A Látogató

Horror / Novellák (1347 katt) Lir Morlan
  2015.04.25.

Az arca… sápadt volt és beesett, lehunyt szemei úgy vonzották a pillantásomat, mintha tudtam volna, mi is vár rám, ha kinyitja. Ajkai szinte nem is látszottak, oly haloványak és vékonyak voltak, szemének sarkából folyni kezdett a vér, ahogy rápillantottam.

Azt hittem, sikoltok. De hang nem jött ki nyitott számon, csak reszketve álltam szobám közepén, és meredten bámultam őt az erkélyre vezető üvegajtó túlsó oldalán... Mögötte ragyogott a telihold, ezüst fénye feketére festette a nappal smaragdzöld kert fáit. Mintha téli levegő szökött volna a kellemes kora őszi estébe, olyan hideget éreztem, és nem odakintről támadt, hanem esküszöm, belülről, a szívem tájáról éreztem szétáradni magamban! Mintha jéggé fagyott szívem hűtené le keringő vérem, ami lassan eljut mindenhová, az arcomig, a tüdőmig, a lábamig… Mozdulni sem tudtam.

A nő fehér halotti leplére rikító, sötét csíkokat rajzolt a szeméből patakzó vér, kezében egy tálat tartott, melyet most meglendített felém.

Önkéntelenül rándultak meg az izmaim, és buktam le, elveszítve egyensúlyomat, és hátrazuhantam. Az ablak felfogta a folyadékot, a vért, mely a tálban volt, és most lefolyt az üvegen, koszos foltot hagyva rajta, míg összegyűlt a fehér márványon a lábai előtt.

Fel akartam ugrani, kirohanni, üvölteni, segítségért kiáltozni, vagy csak egyszerűen eltűnni. Fényt akartam, és embereket, élő embereket magam körül, akik elhitetik velem, hogy mindez nem valóság, csak egy rossz álom, de a kisujjamat se tudtam mozdítani!

A fém tál kongva érkezett a márványpadlóra, és kerek alakja okán soká pörgött, mielőtt megállt, akár egy érme, melyet sorsom döntnöke dob fel…

Rettegve támaszkodtam a hideg padlón, és reszketve bámultam a túlvilági lényt. Kétség sem férhetett hozzá, hogy nem egyszerű emberről volt szó, hogy nem csupán az ablaküveg választja el tőlem azt a nőt, hanem a határ, mely élőktől elkülöníti mindazon túlvilági lényeket, kiket halandó jobb, ha nem lát! De miért érkezett?!

Kinyitotta a szemét, és újabb hangtalan sikolyba torzultak vonásaim, úgy éreztem, láthatatlan keze fojtón szorítja nyakam, és elnyomja a levegő útját, ezért fulladok, és ezért nem vagyok képes hangot kiadni!

Vörösen izzó szemei vádlón meredtek rám…

Valami mozdult, és akaratlanul is odakaptam a tekintetem…

Az asztalon egy kosár pihent, és tudtam, minden idegszálammal tudtam, hogy korábban még nem volt ott. Selyemkendő hullott róla a földre...

Küszködtem. Nem akartam mozdulni, és ha mégis, akkor csak a szobából ki, tőle távol… mégis… valami erőnek engedve lassan az asztal felé kúsztam. Csak néhány mozdulat volt, kegyetlenül kínlódva vergődtem akaratának bilincsében, izmaim pattanásig feszültek, és szinte lángoltak a kíntól, ahogy ellen akartam állni. Mégis úgy mozgatott, akár egy bábot! Ujjaim alatt éreztem a selyem hűvös érintését, és ahogy egy pillanat alatt átveszi bőröm melegét, éreztem a vér semmivel össze nem téveszthető szagát, mely az ázott föld és a rothadó hús édes bűzét hozta magával valahonnan távolról, láttam a véres foltokat a kendőn, és bármennyire küzdöttem, harcoltam, mégis éreztem, hogy lassan felemelkedek, és felállok…

Mintha hideg, csontos kezek fordították volna a fejemet erőszakkal a kosár felé, miközben lelkem sikoltva zokogott Isten kegyelméért és segítségért, mindhiába!

Szemeimet erősen lehunytam, és esküdöztem magamban, hogy nem nyitom ki… de semmit nem ért próbálkozásom…

Láttam!

Felvillant előttem a kosár képe, belsejében véres pokrócba csavart ajándékával… Rémülten nyitottam ki a szememet, de csupán azért, hogy a rettegés újabb hulláma söpörjön végig rajtam. Hiába hadakoztam minden erőmmel, kezem megmozdult, ujjaim a pokrócba markoltak, és felemelték.

Apró, véres hústömeg volt, egy korán született gyermek teste!

Feje torzan nagy volt aszott kis testéhez képest, halványszürke bőre szinte áttetszett, hasán, mintha kiontott bél lenne, ott tekergett a köldökzsinór, mely egykor táplálta…

Szinte úgy éreztem, izmaim eltörik a csontom, olyannyira fájt ellenállni az akaratnak, mely testemet helyettem mozgatta, mégis elmém a rémület és rettegés jeges töviskoszorújának mélyre sebző, éles tüskéi közt reszketve könyörgött, hogy ne nyúljak érte, ne érintsem, ne vegyem a kezembe…

Nem akartam!

De azt tettem…

Azt tettem, amit csak parancsolt kegyetlen, vörös pillantása, vérrel mosott arca, halotti leple és rám mutató, vádló ujja… az erő, mely benne lakozott fölém emelte őt!

