Álomvilág

Szépirodalom / Novellák (810 katt) Nathandriel
  2015.06.14.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/11 számában.

A reggeli nap fénye gyengéden szűrődött be a narancsszín selyemfüggönyön át, megcirógatta Lilla arcát. Egy madár röppent az ablakpárkányra, és dalolni kezdett. A lány fintorgott egyet álmában, de már érezte párnája puhaságát, érezte, ahogyan visszasuhan a valóságba. Kelletlenül résnyire nyitotta a szemét, majd lassan felült az ágyban. Percekig próbált visszaemlékezni az álomképekre, amelyeket úgy szeretett volna még tovább látni. Álomképekre, melyeket majd minden éjjel lát arról a titokzatos, fekete hajú lányról.

Kopogtattak az ajtón. A szobalány lépett be a hatalmas helyiségbe, és friss vizet töltött a mosdótálba. Rámosolygott az ébredező hercegnőre.

– A kisasszony ma különösen szép – mondta, és már indult is az ajtó felé.

Lilla viszonozta a mosolyt, de szólni nem szólt egy szót sem. Mikor újra egyedül volt, megmosta az arcát, és leült díszes öltözőasztalkájához. Belenézett a tükörbe és nagyot sóhajtott. Ugyan még csak tizenhét éves volt, arcvonásai mégis nőiesek és kellően lágyak voltak; pisze orra és telt ajka csak fokozták szépségét. Szőkésbarna haja nagy hullámokban omlott a vállára, mogyoróbarna szemeiből szomorúság áradt. Mindenki tisztában volt hercegnői rangjával, és nagy bánatára ezt tiszteletben is tartották. Az egész udvarban senki sem volt, akivel őszintén beszélgethetett volna. Egy-két modoros megjegyzésen és jelentéktelen, üres úri társalgáson kívül másban nem volt része.

Korabeliek nem éltek a kastélyban, rangbéli különbségük miatt a szolgálólányok sem kezdeményeztek vele beszélgetést, a várban páváskodó dámákat pedig ő igyekezett elkerülni. Az őrök és lovagok sem jöhettek szóba - hiszen ők állandóan csak a csatáikról és lovagiasságukról ömlengtek egymásnak –, ráadásul egy jóképű férfi sem akadt közöttük. Anyja születésekor meghalt, apja állandóan távol volt: vagy a szomszédos királyságokba látogatott el, vagy vadászni járt a kastély végében húzódó erdőségbe - lányával mit sem törődött. Életében egyetlen gyámolítója dajkája volt, de mióta néhány hónappal ezelőtt összeszűrte a levet az istállómesterrel, szinte sosem nézett a hercegnő felé. Nem mintha Lillának szüksége lett volna rá, már kész nő volt. Így hát teljesen magára maradt gondolataival.

Egy egyszerűbb, természetesebb életért cserébe szívesen lemondott volna a gazdagságról, az ékszerekről és a ruhák tengeréről, amivel – szerinte feleslegesen – elhalmozták, különösen annak fényében, ami az elkövetkezendő hetekben várt rá. Apja ugyanis a fejébe vette, hogy a lánya elérte már azt a kort, amikor igencsak illene férjhez menni. Ki is szemelte neki az Északi királyság hercegét, aki néhány hét múlva érkezik látogatóba. Lilla elég érett volt már ahhoz, hogy tudja, ez mi mindent jelent. A birodalomnak azt, hogy az ő frigye által szorosabbra kötik a két ország barátságát; neki pedig azt, hogy hozzáadják egy vadidegenhez, és még annál is kevesebb szabadsága lesz, mint most.

Hamarosan gyereket kell szülnie neki, remélhetőleg fiút, és szépen, lassan megöregszik, és olyan lesz, mint azok a gőgös úri hölgyek a kastélyban. Irtózott még a gondolattól is. De ami még inkább elborzasztotta, az a nászéjszaka volt. Vannak dolgok az életben, amik csak egyszer történhetnek meg, és ő olyasvalakinek szeretné odaadni magát, akiben megbízik, akit igazán szeret, és akivel el tudja képzelni élete hátralevő részét. Szerelemre vágyott, olyanra, mint amilyet álmában látott, álmában érzett.

