Metró 2033 Magyarország - Kovács József

A jövő útjai / Novellák (1202 katt) Grigorij Proverka
  2015.07.12.

Romantikus képet az fest az apokalipszisról, aki még nem élte át igazán.

Jó, igen... Be kell ismernem, azért van pár kifejezetten romantikus szépség abban az egészben, hogy az emberiség biztos hányada a kihalás szélére került és csak azon kevesek maradtak életben, akiknek volt valamennyi sütnivalója, illetve voltak elég bitang szerencsések, hogy elkerüljék a katasztrófát, de akkor is!

A romantizálás azért kicsit groteszk...

A Világ talán húsz alkalommal tett keringőt e körül a jelentéktelen ócska Nap körül és mégis, e húsz év rövid idejéhez képest elég debil dolgok estek meg az emberiséggel. No, persze nem arról akarok itt most konkrét filozóf hülyeségáradatot tartani, hogy mivé is lett és hová is lett Isten halandó képmása, mert ahhoz sem elég értelmes, sem irodalmilag kellőképpen kiképzett nem vagyok. A húsz éves Garfield képregények szavajárásában pedig biztos nem fogok eget rengető csodát művelni sem tollal, sem papírral, szóval inkább maradok a magam összecsapott és csapongó írásmódjánál.

Mire akarok kilyukadni? Jó kérdés!

Először is örülök, ha valaki olvassa ezeket a sorokat a jövőben, mert ugye akkor az azt jelenti, hogy ami neked a jelen, az nekem a jövő, és ezek szerint nekem még van jövőm. Amennyiben ember lennél és egy új hiperszuper és állat utópiában élsz a távoli jövőben, abban az esetben csak annyit üzenek neked, hogy: "Azt a kibaszott kurva mázlista édesanyádat!"

Legyen elég ennyi.

Ha pedig egy idegen világokról érkező űrlény jött volna ide piknikezni a kozmosz eme nukleáris árokpartjára, nos, annak sok mindent nem tudnék üzenni. Már ha meg is érti, amit mondani akarok, fejlettebb mivoltánál fogva talán kiröhögi minden egyes mondandómat, szóval inkább hagyjuk.

Hülye űrlények.

Emberi mivoltomnál fogva jómagam egy elpusztítható isten vagyok, és ha legjobb szándékaimat az életemben összesíteni akarom, akkor leginkább édesanyámat ölelném meg velük, mert másra kifejezetten úgysem jók.

Ez a nukleáris szél hatása, nem tehetek róla. Valahogy az eltúlzott mennyiségű radioaktív befolyás még a magyarokra olyannyira jellemző alkoholos kicsapongás ellenére is lélekromboló hatással bír a szellememre.

Úgymond érzéketlen leszek tőle.



Mikor a Nap átfordult a delelőjén és Beregszász elhagyatott város felett megcsillant a zöldes árnyalatú alkonyat, az embernek nem igazán volt kedve ahhoz, hogy sokáig időzzön a kihalt város utcáin. Amikor a mindent benövő nyári dzsungel kúszónövényei és éhes páfrányai rászegezik cellulózkarmaikat a vándorra és az semmi mást nem tehet az elkerülésük végett, mint egy ócska fáklyával hadonászik.

Szerencse, hogy a sztalker nem ember!

A sztalker egy új létforma, magasan az emberi korlátok fölött álló egyéniséggel és temperamentummal. Egyesek szerint bátor és lovagias, mások szerint csak részeges haramia. Nos, bizonyos szintig mindenképpen igaz az összes sztereotípia, hiszen nem rezeg a haraszt, ha szél nem fújja.

Az új világban, hol ember lelke az apokalipszis fertőjében rója kegyetlen útját a Pokol felé, ezek a részeges és bátor, ámbár nem lovagias haramiák afféle szuperhősök. Igaz, nem húznak magukra béna jelmezt kívül hordott alsógatyával és választanak maguknak hasonlóan feszülős kosztümbe bújt nemezist, mert aki ezt megcselekedné sztalker létére, nos... Az hülye.

Ki sztalker, nem hülye, bár akadnak közöttük egészen nagy idióták is, akik közül három magát amatőr, pajszerrel felszerelkezett renegát éppen egy lezárt tornaterem vasalt acélajtajában próbált meg valamiféle kárt tenni. E három ostoba barom ügyetlenkedései és a pajszerek nyomán kelt hangos csattanásokat mérföldekre el lehetett hallani, és ha nem gondolta volna csapdának e hangzavart a környéken minden, emberhúst sem megvető szörnyeteg, már régen halottak lettek volna.

