Linktár

Démonvadász IV.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2022/1 számában.

Olyan mélyen aludtam, mint még soha, csak hajnaltájt kaptam váratlan látogatót. Ariel volt az. Puhán, szinte észrevétlenül lépett be az álmomba. A felismerés most nem taglózott le, csak derűsen nyugtáztam azt, hogy megérkezett. Ott állt mellettem és mosolygott. Egy hajdan volt sziget emlékekből és vágyakból megálmodott homokszemein lépdeltünk. A nap simogatott és én némán gyönyörködtem a smaragd színű hullámok táncában, ő pedig – tőle szokatlan módon - nem zavarta meg tűnődésemet. Nem néztem rá, talán abban bíztam, hogy egyszer csak eltűnik majd úgy, ahogyan érkezett. Csöndben várakozott én pedig feltettem neki a legkézenfekvőbb kérdést, ami eszembe jutott:

- Hogyan sikerült átjutnod a varázskörön?
- Az csak a gonoszt tartja távol, nem emlékszel? – nagyot sóhajtott, majd fáradtan elmosolyodott. – Jól van, igazándiból nem sikerült… Ez csak az asztrális kivetülésem, amit én hoztam létre. Jól néz ki, nem igaz?
- Mondd, mit akarsz tőlem?
- Még mindig ezzel a hellyel álmodsz? – dúdolta és közelebb lépett hozzám. Fejét oldalra billentette és sikerült megtalálnia a tekintetemet.
- A boldog emlékek az idő múltával csak még szebben ragyognak. Vannak helyek, melyekre mindig tisztán emlékezünk és vannak emberek, akiket igyekszünk elfelejteni.

Egy pillanatra lehunyta a szemét és mélyen magába szívta az óceán sós páráját. Úgy tűnt, hogy nem ütközött meg a kijelentésemen. Hangja tárgyilagos volt, mintha csak egy tényt közölt volna:

- A te hibád, hogy átváltoztam. Odaküldtél engem…
- Nem tudtam, hogy vámpírok!
- Azután pedig megöltél…
- Embereket gyilkoltál… Tudod, hogy nem volt más választásom!
- Most már mindegy… - énekelte lágy altján és gyöngéden, szinte szánakozva megérintette a kezemet.
Nem húzódtam el. Úgy éreztem, tartozom neki ezzel a beszélgetéssel.
- Hibáztál, de még… mindent helyrehozhatsz! – arcomat most a két tenyerébe fogta és úgy beszélt hozzám. Türkizkék színű szemei szinte hipnotizáltak engem.
- Ostobaságokat beszélsz… - megpróbáltam elhúzódni a közeléből, de ő nem engedett.
- Mi itt sokkal több mindenre képesek vagyunk, mint ti, emberi testbe zárt halandók. Rálátunk az élet folyamára. Tudjuk, hogy a történések… Minden esemény egy irányba halad és végül… egy pontba sűrűsödik majd. Így működik a világotok és hamarosan neked is meg kell majd hoznod egy fontos döntést. Tudod, a könyv…
- Alea – Mithra fekete könyve?
- Igen. Képes a porból is életet teremteni. Bárkinek új testet ad, ha egy hozzáértő embertől kap rá parancsot.
- Tanuló lehetnék csupán a mágia iskolájában.
- De odabent sokkal erősebb leszel. A hely szelleme támogat majd téged, a segítségével pedig irányíthatod a könyvet – egy pillanatra eltűnődött. – Látom, hogy használod majd, de azt nem tudom, hogy… Mindegy, már így is túl sokat mondtam neked! Tudod, minket is kötnek bizonyos szabályok. A jövőről nem mondhatunk el mindent. A lényeg az, hogy feltámaszthatsz majd engem, ha úgy akarod…
- Választanom kell majd? – lassan összeállt bennem a kép. – De… mi között?
- Csak… gondolkodj el azon, amit mondtam neked! Még valami… bárhogy döntesz is majd, tudnod kell, hogy már nem neheztelek rád. A múltat már nem változtathatjuk meg. Minden úgy történt, ahogy történnie kellett, de… a jövőn… a jövőnkön még alakíthatunk! Csak… arra kérlek, emlékezz majd a szavaimra, amikor eljön az idő! Most már… mennem kell. Sajnálom, de nem maradhatok tovább!

