Az élet, meg ilyesmi

Külvilág / Közélet (2147 katt) Norton
  2015.06.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2015/11 számában.

Amikor egy gyermek a világra jön, a szüleinek általában az az elsődleges céljuk, hogy beillesszék őt a társadalomba. Azt szeretnék, hogy biztonságban legyen, és sikereket érjen el az életben, amihez arra van szükség, hogy megfeleljen mások elvárásainak. Ehhez érdekelté kell tenni őt abban, hogy törekedjen az elismerésére, megbecsülésére.

Íme, rá egy példa:

Ha jó pap leszel, akkor mindened meglesz. Lesz kenyér az asztalodon, tisztelni fognak, jólétben élsz majd, a híveid megsüvegelnek, a kezedet csókolják, és biztonságban leszel az életed végéig, ám ehhez látniuk kell az embereknek, hogy számíthatnak rád, hogy felkészült vagy, és komolyan veszed a hivatásodat. Tanulnod kell minél többet, a Bibliát oda-vissza fújnod, mert akkor fontos leszel és elfogadnak majd. De ha azt látják, hogy komolytalan vagy… ha nem leszel egy hasznos fogaskerék a társadalomban, akkor egyszerűen lecserélnek majd. A helyedre áll egy felkészültebb, te pedig mehetsz robotolni éhbérért, vagy alhatsz a híd alatt. Ha nem illeszkedsz be a többiek közé, akkor lenéznek majd, értéktelenné válsz. Nagyon fontos tehát hogy megfelelj az elvárásoknak, és minél többet tanulj.

Egy ilyen programozás esetében az elme számára gyakorlatilag a túlélést jelenti, hogy megfeleljen másoknak, miközben egyesekben riválist fog látni. Ha az embereknek jó véleménye lesz róla, akkor minden az övé lesz, ha pedig nem, akkor vége van, mint a botnak.

Az illető ezért elképzeli önmagát mások, például a hívei, a felettesei, vagy a sarki fűszeres szemszögéből nézve, és ha úgy ítéli meg, hogy kedvelik, akkor örülni fog és büszke lesz magára, ha viszont úgy ítéli meg, hogy nem kedvelik, akkor félni fog, hisz nem lesz kenyér az asztalon, lenézik majd, és mehet a híd alá.

Ez egy sarkított fogalmazás, de a programozás következtében ilyen folyamatok indulnak be tudat alatt, az egyének ezért önmagukat mások nézőpontjából határozzák meg.

Ezt hívják egónak, ami egyébiránt természetes dolog, mert amikor megérkezik valaki ebbe a külső dimenzióba, akkor minden és mindenki idegen a számára, ami igaz még a saját testére is.

Amikor lehunyja a szemét, és elképzeli magát különböző helyzetekben, akkor egy „idegen” embert képzel el, egy virtuális figurát, mégis azonosul vele. Amikor pedig beillesztik őt a társadalomba, akkor még csak nem is a saját szemszögedből kell elképzelnie önmagát, hanem a másokéból, és az elégedettséghez, az énképéhez mindig idegenek visszaigazolására lesz szüksége.

Így vállnak az emberek társfüggőkké, mivel a kapcsolataik, egy-két ritka esettől eltekintve az elmék kapcsolata, nem pedig a lelkeké. Sőt, az elmeuralom már annyira felerősödött, hogy sokan talán el sem hiszik, hogy nekik is van lelkük. Miért veszélyes dolog ez?

Azért, mert valójában van lélek, és vannak érzelmeink is. Kár lenne őket letagadni. Ha pedig a saját érzelmeinket mások elvárásaihoz kötjük, vagyis az egónkhoz ragasztjuk az identitásunkat, akkor szenvedés lesz a sorsunk, ugyanis nem „fogaskerekek” vagyunk, hanem érző lények, az ego azonban mindig másokhoz viszonyítva határozza meg önmagát egyfajta alá-fölérendeltségi viszony kapcsán.

Amikor valaki elismert tagja a társadalomnak, vagyis hasznos fogaskerék, akkor fontosnak fogja hinni magát, hovatovább felsőbbrendűnek az embertársaival szemben.

