Az utolsó napok krónikája (töredék)

Szépirodalom / Novellák (1345 katt) Basil77
  2014.11.23.

...amint kilépett a szentély kapuján. Azt mesélik, akik ott voltak azon a napon, hogy a Kiválasztott láztól és éhségtől gyötört teste oly gyönge volt már, hogy amikor a szél belekapott nehéz, arannyal szegett kék köpönyegébe, a Mi Urunk hirtelen megtántorodott, s csak a körülötte álló papok segítő kezébe kapaszkodva tudta megtartani magát a lábán.

A nép, amely minden balszerencse ellenére is rajongásig szerette őt, ekkor hangosan jajveszékelni és sírni kezdett, és voltak, akik kétségbeesésükben megtépkedték a ruhájukat, mások pedig a földre vetették magukat - oly fájó volt számukra látni őt ilyen állapotban. A papok hiába csitították a tömeget. Hiába szidták, hiába buzdították, hiába próbálták jobb belátásra bírni őket, az emberek csak akkor csendesedtek el, mikor maga a Mi Urunk szólt hozzájuk.

Amint a Kiválasztott halk, suttogó hangja megszólalt, a tömeg egyszeriben elhallgatott, s oly áhítat kerítette őket hatalmába, mintha varázserővel rendelkezett volna az a hang. Pedig hol volt már az az idő, mikor még tízezrek előtt szónokolhatott a Mi Urunk oly szenvedélyesen és oly erővel, hogy abba beleremegett a hallgatósága és a gyöngébbek elájultak, akkora hatással voltak rájuk a szavai! Azt mondják, a falakat védő katonákon és a házaik mélyére húzódó haldoklókon kívül talán csak ötezer ember maradt egész Gorleában az utolsó időkben, és aligha voltak azon a napon ezernél többen a szentély előtti téren, de abban a számban már a papok és a Kiválasztott szent harcosai, a sárkányos sisakot viselő, kék és arany színbe öltözött Hetvenhetek is benne foglaltattak. Így falta fel a népet a testvérgyilkos háború negyven esztendeje és különösen a Nagy Ostrom tizenhárom éve. De a tengernyi szenvedés sem ölhette ki népe szeretetét a Kiválasztott iránt!

Sokszor kérdezték, s én is feltettem már magamnak a kérdést, hogy vajon volt-e azokban a sötét és egyre sötétebb időkben még bárki, aki elhitte, hogy a város megmenthető, hogy a zsarnok uralkodó seregei elkergethetőek lesznek a városfalak alól, s hogy beteljesül a prófécia, és a Kiválasztott egy napon felülhet az Égi Trónra, az igazira, amely Nozeongoretben áll, s nem annak hitvány mására, amelyet az istenek királyának gorleai szentélyében őriztek.

Tudni kell, hogy a gorleai trón eredetileg arra szolgált, hogy a Mindenség Királya azon ülhessen, mikor felkeresi a várost és megtekinti az Elrejtőző szertartásait, s csak azáltal lett a Kiválasztott széke, hogy az Elrejtőző papjai sorsára hagyták istenük szentélyét és megátkozva Gorlea városát, szent énekeket énekelve, lobogó zászlók alatt elvonultak Nozeongoretbe, a Mi Urunkra hagyva mindent, ami a szentélyben maradt: a Nagy Évkönyvet, az Örök Oltárt és az Égi Trón másolatát. Ez utóbbit aztán vérrel és tűzzel újraszentelték a Sárkány papjai, akik társaikkal ellentétben nem átkozták meg a várost, s sosem lettek hűtlenek a Kiválasztotthoz, sőt kihirdették birodalomszerte, hogy aki az igazi uralkodót keresi, ne Nozeongoret felé fordítsa tekintetét, hanem zarándokoljon Gorleába és hódoljon az új Égi Trón előtt.

Ezrek és ezrek jöttek, ajándékokkal és hódolatukat kifejezve, és még távoli királyságok is elküldték követeiket azokban a dicső napokban. Úgy tűnt, közel az idő, mikor a zsarnok trónja leomlik és maga alá temeti őt, s akkor majd felváltja őt az igazi uralkodó, akit oly régóta megígértek. De ahogy teltek az évek és a háború elhúzódott, s a Kiválasztott Nozeongoretnek még a közelébe sem jutott, egyre távolabbinak látszott, hogy a testvérgyilkos háború véget ér, ha csak nem az Ő bukásával.