Az elmúlt hetekben egyre többet nézte az erdőt, selyemfüggönye mögül gyönyörködött a lombokban. Lenyűgözte a természet sokszínűsége, szeretett volna minél több időt a fák közt tölteni, szabadon kóborolni a járatlan ösvényeken, megfürödni a tóban a rengeteg közepén. Ezt a vágyat persze a fekete hajú lány és az ismeretlen ifjú álombeli találkozása idézte elő, melynek helyszíne éppen ez az erdő volt. Minden éjszaka után, mikor őróluk álmodott, egyre biztosabban tudta, hogy az erdő magához hívja. Mindeddig valamilyen gyermeki félelem visszatartotta elhatározásától, de az az üresség és bánat, ami a kerek tükörből meredt vissza rá még jobban megrémítette. Vágyott egy kalandra. Vágyott a fekete hajú lány kalandjára. Bár tudta, hogy ez lehetetlen, mégis úgy érezte, hogy a fák között varázslatos dolgok is megtörténhetnek. A legrosszabb esetben is sétál egy jót az erdőben, távol ettől a természetellenes, nemesi világtól.

Felpattant a kisasztalkától, kinyitotta a hatalmas ébenfa ruhásszekrényt, és elővett egy könnyed, zöld nyári ruhát. Gyorsan belebújt, és izgatottan kötötte derekára a hozzá illő, vörös selyemsálat, azzal maga mögött hagyta a szobáját. Végigsuhant számtalan folyosón, le a lépcsőn, ki az udvarba, és meg sem állt egészen az istállóig. Nagyon megörült, hogy dajkáját sehol sem látta enyelegni azzal a vén ficsúrral, az istállómesterrel. Viszont lovakat sem látott sehol. Bizonyára a palota mind a tizenkét lovára szükség volt apja úri kompániájának a nagyszabású vadászkörútjukhoz.

Lilla megvonta a vállát, és gyalog indult ki az udvarból. A birtok szélén elterülő rengeteg nem volt messze. Amíg odafelé tartott, eszébe jutott az a sok rémtörténet, amivel kislánykorában ijesztgették, a gonosz banyáktól kezdve a vérengző vadállatokon át a sunyi koboldokig. Azt azonban nem tudták, hogy az apró lány ezeket a lényeket a várban is mind maga körül látta – csak éppen dámák, lovagok és rondábbnál rondább szobrok formájában.

Az akácfák illata volt az első, amit megérzett. Mélyet szippantott a friss levegőt átitató aromából. A nap fénye hosszú sugarakban szűrődött át a levelek között, a madarak ágról ágra röppenve kergetőztek. Lilla mesebeli tündérként lépkedett a cserjék és mohás fatörzsek között – igazán szabadnak érezte magát. Nem is gondolta volna, hogy ennyire felszabadult, ennyire boldog lesz itt a növényóriások lombja alatt. Lekuporodott egy tölgy tövébe, és figyelt. Figyelte a színeket, a hangokat, a szél lágy susogását. Élvezte a meleget, a természet nyugalmát.

Egy apró veréb röppent oda hozzá és ide-oda nézelődve szökkent hozzá közelebb. A lány rámosolygott, mire a kismadár még közelebb merészkedett, és meg sem állt, amíg végül a lábára nem ugrott. Lilla annyira megszeppent, hogy mozdulni sem mert, nehogy elriassza. A veréb csipogott egyet, és leszökkent a fűbe. A fejét visszafordította a hercegnő felé. A lánynak meggyőződése volt, hogy őrá vár. Még egy csipogás. És még egy. Egyre sürgetőbben. Nem tágított, amíg Lilla fel nem állt. Ekkor magabiztosan felrepült egy közeli faágra úgy, hogy a lány ne téveszthesse szem elől. Furcsa izgatottság lett úrrá a hercegnőn. Lesöpörte a ruháját, és elindult utána.