Ám az alkatrészeket bármikor ki lehet cserélni, és fentről lehet nagyot esni. Ezzel valójában mindenki tisztában van. Amikor nem rendíti meg semmi az illető hitét a fontos pozíciójában, és a biztonságában, akkor azt fogja képzelni magáról, hogy „hú, de okos, ügyes, szép és nagy vagyok”.

Ebbe az egóba aztán rengeteg érzelmet beleköt, ám ha valaki kritizálni kezdi, akkor az egész tákolmány meginog. Az illető, aki azonosult a felsőbbségtudattal, félni fog. Mert mi van akkor, ha mégsem azt fogják gondolni róla, hogy milyen nagyszerű, ha nem felel meg másoknak?

Akkor jön a megsemmisülés. „Lenéznek majd, nem lesz kenyér az asztalon”, és a többi. Az ego szemszögéből nézve a kritika, nem túlzás… halálfélelmet okoz.

A félelemből aztán beindul egy önvédelmi mechanizmus. „Nehogy már neki legyen igaza! Én nem egy hülyegyerek vagyok, hanem egy fontos ember!” És a félelemből gyűlölet lesz, ami azt eredményezi, hogy visszatámad. Egészen pitiáner ellentétek odáig fajulhatnak, hogy az emberek akár meg is ölhetik egymást.

Az összes konfliktus emiatt van. Az interneten történő piszlicsáré vitáktól kezdve, az utcán történő verekedésekig, sőt még a háborúk is ennek köszönhetőek: elmeprogramok, vagyis egók harcolnak egymással. Ez gerjeszti az összes gyűlöletet.

Ám ha a gyűlölet nyilvánvaló, az még mindig jobb, mintha rejtve maradna, mivel ebben az esetben megfigyelheted a saját elméd működését.

Az ego mindig másokhoz viszonyítva határozza meg önmagát. Hogy lehetnél ilyen, ha a másik nem lenne olyan? Ha nem lennének hitványabbak nálad, te hogy lehetnél különb?

Én azt mondom, legyél őszinte magadhoz! Ha gyűlölsz, tedd meg tiszta erőből, de civilizált formában engedd ki magadból, ne úgy, hogy ártasz a másiknak! Szidhatod magadban még a jó édes anyját is az illetőnek, aztán menj el egy tornaterembe, vagy ordítsd ki magadból valami elhagyatott helyen! Jógázzál, sportolj, vagy tudom is én… tanuld meg kezelni az indulataidat!

És ha közben meg tudod figyelni önmagad, az egy nagyon jó eredmény. Az egót semmi sem erősíti jobban, mint az elfojtás.

Amikor valaki tele van feszültséggel, de mégis kulturált embert, vagy szentet játszik, akkor óriásira duzzad az egója, a harag pedig csak gyűlik benne. Az érzelmek létező dolgok, senki sem tilthatja meg őket.

Bármilyen fura, még az istenkép is elfojtást eredményezhet. Az istenkép ugyanis nem azonos az istennel, éppúgy, mint ahogy az ego sem azonos a lelkeddel. Mindez csak egy elképzelés.

Ha azt képzeled, hogy az isten haragudni fog rád, amikor rosszat kívánsz másnak, akkor az indulatok megrekednek benned. Inkább visszanyomod őket ahelyett, hogy kiengednéd.

Ebből aztán számos baj történhet. Imádkozhatsz naphosszat az elképzelt istenedhez, nem sokat érsz vele, mert a harag ottmarad benned, és csak megjátszod, hogy mennyire jó vagy. Ilyenkor még a mosolyod is hamis, csupán a szád húzódik félre, akár egy torz grimasz. Jól tudom ezt magamról, mert tanítottak elfojtásra jól képzett hívők és „pozitív gondolkodók”.

A megvilágosodott mesterek azonban csak egyetlen dolgot tanítanak az egóval kapcsolatban: tudd felismerni és megfigyelni magadban csakúgy, mint az indulataidat, és ne akard őket megszüntetni, csak fogadd el, hogy léteznek, és akkor idővel maguktól oldódnak föl!

Fogadd el önmagad olyannak, amilyen vagy, ne pedig olyan akarj lenni, amilyennek mások szeretnének!


Vége

Előző oldal Norton