Mikor már csak Gorlea maradt meg neki és benne az ott élő hűséges és istenfélő alattvalók egyre fogyatkozó tömege, s a várost áthatolhatatlan ostromgyűrű vette körül, azt hihetnénk, hogy az emberek kételkedni kezdtek a prófécia hatalmában és csalódtak a Kiválasztottban. De nem így történt, s ennek titkát aligha lenne képes bárki is megfejteni, aki nem volt ott és nem látta Őt a maga szemével és nem hallotta Őt a saját fülével.

Oly kevesen élték túl azokat a napokat, s oly egybehangzó az ő tanúságtételük, hogy nem marad számunkra más, minthogy elfogadjuk válaszként, amit ők mondanak: népe forrón és tántoríthatatlanul szerette a Mi Urunkat, és még ezekben a legvégsőbb napokban sem gondoltak másra, minthogy hiába tart már tizenhárom esztendeje a város ostroma, egyszer éppúgy véget fog érni, ahogy a két korábbi ostromot is visszaverték annak idején. S hogy ebben a hitükben sem mindennapos nélkülözésük, sem a betegségek, sem a falakért vívott szüntelen küzdelem borzalmas veszteségei nem rendíthették meg őket. Hiába gyalázza meg a zsarnok király utóda napról napra áldott emléküket, próbálja kitörölni az emberek szívéből és fejéből, azért mi sosem fogjuk elfelejteni őket és sosem fogjuk megtagadni őket. Legyen ezerszer áldott az emlékük! És legyen ezerszer áldott az emléke annak is, akiről a prófécia szólt!

Úgy mesélték, hogy talán még sosem beszélt szebben és szívbe markolóbban a Mi Urunk, mint azon a napon. Abban azonban már a kevés túlélő nem tudott megegyezni, miről is szónokolt akkor. Egyesek váltig állították, hogy a reményről beszélt nekik. Mások emlékeiben úgy éltek szavai, mint amelyek a mindannyiukban ott élő félelemről szóltak. Ismét mások viszont úgy tartották, a Kiválasztott a lélek állhatatosságáról elmélkedett. Akárkinek is legyen igaza, abban mind megegyeznek a tanúk, hogy a Mi Urunk szavai a szívükbe markoltak, s oly mélyen megindították őket, mint talán még soha korábban.

Már a vége felé járt a beszédnek a Kiválasztott, mikor egy dereglye kötött ki a Sárkány szigetén, s a Hetvenhetek két tagjának kíséretében egy tetőtől talpig bíborba öltözött férfi szállt partra, akit minden jelenlévő jól ismert, s ki Regga Oroszlánjának, ki Oloion Sziklafalának, ki a Legyőzhetetlennek nevezett közülük, aszerint, hogy emlékezetes győzelmeinek és hősies helytállásainak melyikét tartották leginkább méltónak arra, hogy megszólítsák általa Őt.

Narasfekh, mondják, éppoly sovány volt és elgyötört, mint mindenki más a városban. A bal szemét bíborszínű kötés takarta, hogy elfedje a reggai csatában szerzett rettentő sebet, mely kis híján megölte őt. Oldalán ott lógott a legendás kard, a Sárkánykarom, amely, ezt mindenki tudta a legkisebbektől a legnagyobbakig Gorleában, a zsarnok uralkodót megsebesítette Ursiumnál, s amely kioltotta a zsarnok uralkodó fiának életét Torsela alatt. Nem csoda, ha az emberek áhítatosan összesúgtak, ahogy a Legyőzhetetlen elhaladt közöttük, s a merészebbje lopva még meg is csókolta a heves szélben meg-meglobbanó köpenyének sarkát.

Mikor aztán odaért a szentélyhez, letérdelt a Mi Urunk előtt, aki rögtön abbahagyta a beszédet, elmosolyodott, majd a Legyőzhetetlen fölé hajolt és halkan mondott neki valamit.

Volt, aki szerint azt kérdezte tőle, fél-e. Mások azt vélték hallani, hogy azt kérdezi, remél-e. Ismét mások szerint arra buzdította őt, legyen állhatatos. De akármi is hangzott el, Narasfekh hamarosan felemelkedett a földről, s a Kiválasztott most magához ölelte, majd két oldalról szertartásosan megcsókolta az arcát.

A tömeg ujjongani kezdett, mikor látta őket összeölelkezni, s nem volt senki, akinek szívét ne töltötte volna el túláradó öröm, annak láttán, hogy milyen szeretettel üdvözli a Kiválasztott a Legyőzhetetlent, az atya a fiút... az áldozat leendő gyilkosát.
A Tűz és a Vér ünnepe volt aznap, Rhédór hónap negyedik napja, a Mi Urunk életéből az utolsó előtti nap.

Előző oldal Basil77
Vélemények a műről (eddig 4 db)