A három mindenre elszánt csavargó, malaclopó kabátban és házilag eszkábált gázálarcban rejtélyes és sértetlen, bár ugyanannyira elzárt épület kapuját döngette. Közülük az egyik - ki talán a legkevésbé volt ostoba a trió észlényei közül - azonban heves nemtetszéssel konstatálta az egészet.

- Nem tetszik ez nekem, fiúk.

Ám társai csak legyintettek az értelmes hozzászólásra, és csak tovább feszegették ordító hanggal a jól lezárt acélkapukat. Ott, hol húsz évvel korábban százak fulladtak halálra és most a Halál szúrós metánbűze terjengett, ez a három barom fel sem mérhette, hogy mibe keveredett.

- Az egész környék bűzlik ettől a gáztól.

Ám a másik kettő ezúttal sem nézett fel. Amikor pedig kitárult a Halál csarnokának reteszelt kapuja, akkor elhangzott egyikük szájából élete legostobább és egyben utolsó mondata.

- Dicsák, gyújtsá gyufát!

Erre pedig a második megtette ezt a lépést, és a bűzös teret betöltötte a gyufalángból felcsapó apró szikra fénye, a száz meg száz oszlott hullával teli tornaterem megmutatta igazi hatalmát. Erős gyomrában tárolt metánböfögése óriási tűzgolyót csiholt és messzi-messzi kilométereken át látni lehetett, ahogyan a lángfelhő elindul.

A háromból kettő már rögtön abban a pillanatban halálra égett, ahogyan állt. Olvadt kásával megtelt szemgödörrel, csontig perzselt, halott arccal feküdtek a porban és az élet utolsó szikráját is átadták a meggyilkolt Pokolnak. A harmadik, a legkevésbé ostoba fivér az egész társaságból szenesre égve és bőrébe olvadt nejlonpólójának kínzó irritálásban is csak addig jutott, hogy erőteljesen sikoltozzon. A sikoltozás perceken át is tarthatott, ahogyan csontig égett kézfejével megpróbált valamiféle kísérletet tenni a menekülésre a metánbűzös csatatérről. Igaz, egyik kifordult térde és bokától szétroncsolódott lába erre már nem tette képessé, de a szándék megvolt minden cselekedetében.

Alig egy órára rá, mikor már a patkányok gyülekeztek a félholt zseni körül, egy igazi sztalker bakancsának lépteit hozta a júliusi szél. A vibráló levegőben, tücsökciripeléssel körítve és lazán szökellve bandukolt le katonai gyakorlójában a közeli domboldalról. Mintha fel sem vette volna a kiégett épület és a leamortizálódott táj látványát, egyszerűen átlépett a szenesre égett húscsomagokon és a bejárathoz somfordált.

- Elnézést, foglalt? - kérdezte, miután meglátta a törmelék alatt fetrengő embert.
- Tessék? - kérdezte az vissza sokkosan, ámbár egy kicsit meg is lepődve.
- Foglalt? - nyomatékosított a Sztalker. - Úgy értem, hogy az elsőbbség jogán te akarsz bent először körbenézni és csak aztán menjek én, vagy neked mindegy?
- Leszakadt a karom!
- Óh, most már látom – vonta fel szemöldökét a fiatal sztalker. - Nem túl kellemes dolog, de ezek szerint én mehetek be először.

A fiatalos arcú, borostás sztalkert nem hatotta meg a haldokló látványa, egyszerűen átbújt a törmelékkel teli lyukon, ami korábban az ajtó akart lenni. Bentről éles füttyszavakat és csodálkozó "Azta!" és "Hű, a kurva anyját!" szólamokat hangoztatott, majd zsákmány nélkül kihátrált.

- Üres – mondta egy kicsit leverten. - Csak egy fullasztó.
- Mi... micsoda?
- Fullasztó! Tudod, amibe az ukrán szélsőjobbosok bezárták a magyarokat, betömték a szellőzőket és aztán végignézték, ahogyan megfulladnak. Ezt itt felejtették, a hullák berohadtak, az egész kócerájt megtöltötte a metán, és amikor valami idióta tüzet gyújtott alatta, akkor felrobbant.
- Az az idióta a testvérem volt! Ne merészelj így beszélni róla!
- Különben mi lesz? Megfojtasz a beleiddel?
- Beleimmel? - nézett le meglepődötten a haramia. - Hogy az a...

