Gyertyák s az élet
Ülök a szobámban,
az asztalon két gyertyaszál.
Átgondolom az életem,
s nézem a két árva gyertyát.
A városra csend borul,
csak az ablakokba gyulladnak ki a fények.
Mint megannyi szentjános bogár
világítanak az éjben.
Lassan szobámba is beoson
a szürkeség.
Már csak árnyak látszanak,
mint emlékeimben a képek.
Halvány emlékek,
szépek s remények.
Mikből nem lett semmi,
csak egy fájó lélek.
Kezem mozdul,
fény villan.
A két gyertya lángra kap.
Lángnyelvek inognak,
csak életet utánoznak.
Egyik felcsap, nyújtózva ég,
míg a másik pislog,
aludni kész.
De lassan megnyugszik
az egész.
S szép lassan egyenletesen ég.
Egyszer csak összeborul
az egész.
Újat lobban, szikrát hány,
az életben szerelem talán.
Egymásba fonva ég tovább
a két árva gyertya szál.
Lángjuk együtt ég tovább,
oldalukon viaszfolyó
fut tovább.
Életben a gyermekek
így születnek éppen meg.
Sok kis apró gyöngy,
cseppek.
Asztalomra peregnek.
A két gyertya lassan fogy,
így telnek az évszakok.
Lassan el is alszanak,
csak egymásra borulnak.
Újra sötét a szobám,
de értem életem útját.
