Indián nyár
1.
A nap fénye bágyadtan süt a világra. Fák, virágok, állatok, emberek érzik a közelgő tél hideg leheletét. De még nem jött el az idő. Szívem még nem kész az elfogadásra. Szép szerelmes álmok elmúltak a nyárral, a forró napsugárral. Lelkemben már nem lángol a tűz. Nem égek a szerelem mindent elsöprő viharában. Voltak csókok, ölelések, vad éjszakák. A zöldellő buja fák alatt, virágok tengerében szerettük egymást. A csobogó patak szolgáltatott zenét szerelmünk beteljesüléséhez. Madarak vidám csicsergése kísérte boldog nevetésünk, mely végighangzott az erdőn. Megálltak az őzikék, fejüket emelve figyelték, mi ez a hang az erdő csendjében. Mi nem törődve senkivel, versenyt szálltunk a forró széllel. Pillangót kergettünk a zöldellő mezőn. Most itt ülök a patak partján, s emlékezem. Most már a fák hullajtják rám sárguló leveleiket. Gyönyörű szín kavalkád, barna, piros, néhol még zöld. Mint szivárvány, annyi szín s én ülök a közepén.
Csend honol a tájon. Az állatok készülnek a téli pihenőre. A virágok lehajtott fejjel aludni térnek. A patak is megszelídült, lassan csordogál medrében, mintha érezné, nemsokára páncél fedi.
Álmaimból langyos őszi szellő simogatása ébreszt, mintha egy finom kéz érintené arcom. Eszembe jut a fiatalság. Sok év telt el azóta. Ma már mama vagyok, gyerekekkel, unokákkal körülvéve. A tűz, mi akkor égetett, ma már csak parázs. Olyan, mint a nap, mely fejem felett világít. Tüze már gyenge, de él. Mint szívemben az emlékek. Szépek, egy életre szólók. Nem múlik el semmi. Csupán átváltozik. A szerelem szeretetté, a természet álmodóvá. De itt van, szívünkben él és szemünkben látszik.
2.
Fekszem az erdő talaján. Körülöttem sárga és piros levelek. Olyan, mintha egy színes ágyon feküdnék. A fákról arcomra hulló levelek betakarnak, mint valami takaró. Nem mozdulok, hallgatom az erdő neszét. Mellettem apró bogarak élik tiszavirág életüket. Hangyák hordják terhüket a bolyba. Kell az élelem télre. Amott egy tücsök hegedül. Ő nem érzi a tél közeledtét. Vígan muzsikál. Felettem pillangó rezegteti szárnyait. Szép színes hímporát még nem vesztette el. Játékosan libben még egy párat s továbbszáll. Nézek utána. Vajon hová szállhat?
Langyos szellő simít végig arcomon. Felnézek az égre. Már átlátok a megritkult levelek között. Az ég kékjén bárányfelhőket hajt a szél. Hol gyorsan, hol lassan úsznak a semmi felé. Szívesen szállnék velük, talán meglátnám, hol vagy, merre jársz. Emlékszel-e még?
Nem is oly rég még együtt néztük a kék eget. Akkor tűzött a nap a fejünk felett. Madarak daloltak a fák sűrűjében. Nem láttuk őket, csak kedves daluk adott aláfestést a patak csörgedezésének. Partján őzikék itták a friss vizet. Nem mozdultunk akkor sem. Egymást átölelve feküdtünk a fűben, ami akkor még üde zöld volt. Álmodtunk egy szép, örökké tartó szerelmet. S most hol vagy? Kit ölel két karod? Kinek a száját csókolod? Hová lett a tűz, a nyár, mi szívünkbe gyűjtött száz csodát? Még meleg a napsugár, de lelkembe már nem gyújt új csodát. Most magam álmodom. A szerelemről, az elmúlásról. Nincs vége, a természet csak pihenni tér. Nézem a csodát, mit az erdő a rét kínál. Már a patak sem csobog, csak csendesen csordogál. Mintha ő is érezné a változást. Felkelek, elindulok az ösvény szélén, az őzike és anyja néz utánam. A nap lebukott az ég alján. Lassan homály borítja be az erdőt. Megjelennek az első csillagok, az öreg hold is felragyog. Én lassan ballagok, az őszi erdő utánam mosolyog.