Ariel alakja lassan halványult el mellettem, én pedig feleszméltem hajnali szendergésemből…

***

Annabella és Shaemus is talpon volt már. A lány észrevette, hogy felébredtem. Rám mosolygott, majd folytatta a holmija rendezgetését. Én is elővettem a zsákomat, majd hirtelen ötlettől vezérelve megoldottam a nyakamban lógó, fekete amulett bőrszíját. A lány kíváncsi szemekkel nézte ügyködésemet és mellém telepedett. Megmutattam neki a tenyeremben pihenő tárgyat.

- Mi ez?
- Egy indriq koponyacsontjának a darabja. Magába nyel és semlegesít minden olyan mágiát, ami feléd irányul. Korlátozott az ereje, de… egy ideig megoltalmaz majd téged odabent.
- De akkor… védtelen maradsz a szörnyeteggel szemben!
- Azért van még néhány trükk a tarsolyomban. Miattam nem kell aggódnod! – suttogtam és a tenyerébe nyomtam az amulettet. Hálásan hozzám simult, én pedig finoman megemeltem az állát. Hagytam, hogy magukkal ragadjanak az érzelmek és feloldódtam puha csókjában. Az érsek türelmetlen hangja rángatott vissza minket a valóságba.

- Gyermekeim, az idő sürget minket, az ivadék pedig percről-percre erősebb lesz… Mennünk kell!

***

Egy fertályórán belül elértük a város falát. Az idő nem bánt túl kegyesen a mészkőből emelt építménnyel, és csakhamar sikerült találnunk egy embernyi méretű, leomlott részt. Óvatosan megmásztuk a törmelékhalmot, majd leereszkedtünk a túloldalon…

A házak többsége már az enyészet martalékává vált. A puha mészkő nehezen dacolt az elemek haragjával, ám a szürke márványból emelt szentély sértetlenül vészelte át az eonok múlását.

- A templom szívébe húzódott vissza… Feketén ragyog az asztrálban és… már nem képes elrejtőzni a fürkésző tekintetek elől - mondtam tűnődve.
Az öreg egyetértően bólintott.
- Azt hiszem, már nem is akar… Tudja, hogy jövünk és felkészült a velünk való találkozásra.

Dél körül értük el a szentélyt és a keleti oldalon sikerült ráakadnunk a bejáratra. A boltívet fekete obszidiánból építették és az ősök cirkalmas írásjegyeit rótták valamennyi kőbe. Shaemus tűnődve vizsgálgatta az ábrákat. Nagy sokára szólalt csak meg:

- A múlt csak ködös emlék, a jövő pedig egy illékony káprázat. Csupán a jelen létezik számunkra és a döntések, melyeket meghozunk… Nos, talán kiszíneztem egy kicsit, de nagyjából ez az üzenetet vésték a kövekbe! – mondta az öreg mosolyogva.

- Nem érzékelsz semmilyen mágikus csapdát? – kérdezte Annabella és karcsú ujjai finoman végigsimítottak az elkopott véseteken. Kérdőn pillantott az érsekre.
- Egyelőre nem, de jobb lesz, ha óvatosan haladunk odabent. Talán az ősök egyik elfeledett kincseskamrája is itt lapul valahol, azt pedig bizonyosan nem hagyták őrizetlenül. Régen eltávoztak már e világból, ám attól a varázslataik még működhetnek!

Apró kristálygömböt kotortam elő köpenyem zsebéből és megérintettem az üvegbe karcolt ábrát. A gömb válaszolt a hívásomra és sápadt, fehér derengéssel felizzott.

- Én megyek elöl – mondtam ellentmondást nem tűrő hangon és átléptem a boltív alatt…