A hold se süt már
Hold se süt már, nem jön át a rácson,
Csak mi ülünk itt, megverve, láncon.
Orkán dübörög, szaggat a villám s
Óriási hullámok csapnak fel most.
Hajad arcodba lóg, már mióta ülsz így,
Én pedig előtted, csak jobb kezünk szabad.
Életben vagyunk, szomjan, de nem fontos már a víz,
Mert szemeidben könnyet látva, a szív megszakad.
Üresség tátong lelkünkben és
Csak egy rozsdás szó van a kezünkben,
Enyém a te lakatod, tiéd enyémet nyitja.
S lehet, beletörik majd a zárba a szó,
Köztünk pedig határt húz egy tó,
Saját kezemmel letépem láncaid, s eldobva
A víz mélyén nyugszik majd, és belepi őt
Megannyi tél, tavasz, nyár és ősz.