Egyre mélyebbre és mélyebbre ment az erdőben. Az ösvényen, amelynek mentén a madárka röppent, szinte semmilyen akadályba nem ütközött. Lilla egy fának a gyökerében sem botlott meg, ruhája egy tövisbokorban sem akadt fenn. Mogyoróbarna szemével csak az apró madarat figyelte. Az egész olyan gyorsan történt – legalábbis ő így érezte. Egy váratlan pillanatban a veréb magasra röpült és eltűnt a lombkoronák zöld tengerében.

Lilla lelassította lépteit, és tovább követte a kijárt utat. A fák egyre ritkábban álltak, a levegő párás volt, átjárta a víz illata. Elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta maga előtt azt az elrejtett tavat, aminek létezésében nem is igazán volt biztos. De ami még jobban megdöbbentette, az az volt, hogy ezt a tavat nem máshonnan, mint az álmából ismerte. Elvarázsolva lépdelt közelebb a tóparthoz. A vízfelszínen a távoli hegy képe tükröződött. Igéző látványt nyújtott. A lány leült a zöldellő fűbe, és hagyta, hogy átjárja az a varázslatos érzés, amelyet a táj árasztott magából éppen úgy, mint ahogyan álmában.

Nem tudta, mióta ült már ott, amikor nem messze tőle egy alak árnyéka jelent meg, kilépett a fák mögül. A lány ösztönösen felpattant és behúzódott egy vaskos fatörzs mögé. Először nem látta tisztán az idegent, de ahogy a nap fénye rávilágított, felfedte előtte az arcát. Lilla megszédült a látványtól. Nem hitt a szemének. Nem volt biztos benne, hogy csak a képzelete játszik vele, vagy a valóságot látja. Az a fiú volt az. Az arca, a haja, a ruhája, a tekintete. Ő volt az, akivel a fekete hajú lány találkozott, álmában. Az ő álmában!

– Te vagy az, szerelmem? – kérdezte a fiú, miközben körbenézett. A hercegnő nem tudta, mitévő legyen. Hangtalanul várta, hogy megjelenik a fekete hajú lány, és álma a szeme előtt válik valósággá. De semmi sem történt. Pár pillanat múltán a fiú felé indult, mintha csak megérezte volna a jelenlétét. Lilla lélegzetét visszafojtva figyelt. El akart bújni, de a lába nem engedelmeskedett neki. Valamilyen varázslatos érzés kerítette hatalmába. A titokzatos ifjú egyre közelebb ért hozzá. A lány szinte öntudatlan állapotban lépett elő a tölgy mögül.

– Hát itt vagy… – mondta a fiú szelíden, és megölelte a hercegnőt. Lilla először ösztönösen hátrálni szeretett volna, de a teste most sem engedelmeskedett neki. Az érzelmei lassan hatalmukba kerítették. A szíve hevesen vert. Lehunyta a szemét, és átadta magát annak az önfeledt örömnek, amihez foghatót még sosem érzett. Nem vágyott már semmi másra, csak azt szerette volna, ha ez a pillanat örökké tart.

A fiú elengedte Lillát, és gyengéden megcirógatta az arcát. Megragadta a kezét és magával vitte az erdőbe. A lányt teljesen megbabonázták a történtek. Minden, ami körülötte volt, olyan álomszerűnek tűnt, mégis oly valóságos volt. Hiszen hallotta lépteinek neszét, érezte a lágy, meleg szellőt. Tudta, hogy ébren van. De mégis a fekete hajú lány lépteit követi, az ő történetét éli meg. Hirtelen a saját álmának szereplője lett. Nem akart erre gondolni.

