Mágiából született... IV. (befejező rész)
A hazafelé vezető út eseménytelenül telt el. Váltott lovakon haladtunk, és a negyedik napon megpillantottuk Clancy várának feketén sötétlő, vaskos tornyait. Könnyedén átjutottunk a kapunál posztoló strázsákon – valószínűleg már értesítették őket az érkezésünkről –, alkonyatra pedig már a rend nagymesterével borozgattam.
Szobája egyszerű volt és nélkülözött minden pompát. Az összes berendezési tárgy egy gyalult, szépen lakkozott tölgyfaasztal, három szék, egy keskeny ágy és egy viharvert, ám masszívnak tűnő szekrény volt csupán. A padlót vastag, pácolt hajódeszkák alkották. A falat fehérre meszelték és súlyos, lovagi fegyverek sorjáztak rajta katonás sorrendben. Pajzsok, pallosok, súlyos, kétkezes alabárdok.
Az öreg tekintélyt parancsoló külsővel rendelkezett. Hatlábnyi magasságához öles termet, vastag derék és széles vállak párosultak. Csontos, erős állán ezüstös szakáll sarjadt, melyet hosszú fonatokba rendezett. Haját szintén varkocsba fogta, acélos szemeiben pedig öldöklő, kegyetlen harcok viharának emléke tükröződött. Prémekből készült bundát hordott, vállán pedig győzelmi trófea gyanánt párducbőr feszült. Bütykös ujjai megszorultak a kupán, ahogy nagyon kortyolt a – tanítványa sikeres visszatértének megünneplésére felbontott - jó minőségű vörösborból. Elégedetten dörzsölte meg a szakállát.
- Gratulálok a sikeres vizsgádhoz!
- Köszönöm!
- De… Nem igazán értem, hogy mi szükség volt erre a színjátékra. Lemehettél volna a halálsorra is, hogy – kegyelem fejében – megitasd azt a löttyöt valamelyik fickóval! Lehet, hogy kissé nehezen forognak már a kerekek az agyamban, de… megtennéd a kedvemért, hogy elmagyarázod nekem, mi motivált téged?
Mielőtt válaszoltam volna, lassan hátradőltem a széken és elmosolyodtam.
- Úgy gondoltam, hogy összekötöm a kellemeset a hasznossal! Olyan fickókat akartam behálózni, akiknek azután hasznát vehetem majd. Akik képzettek a harcban, ugyanakkor elvetemültek és eléggé becsvágyóak ahhoz, hogy az örök fiatalság ígérete megbabonázza őket. Persze hátulütője is volt a dolognak… Túl jók voltak ahhoz, hogy csak úgy bevegyék a mesémet és megigyák az elixírt. Gondosan, lépésről-lépésre kellett felépítenem a tervet! Először a barlangot rendeztem be. Ez viszonylag könnyen ment, mert régebben jártam már ott. Úgy ismerem a helyet, akár a tenyeremet! A formulával teli kelyhet az oltárra helyeztem, persze… ez így túl egyszerű lett volna, túl… átlátszó! Féltem, hogy gyanút fognak, ezért beiktattam egy egyszerű akadályt is a rendszerbe. Van egy ügyes kezű, tehetséges barátom, aki mestere a mechanikus szerkezetek készítésének. Elég volt egy rugós kapcsolót felszerelnie az oltár talapzatára, és máris készen állt a briliáns csapda!
- Mi lett volna, ha működésbe lép?
- Csak egy ártalmatlan, kábító gázzal teli patron robbant volna bele a fickó arcába. Néhány fertályóra múltán feleszmélt volna a kábulatból. A munka könnyebbik fele csak ezután következett. Elkészíttettem a hamis térképet, azután felkerestem egy köztiszteletben álló térképészt, aki – jó pénzért persze – igazolta számomra a térkép hitelességét. Ismerek valakit, aki abból él, hogy az alvilágban terjengő információkkal üzletel. A lekötelezettem és most törleszthetett valamicskét a tartozásából. Csak annyit kellett tennie, hogy elhintette az utcán az isteni ambróziáról és a térképről szóló pletykát, azután… felgyorsultak az események. A bérgyilkos és a fejvadászok hamarabb megtaláltak engem, mintsem álmodni mertem volna! Szerencsére nem fogtak gyanút, így most…
- …mihez kezdesz velük?
- Arra gondoltam, hogy felhasználhatnám őket egy nemesebb cél érdekében – mondtam tűnődve. - Talán túlélik a kalandot, de ha mégsem… akkor is könnyítenének a lelkükön. Tisztábban járulnának az isteneik színe elé.
- Aztán… mi lenne az a magasztosabb cél? – a nagymester arcán mindentudó mosoly derengett fel. - Talán van valami ötleted?
- Talán… Hallottál már a háborúról, ami odalenn dúl, délen?
- Gyéren csordogálnak a hírek mostanság, de… Azt rebesgetik, hogy Bleedcliff egykoron virágzó birodalmát elözönlötték a föld méhéből sarjadó, pokoli fattyak. Úgy beszélik, hogy maga a herceg hozta a rontást a népére. Valami grófnő kegyeit próbálta elnyerni, de rideg elutasításban részesült. Utóbb úgy döntött, hogy szerelmi mágiához folyamodik, ám végül kissé túllőtt a célon… Mágusai túl erős varázslatot alkalmaztak, és sikerült megrepeszteniük a föld kérgét. A hasadás egészen a föld magjáig terjeszkedett és utat nyitott az alsóbb dimenziók teremtményei előtt. A démonok széltében-hosszában feldúlták a királyságot. A hercegi hadak egy ideig sikerrel dacoltak a sötét árral, és az átjárót is sikerült lezárniuk, de… A túlerő meghátrálásra késztette őket és végül a korona székvárosába szorultak vissza. Még kitartanak, de minden segítség jól jön most nekik. Az idő mindenesetre nekik dolgozik. A sötétség gyermekei magukra maradtak és az őket tápláló mágia is egyre gyengül. Csak idő kellene a hercegnek, no meg minél több ügyes kardforgató és… tehetséges mágus!
- Olyanok, mint én!
- Hírnevet akarsz szerezni magadnak, hogy bekerülhess a krónikák könyvébe? Lehet, hogy… a dicső halál után áhítozol?
- Igazából egyikre sem vágyom! Én csak… minél több ártatlant szeretnék megmenteni. Nem vágyom a halált, de… egy ésszerű kockázatot még vállalhatok.
- Aleysia mit szól ehhez?
- Azt mondta, hogy velem tart, bárhová is megyek. Egymáshoz tartozunk, ez igaz, de… másokért is felelősséget kell vállalnunk. Ő is tisztában van vele, hogy az erő, amit az istenektől kaptunk ajándékba, erre kötelez minket.
- Szívemből szóltál! – dörmögte az öreg, miközben ajkán halvány mosollyal a kelyhében hullámzó, vörös nedűt méregette. – Ördög és pokol, ám legyen! Azt hiszem, Wilbur elég rátermett ahhoz, hogy eligazgassa itt a dolgokat, amíg vissza nem térek…
- Úgy érted, hogy… velünk tartasz a déli végekre? – nem tudtam, de nem is akartam leplezni az arcomra kiülő elégedett vigyort.
- Úgy bizony, barátom! - mondta az öreg nevetve.
Koccintottunk, majd nagyot kortyoltam az édes, vérszínű óborból…
