Halálvágy
Furcsa dolog a halálvágy. Egyszer csak meglátogatja az embert – váratlanul, nem hívott vendégként. És bár elmegy, de szabályos időközönként vissza-visszalátogat. Mi ennek az oka? Talán figyelmeztet. Emlékeztet. Vagy ijesztget. Ez utóbbi sikerül is neki, ilyenkor önelégült mosollyal, szívében kevélységgel megtelve távozik. Mi pedig ott maradunk fájdalmunkkal, kétségeinkkel, illúzióinkkal. Mi a célja velünk? Mi a célunk nekünk?
A csillagok közé vágyunk. Hazudik, ki azt állítja, ez nem igaz. Isteni magasságokba akarunk emelkedni, de elfelejtettünk, szárnyaink régen letépték. Kegyetlenül, igazságosan. Egykor angyalok voltunk. Makulátlan, tiszta lények. De az anyag, ez a hívogató, sűrű és hideg világ magához csalogatott minket, s mi bedőltünk minden csalfa szavának, hazug ígéretének. S itt ragadtunk: koszosan, beszennyeződve. Vágyunk vissza az égbe. A megtisztulásra. És néha a halál, ez a kedélyes, alakváltogató eszme az egyetlen, ki segíthet, ha csak rövid időre is, őshazánkba emelkedni. Csábító minden egyes ott töltött másodperc töredék. Mert ilyenkor tudjuk és érezzük is, tartozunk valahová. Tartozunk valakihez. Mert hiába fekszik itt mellettem és alszik békésen életem szerelme, hiába óv védőn a család, hiába támogatnak a barátok: akkor is egyedül vagyok. Van egy lyuk, egy egészen apró, gombostűhegynyi, ami tátong a szívemen. Sem ők, sem pedig más nem képes ezt betömni vagy meggyógyítani. Ez a hazátlan, gyökértelen, ébredő lélek súlya. Aki tudja, hogy hol, mikor és miért hibázott. De képtelen helyrehozni, az okozott károkat megtéríteni. Túlságosan gyenge hozzá. Túlontúl lefoglalja a bűntudat. Valójában ez az, ami felemészti. A hatalmába keríti. Van kiút? Több is.
Beletörődhetünk saját nyomorúságunkba. Elfogadhatjuk jelentéktelenségünk, s vezekelhetünk. De meg is halhatunk. Miért ne? Talán jobb esélyeket kapunk! S már itt is a Halál. Mosolyog rám lenézően, s azt suttogja: még nincs itt az ideje…
De mi van, ha téved?