A fiú egészen egy apró tisztásig vezette, ott lekuporodtak a zöld fűre. Lilla az ölébe hajtotta a fejét, és sóhajtott. Igazán boldog volt.

– Álmodok? – kérdezte bizonytalanul a hercegnő
– Mind álmodunk néha, nem igaz? – mondta a fiú, és végigsimított a lány szőkésbarna tincsein. – Légy nyugodt! Itt nem számít, ébren vagy-e, vagy álmodsz.
– Akkor hogyan lehetek itt? – Bár nem szerette volna, de ajkai megformálták a kérdést.
– Hiszen te szerettél volna itt lenni – válaszolta a fiú, arcán sejtelmes mosoly villant.
– Igen, de hamarosan vissza kell mennem a várba. Már biztosan keresnek… - A hercegnő nem tudta befejezni a mondatot, a fiú szorosan magához húzta és megcsókolta.
– Sehová sem kell menned. Elrejtettelek az álmaimban, hogy örökké velem lehess. Itt senki sem találhat ránk. – Ekkor hirtelen kitárta hatalmas szárnyait, fekete tollai eltakarták a nap fényét. A lánynak elkerekedett a szeme a rémülettől. Hideg áradt szét testében. – Még a halál sem… – Éjfekete szárnyaival betakarta Lillát és a világ eltűnt körülöttük.

Rémülten riadt fel. A sáros földön feküdt egy tölgyfa tövében. Az ég koromfekete volt, csak úgy ömlött az eső. Sosem volt még ilyen bizonytalan. Teljesen össze volt zavarodva. Képtelenség lett volna azt állítani, hogy mindaz, ami vele történt, valóság, mégis így érezte. Égdörgés rázta meg az erdő fáit. Lilla teljesen elázott, fogalma sem volt róla, mióta feküdhetett ott a földön. Minden erejét összeszedve futásnak eredt. Vissza a várba. A csapást követte, és reménykedett, hogy az kivezeti a rengetegből.

Pár perc múltán megtorpant, hogy kicsit kifújja magát. Az előtte húzódó ösvény az idősebb tölgyek és nyírek közé vezetett. Hátrafordult, hogy másik utat keressen, de ismét meg kellett kérdőjeleznie a valóságot. A csapás, amin egészen idáig rohant, eltűnt mögüle. A bokrok és fák olyan sűrűn álltak, hogy biztosan nem juthatott volna át közöttük. Követte hát az utat, amelyet az erdő mutatott neki. Még gyorsabban szedte a lábát, minél előbb otthon szeretett volna lenni. Ahogy kijjebb ért, a vihar is elcsendesült. Amikor az utolsó akácfát is végre maga mögött hagyta, vissza se nézett többet. Úgy érezte, hogy az erdő kigúnyolta az érzéseit, gonosz tréfát űzött vele. Fázott, kimerült volt és csalódott.

Amikor odaért az udvar vaskapujához, az őrök szó nélkül beengedték. Végigviharzott a keskeny, macskaköves úton és meg sem állt a palotáig. Felrohant a lépcsőkön, át a folyosókon. Amint talpig sárosan, szakadt ruhájában egyenesen a szobájába rohant, hallotta az úri hölgyek döbbent sóhajait, becsmérlő szavait. Leroskadt öltözőasztalkája elé, könnycsepp gördült végig az arcán. Ekkor pillantotta meg az asztalon heverő papírdarabot. Valaki a következő szavakat írta rá: „Ne élj álomvilágban!”

Lilla nem lépett be többet az erdőbe. Hónapok teltek el, és a hercegnő hozzáment az Északi királyság hercegéhez. Megtalálta benne azt a szerelmet, amelyről oly sok éven át ábrándozott. Nem vágyott már másik élet után, boldog volt. Álmait a saját életében szőtte tovább.

Legalábbis a fekete hajú lány egyik éjszaka, ezt álmodta róla…

Előző oldal Nathandriel
Vélemények a műről (eddig 2 db)