Végül nagy nehézségek és fél karjának munkája árán ki tudott kúszni a romok közül. Derékon alul persze minden hasznos dolgot hátrahagyott, de arra már nem is igazán lett volna szüksége. Alig egy másodpercbe telt bele és már ki is múlt szegény.

- Amatőr banda – csóválta a fejét Józsi a hullákon végignézve. - Pedig ismerhetnék a táltos egyik aranyszabályát.

"Behatolás előtt legalább egyszer nézz be az ablakon!"

Három pajszer feküdt a porba ágyazva. Aránytalanra kovácsolt, ócska bádogtestüket befedte a hamu és a vér, eredeti szürkésfekete színezetük már ki sem látszott alóla. A nyugaton zöld alkonyba bukó Napot apró, sötétlő bárányfellegek takarták el.

Hosszú árnyékot vetettek a kihalt tájon.

Kovács József volt a puszta hőse akkor, hiszen körötte emberi életnek kilométeres távolságokra nyoma sem maradt. Vállán átvetett sörétes vadászpuskájából egy apró, nyolcszemű kaszáspók bújt elő. Az apró állat végigfutott a Sztalker koszlott és rongyosra viselt zubbonyvállán és békésen megült a füle tövében.

- Megmenthetted volna őket – csóválta fejét a Pók. - De te hagytad őket meghalni.
- Én felelek talán a halálukért?
- Közöd volt hozzá.
- Én mondtam talán nekik, hogy nyissák fel a Fullasztó ajtaját?
- Miért, szerinted én külön felkérem a legyeket, hogy röpüljenek bele a hálómba?

A szél és minden más egyéb zúgott keresztül az elvadult tájon. Az emeletes lakások és kertes viskók tömbjeit benövő kúszónövények feléledtek a fuvallat hatására és susogó dallamba kezdtek. A közöttük felhangzó kakofón dallamvonal átitatta a táj atmoszféráját, egyszer csak minden olyan kellemetlenül nyugodtnak tetszett.

A távolban felhangzott egy kínzott farkas üvöltése, mint akit éppen valami ezerszer rosszabb és kegyetlenebb állat rágott volna és talán így is volt. A szerencsétlen ordas messze tájról érkező, kétségbeesett sikoltása volt a legkisebb dolog, ami miatt Kovács Józsefnek a fejét fájlalnia kellett volna.

- Végső soron – dünnyögte a Kaszáspók -, rosszabb is lehetett volna.
- Igen – felelte Józsi. - Ha nem figyelmeztetsz, akkor talán most én is itt feküdnék közöttük.
- Eltemeted őket?
- Nem.
- Pedig – csúszott le a Pók Józsi válláról az oldalzsebébe. - Pedig ti emberek nem úgy tartjátok, hogy el kell temetni a holtakat ahhoz, hogy békében nyugodhasson a lelkük?
- Ezeknek a lelke már soha a büdös életben nem fog békésen nyugodni.
- Ha már amiatt nem is, de legalább azért, hogy az állatok ne falják fel őket.
- Miért, talán a féreg a föld alatt nem állat?
- Részletkérdés – legyintett bosszúsan a Pók.

József nem temette el a három pórul járt szerencsétlent, hiszen sem ideje, sem kedve nem volt már hozzá. A két szenesre égett és a két féltetem látványa nem is igazán sokkolta. Mindinkább megrémítette a tudat, hogy mennyire megszokott már számára az ilyesmi eset. Az elszenesedett bőr látványa, az égett emberhús szaga és a megperzselődött haj kesernyés aromája egyszeriben csak elnyelte a képzeletét és jó ideig mély álmodozásban tartotta.

Mikor magához tért, már egy feltört és gaznőtte úton haladt egyenesen hazafelé. Hóna alatt három pajszerrel.

Az út a kipusztult Beregszászon keresztül aznap nem is lehetett volna könnyebb, hiszen minden természetellenesnek mondható rendellenesség mély álomban aludt körülötte. Az emberhúst igazán kedvelő teremtmények a betört ablakú házak mélyében aludtak, nem foglalkoztatta őket egy magányosan elmélkedő sztalker zubbonyos alakja. A vadászathoz már túlságosan is jóllaktak.

Az ég vörös szalagjáról fénypászmák omlottak a földre. A fellegek békés futásban érve egymást rohantak el kelet felé, a hátborzongató, mocsárzöld horizont felé.

