Szabadság, Eltárs!

Szépirodalom / Novellák (958 katt) Namlezu Sonáj
  2015.06.04.

A történetre, amelyben főszerepet játszottam, már nem nagyon emlékszem, de édesapámtól többször hallottam, mert neki majdnem az állásába került. A történethez egy kis családfa ismertetés: édesapám szegény, földműves családból származott. Öten voltak testvérek, három fiú, két lány, sajnos a legkisebb fiú meghalt. Abban az időben ő nem tanulhatott tovább, hat elemit végzett, ahogy akkor mondták utána, a napszámos munka.

A világháborúban fogságba esett, „szerencsére” az amerikaiaknál. 1947-ben szabadult, és hazatért családjához, folytatta az akkor már egyéni gazdálkodást. De bár szerette és értette azt a munkát, másra, többre vágyott, és elindult a családi házból. Hogyan keveredett Egerbe, nem tudom, de ott rendőrnek állt az 50-es években. De az akkori káoszban és szakmai tudás nélkül ide, oda lökdösték az embereket. Az egri rendőrállomány étkeztetéséhez sem volt szakképzett vezető, egymást váltották az emberek. Sajnos mindenki befuccsolt, így került édesapámra is sor, és ő a feladatát úgy megoldotta, hogy beiskolázták, és ő lett a közétkeztetés vezető 1954-től 1975-ig. Belépett az MSZMP-be, ezt az 56-os események alatt sem tagadta le, mint sokan.

Most egy pár szót a harmadik szereplőről, anyai nagyapámról, aki viszont úri szabó volt a felszabadulás vagy megszállás (lehet választani) előtt. De jöttek az elvtársak, mentek az úri szabók. Ő is pályát módosított, Füzesabonyban vasutas lett, becsületére legyen mondva megszerette a kemény munkát, és nyugdíjas koráig szolgálta a vasutat.

Ezt a kis előzetest azért említem, hogy a két ember, vő és após elfogadta egymást, de az elveiken sokat vitatkoztak.

Most kezdődik az én történetem. Nagyapámat nagyon szerettem, ha tehettem, mindig vele voltam, és sokat barangoltunk erdőn, mezőn. Ez 1961-62 táján lehetett, öt-hat éves koromban, itt lépett be még egy szereplő, a szamár. Ezekből falun még elég sok volt, igaz, nagyapám szerint a városban is, csak ott nem a fülük volt nagy, hanem a pofájuk. Sétáink során, ha legelő szamarat láttunk, nagyapám mindig hangosan köszönt neki: „Szabadság, elvtárs”. Ez a köszönési forma azokban az időkben megszokott volt, de nem a szamarak felé. De milyen a gyerek, ha nem is érti a hülyeséget, akkor is kapható rá, ez alól én sem voltam kivétel.

Most jön az igazi sztori, mint írtam, édesapám konyhafőnök volt a rendőrségen. Az élelmezés javítása érdekében néha kocsival járhatott a környékbeli termelő szövetkezetekbe, állami gazdaságokba húsfélét, zöldségfélét vásárolni. Ha olyan kedve volt, és elfértem, néha engem is magával vitt, de sokszor jött vele valami nyomozó vagy főmufti.

Ez történt azon a bizonyos tragikus nyári napon is, szerencsétlenségemre vagy édesapám szerencsétlenségére jött a főnöke is. Én csendesen ültem, mint jó szándékú „Bendegúz” a bakterházban, de az a fránya „paraszt” nem az út mellé kötötte ki a szamarát. Minden miattuk történik, minden, mert én nem olyan családból származom. Amikor a szamár mellé értünk, hangosan, igaz, selypítve, mert két középső fogam hiányzott, elkiáltottam magam: „SZABADSÁG, ELTÁRS!”

Köszönésemnek még ekkora hatása nem volt. Édesapám fehér lett, mint a fal, a főnöke feje vörös, mint a szovjet zászló, én meg állítólag zöld az ijedségtől. Csak még annyit hallottam, „Uzelman elvtárs, délelőtt tíz órára gyere az irodámba”. Én meg azt kaptam, hogy ha tudok, a további úton a levegőt is fülemen vegyek. Édesapám megúszta egy nagy letolással, azért a főnöke nem vitte a pártbizottság elé az ügyet. Abban az időben lehetett volna komolyabb következménye is. Én egy jó ideig el lettem tiltva nagyapám bölcs mondásaitól. De azt sem mondhatom, hogy vő és após kapcsolata javult volna. Ma néha szamarat látok, mindig eszembe jut és nevetek magamban.

Előző oldal Namlezu Sonáj
Vélemények a műről (eddig 1 db)