Megtettem…

Ujjaim alatt éreztem a síkos, véres bőrt, éreztem, mennyire törékeny, mennyire könnyű lenne felszakítani, éreztem, milyen vékonyak, könnyen összezúzhatóak a csontjai, és nem tudtam elképzelni, hogyan történet ilyesmi… hogy halhat meg egy meg sem született gyermek, hogyan vehet el Isten, a Sátán, vagy az Ember egy ilyen törékeny életet, hogyan veheti magának a bátorságot bárki, legyen élő, holt, vagy magasabb rangú teremtmény, hogy elpusztítson egy ilyen tiszta és ártatlan életet…

Reszketve tartottam a tenyeremen, küzdve az erővel és saját bensőmmel, a rettegéssel és az értetlenséggel…

Amikor felnyitotta a szemét, elejtettem.

Halott volt… De ahogy rám nézett, egyenesen a szemembe, az ő tekintete épp úgy váddal volt tele, mint az ajtón túli szellemé, és épp úgy rettegéssel, mint az enyém…

Hogy teheted?!

Én pedig ijedt döbbenetemben a földre ejtettem.

Hallottam a csont reccsenését, láttam a kiömlő vért, és egy pillanatra úgy éreztem, a rettegésem túlnő mindenen, még azon az erőn is, mely irányít, és megszabadít láncaitól. Úgy éreztem, a félelem ezúttal elég erőt ad, és amikor az apró, torz fej felém fordult, minden erőmet összeszedve hátrálni kezdtem.

Reméltem, hogy kijuthatok? Talán idáig nem is értem gondolataimban, csakis az zsongott a fejemben, hogy „el innen, el!”, és nem volt válasz arra, hogyan és hová…

A köldökzsinór, mint valami életre kelt korbács, egy szörnyűséges, irtózatos és kegyetlen inda, megmozdult, kicsapott felém, és a csuklómra tekeredett. Odakapva próbáltam megszabadulni tőle, de csúszott, élt, tekergett, és százszorta erősebb volt, mint én. A karomat is letépi… és szívből kívántam, hogy megtörténjen, ha azzal megszabadulok… De a szívem mélyén tudtam, erre nincs esély…

Az óra egyet ütött.
A holtak napja.
A Holtak órája.

Visszajönnek… visszajönnek, és számon kérik a rajtuk elkövetett bűnöket…

Groteszk, kínzó kötelékem egyre csak húzott magához, és az apró test eltűnt egy tompa, vörös kavargásban.

Saját bűneim láncolnak a kárhozathoz, mégpedig elvághatatlan kötelékkel. Köldökzsinórral. Nincs életem nélküle… de most elveszek… elveszek mindazért, amit valaha elkövettem.

A nő átlépett az ajtón, és elindult felém. Véres lábnyomából köd szállt fel, és mint utolsó sóhajok a hideg éjben, úgy születtek, és tűntek el lassan.

Elvesztem!

A nő közeledett, vonásai kegyetlen mosolyba torzultak, fogai élesen villantak elő. A vérpatak elmaszatolódott, és sötétre festette hullaszín arcának egy részét…

- Ki vagy, démon?! – kiáltottam, de hangom alig volt suttogásnyi erejű.
- A holtak bírájának jobbján állok, és megbosszulom az ártatlanul megölteket…
- Sosem öltem… - nyögtem, de tudtam, hogy nem igaz.
- Hazug! – mondta ki ítéletét, és éreztem, ahogy bőröm ég, a küzdelemben elszakad ruhám alatt láttam, ahogy sistergőn, mintha izzó vassal kínoznának, ég bele karomba a szó.

A fájdalomtól összegörnyedve visítottam, ahogy a disznó, amikor levágják, vagy a nyúl, amit vadászkutyáim téptek szét.

- Áruló! – hangzott az újabb ítélet. - Gyilkos! Parázna! Gyáva!

Minden szavát kínzó fájdalom, izzó bélyeg, a pörzsölt szőr és hús undok szaga kísérte, lábaim pedig már vészesen közel jártak hozzá, hogy elérjék a vörösen kavargó, megnyitott poklot…

Küzdöttem…

De végül elfogyott az erőm…

Bármennyire is tagadhatnám bűnöm, menthetném magam, bár minden barátom és bármely földi bíróság felmentene, bár nincs egyház, mely ne oldozna fel… a bűn, amiért itt volt, és értem jött e démon, akkor is valós volt.

Végül megadtam magam.

És ahogy a földre zuhantam, eltűnt a kavargó mély, eltűnt a vörös izzás, és eltűnt a bilincselő rabság… Csak ő maradt előttem.

Épp oly vádlón, véresen és hatalmasan állt felettem, majd rám mutatott, és rémes szája kinyílt...


„Nem kívánunk Öntől semmit, jó uram. Tudjuk, hogy az Ön rangjával, nevével és családjával olyan jövő várja, melybe lányunk semmiképpen nem követhette volna. Csupán azért írtam ezt a levelet, hogy tudja, hol nyugszanak, ha egy végső látogatás mellett döntene. Hisz ő mindvégig szíve teljes szerelmével bízott Önben és abban, hogy érte jön”


- Én ezt nem értem…
- Albertnek volt egy szeretője, aki belehalt a szülésbe?
- Nagyon úgy tűnik.

Döbbenten álltak a levél fölött, és értetlenül néztek egymásra. Egy szerető teljességgel helyénvaló. Elhagyni, amikor megejtjük, a lehető leglogikusabb döntés, és ha meghal, esetleg a gyerekkel együtt, nos, az nemcsak mérhetetlen szerencse, de szinte isteni kinyilatkoztatás.

- De hogy ezért megölje magát?! És ilyen kegyetlen módon?! Ezt nem tudom elhinni…

Előző oldal Lir Morlan
Vélemények a műről (eddig 2 db)