Minden rendben
Szépirodalom / Élet-halál (2236 katt) | Xenothep |
2015.02.06. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2016/11 számában.
Egy idegen szoba körvonalai sejlettek fel a ház előtt álló lámpa fényében, amikor felébredtem. Nagyon megrémültem, szinte rettegtem, de nem tudtam, mitől. Álmom zavaros roncsai közül egy üvöltés visszhangja merült fel, talán én voltam. Egyetlen gondolat jutott csak eszembe, de furcsán idegennek éreztem:
- A sötétség tudja a nevem.
Percekig feküdtem ott a félelemtől bénultan, némán lélegezve, nehogy felriasszak valamit, ami talán még ott lehetett velem a szobában. Már épp kezdtem megnyugodni, amikor rájöttem, hogy nem tudom, ki vagyok. Ez viszont ismerősnek tűnt, egyik gondolat vonta maga után a másikat, eszméltem, hogy ez már megtörtént, nem is egyszer, és lassacskán a helyére kattant minden. Kábult voltam és kimerült, félálomban mentem ki a fürdőszobába, hogy megmosakodjak. A tükörben lévő arc az enyém volt, ismertem, már tudtam a nevemet is.
De tudja ő is.
A gondolatra megborzongtam, aztán kezdett lefoszlani rólam a rémálom hatása, a reggeli rutin megnyugtatott. Ostobaság ez az egész. Egyre sűrűbben történik meg velem ez, hogy reggel minden idegen, de hogy ne emlékezzek a nevemre?...
Egyik nap olyan volt, mint a másik, szürreális reggel, a nap elúszó eseményei, a történések, amik szinte rögtön kihullottak a fejemből, ahogy elfordultam tőlük. Régóta így ment ez, úgy neveztem, sodródás, és rémlett, hogy ezzel az egésszel kellene valamit kezdeni, de nem éreztem igazán fontosnak. Néha láttam valamiket, néha hallottam hangokat, de hamar megtanultam, hogy ezek a dolgok nem mindenki számára tapasztalhatóak. Az volt a kellemetlen, hogy nem emlékeztem rá, mikor kezdődött el. Vagy mindig ilyen volt?...
- Jó reggelt!
- Hello, sziasztok!
- Úúú, mi van veled?
- Mi van velem?
- Olyan vörösek a szemeid. Nem aludtál?
Az emberek, akiket sűrűbben láttam, azt hiszem, akiket a barátaimnak, vagy kollégáimnak nevezhetek, egyre többször adtak hangot aggódásuknak. Nem tudom, ki javasolta, hogy menjek el orvoshoz. Nem törődtem vele, hiszen nem éreztem rosszul magam, minden ugyanolyan volt mindig. Aztán megint felmerült ez egy beszélgetés kapcsán, majd újra, végül megadtam magam. Fogalmam sem volt róla, minek nekem orvos, de a lány, aki mellett ébredtem nap, mint nap, azt mondta kedvesen, hogy egy vizsgálat nem árthat.
- Aggódom érted.
Várakozás, ajtónyitás, beszélgetés, lényegtelen benyomások, egy pár recept, aztán az ítélet. Enyhe ellenérzés volt bennem, hiszen nem éreztem semmi különöset.
- Figyelj csak, mi az, hogy pszichózis? Mit jelent ez?
- Nem lesz semmi baj!
Ígéret valamire, amit ő nem ismer, amire én nem emlékszem, és csak egy hang emléke marad meg végül, egy becsukódó ajtó halk kattanása.
Kezdtem utálni a fényt, egyre zavaróbbá vált, a hangok is irritáltak. Néha félelmet ébresztettek bennem, néha felidegesítettek a dolgok, de nem mutattam ki. Tulajdonképpen mi sem változott, ugyanúgy ment minden, mint az ítélet előtt, amit fel sem fogtam. Még mindig teltek a napok, még mindig rettegve ébredtem, és még mindig láttam azokat a dolgokat néha a falon, vagy a mennyezeten. Egyszer le akartam rajzolni egyet, de képtelen voltam felidézni a formáját. Különben is, unalmasak. Ezek csak Scolopendrák. Végigfutnak a falon, és eltűnnek az árnyékban. Nem igazán zavarnak már, megszoktam őket. Meg különben is, az íróasztalomra nem másznak fel, mert félnek a tűztől.
- Mit csinálsz?
- Csak enni adok a kutyának.
Próbáltam írni is, de a betűk mindig eltűnnek, vagy lefolynak a lapról, aztán halk neszezéssel eltűnnek valamerre a repedésekben. Ahonnan a Scolopendrák bújnak elő, amikor homály van. Az is kezd zavarni, hogy megfordult a ház. A villanykapcsolók néha a másik oldalra kerülnek, ellentétes oldalra nyílnak az ajtók is, mint eddig.
- Pihenned kellene.
- Nem vagyok fáradt.
- Egész éjjel fenn vagy... tönkre fogod tenni magad. Nem vennél be egy altatót?
Ügyetlenné váltam. Talán szórakozottabb lettem, nem tudom, de egyre sűrűbben tűntek fel alkaromon mély karcok, vágások, és nem emlékeztem, hogyan szereztem őket. Nem fájtak, így nem sokat törődtem a dologgal. Később kezdtek eltűnni a dolgok. Eleinte azt gondoltam, csak elfelejtettem, mit hova raktam le.
- Nem láttad a kenyérszeletelő kést?
- Nem... nem.
Ez után a csavarhúzó, a konzervnyitó és egy csomó más szerszám is eltűnt. Bosszantott a dolog, mert mindig rendben tartottam a dolgaimat, de aztán túlléptem ezen is. Némi derűvel vettem tudomásul, hogy nem emlékszem, milyen nap van éppen, de gondolatban csak vállat vontam. Szórakozott lettem valóban. Mindenhez hozzá lehet szokni idővel szerintem.
- Vedd be ezt, segít ellazulni.
- Teljesen laza vagyok.
- Nem, feszült vagy. Látszik az arcodon.
- Hát... lehet... Igen, lehet. Nem aludtam jól. A kutya egész éjjel ugatott. Lehet, hogy ma éjszakára beengedem... mi az?
- Nincs... nincs kutyánk. Karácsonykor el kellett altatni, emlékszel?
Újabban alvajáró lettem. Már harmadszor fordul elő, hogy idegen helyen eszmélek fel. Tulajdonképpen mulatságos. Először a parkból jöttem haza, másodszor meg már a városból.
De most... nem tudom, hol vagyok.
Csodás a telihold. A fényénél a fűnek különös, ezüstös színe van, jól látszanak a Scolopendrák is, ahogy kavarnak körülöttem. Némelyik akkora, mint egy kutya, hallom, ahogy azon a furcsa, kerregő hangon csicseregnek egymás közt. A sötétség tudja a nevem, és szeret engem. Körbeölel, hűvös ujjai a tarkómat cirógatják. Nem tudom, miért vagyok itt, de jó itt lenni. Érzem a hideg szelet arcomon, hallom a térdig érő fű suhogását, és jól érzem magam.
Jól vagyok.
Előző oldal | Xenothep |
Vélemények a műről (eddig 10 db) |