érzékei, látása, hallása élesebbé vált. Erőteljesebben érezte a házban terjengő ódon szagot, furcsán bizsergett a bőre, mintha erőteljes áram járná át a testét. Fémes ízt érzett szájában. Attól függetlenül, hogy Samson szerint nem nagyon fog ízeket és szagokat érezni, most úgy érezte, soha életében nem élt még ennyire, mint most. Ahogy jött az érzés, úgy el is múlt, minden olyan volt, mintha semmi sem történt volna. Újra csak a zsibbadt, élettelen érzés. Samson nem vett észre ebből semmit, mert már a lépcsőn tartott felfelé a hálójába, de a lépcső tetején még visszafordult.

– Ne feledd, pontban hajnal négykor, mikor világosodni kezd, elindulunk. Mikor lenyugszik a Hold, ébressz fel, kérlek. Gyertyák még vannak valahol az asztalon, ha írni vagy olvasni akarsz.
– Rendben. Jó éjt!

Willnek volt már ennél kellemesebb éjszakája is. Csak ült az egyik karosszékben és gondolkodott. Sehogy sem tudta azonban felidézni magában az előző érzéseket. Csak ürességet érzett, semmi mást. Olvasni nem volt túlzottan nagy kedve, írni pedig végképp nem akart. Eszébe jutott Harris, ő sem írni, sem olvasni nem tudott, mondhatni, nem ezek voltak az erősségei. Vajon mi lehet most vele? Hol lehet a teste és nem utolsó sorban a lelke? Ha Samson elhozta volna őt is, ugyanúgy meg tudta volna ,,menteni”? Lesz min gondolkodnia az éjszaka folyamán. Ideje van rengeteg.

Felhők takarták el a Holdat, aztán továbbálltak a fénye elől, majd ismét lejátszódott ez a fény-árnyék jelenet. Willnek eszébe jutott az utolsó, még élőként töltött éjszakája. Ha tudta volna, hogy mi fog történni, vagy hisz Harrisnek, akkor még mindig élnének mindketten. Viszont Crandall is élne, olyan formában persze, mint ő, Will most.

Egy pillanat, hogy volt képes Crandall gondolkodni, ráadásul logikusan? A többi halott csak kollektívan az élők elpusztítását tartotta célnak. Crandall is, bár tudta, hogy erre azért van szükség, mert felfedezték, ki is ő valójában. De ő hogyan tudott elszakadni ettől a kollektív tudattól? Miért tudott úgy gondolkodni, mint ő?

Vajon neki is ugyanilyen érzései lehettek?

Mitől lett ilyen?

Tudott egy emberről, aki kísérletezett holtakon, és nem Will volt az egyetlen, akit "életre keltett".

A válasz…

Előző oldal DrSamson