Vérrel írt krónikák... VI.
A szoba, melybe beléptünk, nagyobb volt, mint amire számítottam. A padlót alkotó folyondárok élénkzöld színű, eleven márványmintázatokká olvadtak össze és tükörsima felületként feszültek a talpunk alá. A falak és a mennyezet is hasonlóképpen nézett ki azzal a különbséggel, hogy az előbbit gyöngyházfényű selyemre festett, folytonos változásban lévő képek díszítették. A falak egész felületét beborították és egy pillanatra elmerültem az egyik kárpit mágia szülte, álomszerű jelenetében.
A képen virágzó barackfák táncoltak a tavaszi szélben. Hallani véltem eleven sóhajukat és egy pillanatra olyan érzésem támadt, mintha én is ott állnék az édes illatú levegőtől terhes, egymással halkan suttogó fákból megálmodott kertben. Egy nagyobb fuvallat borzolta a növények koronáját, melynek nyomán rózsaszín szirmok könnyed tánca vette kezdetét a levegőben. A tünékeny felhő apró szirompilléi – mintha csak a természet szeszélyének engedelmeskednének – egy pont felé igyekeztek. Emberi alakká álltak össze és egy pillanatra sikerült kivennem a karcsúan törékeny testalkatot, a bájos arcot és a nagy, mandulavágású szemeket. Olybá tűnt, mintha csókot dobott volna nekem, de a pillanat gyorsan elillant, épp, mielőtt megragadhattam volna. A falikárpit színei megfakultak és nem maradt utánuk más, mint a lelkemben feltámadó, majd gyorsan tovatűnő hiányérzet fájdalmas emléke.
A szoba közepén, a mennyezet alatt derengő tündeláng felizzott és nappali fénybe borította a helyiséget.
A legtávolabbi fal mellett két, mahagónifából faragott, vésetekkel gazdagon díszített, karcsú trónszék magasodott. Az egyiken Antariel, az elfek aggastyán királya üldögélt. Bölcs, időtlen mosolyában régi korok emlékének visszfénye kísértett. Néma tisztelettel adóztam neki, hiszen a feje fölött elszállt hosszú évszázadok ellenére is egyenes derékkal, méltóságteljesen viselte holdezüstből kovácsolt, egész alakos, patinás páncélját. Vállára királykék palást borult, ősz hajfürtjeit drágakövekkel kirakott, szintén holdezüstből megálmodott, vékony koszorú fogta össze. Égszínű, kortalan tekintete most kíváncsian megpihent rajtunk.
A másik trónuson a király legkisebb lánya, Amelia foglalt helyet. Bár már elmúlt hatvan esztendős, így is kamasznak számított csupán a hosszú életű elfek között. Hosszú, lenszőke haját smaragdokkal és rubinokkal kirakott diadém ékítette. Könnyű, vörös selyemruhája, mely lágy redőkben omlott alá, finoman kihangsúlyozta karcsú alakját. Az ő szeme kékjében még kíváncsi, vidám fények táncoltak és tisztán éreztem a lényéből áradó, fiatalos lendületet is.
Láttam, hogy az arca felragyog, ajkai pedig szóra nyílnak, ám ez a pillanat törtrészéig tartott csupán. A királyi ház sarjaként megtanulta már, hogy meg kell adnia apjának a neki kijáró tiszteletet. Egyelőre csöndben maradt, és visszafogott mosolyával palástolta a visszatérésem fölött érzett örömét.
- Jó újra látni téged! – az uralkodó ropogó hangja olyan volt, akár az öreg fák fáradt sóhaja.
- Részemről az öröm!
Mélyen meghajoltam előtte, ő pedig türelmes intéssel nyugtázta a gesztusomat.
