Oly közel...
A Vég közeledik. Az erdő fái fejüket hűtik,
szívüket a hideg mardossa…
Sétám is közéjük vezet,
és szívem vélük kesereg.
Sűrű sötét utakon kanyargok,
az erdő mélabús fái közt járok,
vén tölgynek hajtom fejem,
s eltűnődök kósza életemen.
A komor mába tekintek,
s csak figyelem, hogyan száll a képzelet,
sóvárgó lényem csak itt lelhet békére,
e fa tövében, mely a nyugalom szigete.
A reményt keresvén, eddig nem találtam,
pedig ezért jártam úttalan utam,
bárhogyan is kerestem…
s lassan hiába valónak véltem gyönge létem.
Oly hamar elillant a lelkemből minden:
ami szép és jó volt, s testem
korhadt ágként az elmúlásnak behódolt…