Nyugalom.

Egy kis dombon felkaptatva Józsi okvetlen megérzése nyomán csavarokat kotort elő oldalzsebéből. A zörgő, rozsdás anyák felsírtak a keze ügyében és a Pók ismét felébredt.

- Mi van már megint?
- Árnyak.

A Sztalker előtt egy halott fűzfa lengette bús fejét. A száraz ágakról lecsöpögő vöröses massza önálló életet élve kúszott el mindenfele, bár Józsit méteres körzetben elkerülte a pirosló szőrszálfolyam.

A vérmoha tipikus fajtája az új kor dögevőinek. Nem lehet tudni róla, hogy mégis milyen konkrét inspiráció vezette ahhoz ezt az egyébként békés telepes növénypopulációt, hogy motorikus izmokra hajazó rendszereket kifejlesztve erre-arra elkússzon és döglött rovarokat becserkészve aztán a fához visszatérjen.

Egy tudós ember, név szerint Doktor Zsírvágó annak idején összefüggésbe hozta a moha életvitelét az új kor sztalkereinek stílusával, így a vérmohát egyes kóborlók és császkálók még sztalkermohának is elnevezték.

Egy bizonyos tulajdonsága azonban közismert: Állatira csípős!

A dolgok nyitja azonban nem a mohában, hanem a fában, pontosabban inkább annak árnyékában rejlett.

Hogy miért? Mert a lenyugvó Nap fényében is, mint valami protestáló lidérc, nyugat felé mutatott.

- Nem úgy volt, hogy veszélytelen? - dugta ki nyolc szemét a Pók Józsi zsebéből.
- Sohasem lehet tudni.
Ám a Kaszáspók erre megint csak legyintett.
- Nem aggódsz, amikor kellene és aggódsz, amikor egyébként semmi szükség rá.
- Nem kértem egy pók véleményét, hogy kioktasson!
- Akkor fogd fel úgy a dolgot, mintha te beszélnél saját magadhoz! – felelt az gúnyolódva. - Miért veszem elő és pazarlom el ilyen jelentéktelen dolgokra a csavarokat, ha azokkal nem tudok meg mást, minthogy az árnyék valóban nyugat felé hajlik?

Csend.

Józsi végül lüktető vörös arcot kellett magához szoktasson, de beismerte a tévedését. A csavarokat visszadugta a zsebébe, és ezután szótlan maradva inkább leereszkedett egy közeli mélyedésbe, hogy a furcsa fát elkerülje. Útját furcsa, kis kör alakú és megszenesedett mélyedések tarkították.

Pedig hiába, annyiszor és olyan sokszor végigjárta már ezt az egyébként nem túl kedvelt ösvényt, hogy már igazán fel sem tűnt neki a Fa furcsa árnyéklidérce. Valószínűleg csupán a megszokás, vagy a korai séták tették, de szinte sohasem tűnt fel neki, hogy az addig mérföldkőként olyan jól funkcionáló Fűz akár veszélyes is lehet.

Nehéz, de annál inkább bolondabb dolog sztalkernek lenni.

Aztán a gödörben jött a sutty, ami egyszerre tette nevetségesen amatőrré és különösen ijedté.

Józsinak eleve feltűnhetett volna, hogy a lenyugvó Nap puszta fénye kicsit erősebben árad szét a testén és égetve az arcát már-már különös túlórai intenzitással dolgozik, amikor egyszerre csak belémart a felismerés.

- Szalamandra! - üvöltötte a Pók.

Az exoterm dög kitátotta éhes lángpofáját és a felemelkedő hagyma alakú tűzkupola csak centiméterekkel vétette el Józsi arcát. Borzalmasan amatőr hiba volt letérni a már egyébként is ismert útvonaláról mindössze egy szokatlan árnyék miatt, azonban ez a kopaszokra jellemző hiba majdnem végzetesnek bizonyult. A Sztalker köhögve, vörösre perzselt arccal és immár borosta és szemöldök nélkül kászálódott ki a meszes falú árokból.

- Mi bűnöd volt, most lészen büntetésed – szavalta a Kaszáspók. - Ez nem sokon múlt.
- Fogd be... - köhögött Józsi. - Cseppet sem vicces, meg is halhattam volna!
Csend.
- Azért valld be – vihogott a Pók -, egy kicsit azért tényleg vicces volt!
- Rendben – eresztett el egy leforrázott vigyort Józsi. - Nyertél!

Előző oldal Grigorij Proverka