- Hagyjuk a formaságokat! Mindenre kíváncsi vagyok, ami veled történt, de előbb…
Ujjával furcsa ábrát rajzolt a levegőbe, mozdulatai nyomán pedig sárgás derengéssel felizzott a lég. Éreztem, hogy a talpam alatt megremeg a padló, a mozaikmintákat alkotó növények pedig életre keltek. Zöld indák tekergőztek sziszegve felfelé Ariel lábszárán és három szívdobbanásnyi idő alatt a derekáig gúzsba kötötték őt. A vonagló kacsok egy része már a csuklójára is ráfonódott és csak roppant erejének köszönhetően sikerült kitépnie az egyik kezét a bénító ölelésből. A zöld áradat azonban nem szűkölködött az utánpótlásban és megállíthatatlannak tűnt. Hamarosan a nő egész testét ellepték a szívós nyúlványok, csak az arca maradt szabadon. Így imbolygott lassan a padló és a mennyezet között kifeszítve tehetetlenül.
- Miféle fondorlattal érte el ez a förtelem, hogy magad mellé vedd? – pislogott Antariel értetlenül.
- A kényszer szülte csupán ezt a furcsa kapcsolatot, de nem kell aggódnod… Nem árthat nekem! - mondtam és sietve felmutattam a tündének a nyakamban lógó napfény-kristályt.
- Szép darab! – az öreg kedvtelve méregette a követ, de az arca továbbra is komor maradt. – Az a baj, hogy egy vámpír puszta léte is elegendő ahhoz, hogy megszentségtelenítse ezt a helyet.
- Az hetekbe is beletelhet, én viszont nem szándékozom itt olyan sokáig időzni, viszont… Emlékeztetnélek téged az ígéretedre, nagy király! Majd öt éve már annak, hogy megmentettem a lányod életét – könnyed főhajtással tisztelegtem Ameliának -, most pedig eljött az idő…
- …hogy szívességet kérj tőlem – fejezte be megkezdett mondatomat az aggastyán. – Igen, segítünk neked megfejteni a térkép titkát.
- Honnan tudsz róla?
- Tán elfelejtetted, hogy ez a mi birodalmunk? A mágiánk rezdülései nyomán egykoron hegyek gyűrődtek fel és hasadékok szakadtak a föld testén. Erőnk vetekedett az istenek hatalmával és bár odakint, a ti világotokban már gyöngék vagyunk, itt még együtt élünk és lélegzünk a természettel. Imáink táplálják földanyát, és mi cserébe részesülünk az ő kegyéből. Látjuk és halljuk, amit ő…
- Akkor… számíthatok a segítségetekre?
- Holnap a bölcseink behatóan tanulmányozzák majd a térképet – szusszant a király és Ariel felé intett. - Mi legyen vele?
- Megígértem neki, hogy tartom magam az egyezségünkhöz. Nem lenne tiszta a lelkiismeretem, ha megszegném az adott szavam, emellett… A történések tükrében nagy a gyanúm, hogy az égiek fontos szerepet szánnak neki ebben a színjátékban.
- Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, ám legyen…
Az öreg végigvezette ujját a levegőben izzó szimbólum vonalai mentén, ám ezúttal visszafelé haladt. Érintése nyomán a ragyogás kihunyt, a folyondárok pedig surrogva húzódtak vissza a padló árnyainak takarásába. A nő immáron újra szabad volt. Néztem sápadtan derengő arcát, melyen most semmilyen érzelem nem tükröződött, viszont tisztán tapintható volt a lényéből áradó, elfojtott harag. Nem szólt egy szót sem, ezzel pedig akarva-akaratlanul is megkönnyítette a helyzetemet.
- Hosszú út áll mögöttem, így jólesne egy forró fürdő, némi meleg étel és egy puha ágy. Remélem, hogy a tündék vendégszeretete ezekre a dolgokra is kiterjed!
- Vendégszeretetünk nem ismer határokat, de előbb még… - a király most előrehajolt és cinkos módon rám kacsintott. – Mesélj nekem arról, hogy mi történt veled az elmúlt öt esztendőben!
