Amikor harmincéves voltam
Amikor harmincéves voltam
A liget tele volt rozsdás gesztenyével...
Örültem az ősznek, mert elmúlt a múltam.
Még nem görnyedtem bele semmibe,
Még nem voltam gyáva ennyire.
És akkor még csak harmincéves voltam.
Arcom nem volt komor, szenvedéssel teli,
Még volt bennem s rajtam valami emberi.
Ölelkezett az alkony a tejszínű köddel,
Mikor két tétova öreg felém csoszogott.
Pantomimjuk a mosolyt arcomra lopta,
Holdkóros pillantásukat egy lámpa felém dobta,
és nem vettem észre a két fehér botot.
Agyamban a szemtelen, ostoba kis sejtek
Gúnyolódó, csúfolódó versengésbe kezdtek.
Ők csak botladoztak, egymást támogatták.
Szerelmüket idézik most a homályos ködök,
S egy mosolyt, mely megvált a sírástól régen,
És mikor krákogok, mert sóhajtozni szégyen,
Mindig saját szánalmamba ütközök.
Harmincéves voltam. Zúgtak a jelek, az illatok,
Én nem láttam meg azt, amit megláttak a vakok.
