Amnézia

Horror / Novellák (1532 katt) Renegade
  2014.04.29.

Teljes sötétség. Ajtónyikorgás. Emlékezz!

Kinyitom a szemem, de nem sokat segít. Természetellenes homály borult a szobára. Szobára? Igazából nem is tudhatom. Inkább csak megérzés. Fejfájás. Pokoli fejfájás. Mi történik itt? Emlékezz!

A nagy, díszes ablakon keresztül látható a telihold, fénye rejtelmesen dereng át az üvegen. Akkor miért nem látok semmit? De, mégis . . . Mintha egy szekrény alakja formázódna ki a sötétségből. Nagy, kétajtós és minden bizonnyal régi. Furcsán magas. Nem, nem magas. Legalábbis nem természetellenesen. Csupán innen tűnik úgy. Ugyanis a földön fekszem, fejem oldalra fordulva. Emlékezz! Emlékeznék, de mire?

Feltápászkodok. Lassan. A fejem lüktet, szívem a fülemben dobog. Egy pillanatra megtorpanok, egyensúlyom meginog. Vakfoltok jelennek meg a látómezőmben. Várok, nem mozdulok, míg ki nem tisztul a látásom. A foltok lassan eltűnnek, mire felegyenesedem. A sarokban törött üvegeket pillantok meg, furcsa, a sötétben vérnek tetsző lé folyik belőlük lassan, de intenzíven, a földön tócsát alkotva. Emlékezz!

Nagyot szippantok a levegőbe, de nem érzek alkoholt, csupán valami szúrós, kénes szagot, amitől megerősödik a fejfájásom. Így is elég rosszul vagyok, ezért igyekszem aprókat lélegezni. Megfordulok. A szekrénnyel átellenben mintha egy ágy körvonalait látnám. Kétszemélyes, baldachinos. Legalábbis úgy tűnik. A színeket még nem tudom kivenni, de mindennek gyanúsan vörös árnyalata van. Emlékezz!

Hangok. Fura, rémisztő hangok. Padló- és ajtónyikorgás, a szél süvítése, és még valami… Valami, amit nehezen lehetne leírni. Talán a halálhörgésnek van ilyen hangj…?

Látásom még homályos, és a holdfény elég gyenge. Próbaképp teszek pár lépést. Hiba volt, újra a földön találom magam. Fájdalom nyilall a bokámba, önkéntelenül is odakapok. Harapásnyomok. Honnan tudom egyáltalán? A munkám… Azt hiszem, állatorvos vagyok. Voltam. Igen, biztos, hogy állatorvosként működtem valamikor. Mikor? Emlékezz!

Szakmámnak köszönhetően megállapítom, hogy a harapásnyomok kutyától származnak, és még frissek. Ismét felállok, és ráhelyezem a súlyom a sérült lábamra. Így, felkészülve nem fáj túlságosan. Kicsit bicegve, de ismét lépek párat. A fejem még mindig lüktet, de egyre kevésbé. Elérem a szekrényt. Kinyitom. Teljesen üres, leszámítva egy régimódi olajlámpát. Lehajolok érte, felveszem. A tartály teljesen üres. Ez sajnos nem fog fényt szolgáltatni nekem, legalábbis egyelőre biztos nem. Találnom kéne valamit, amivel meggyújthatom, és még valamit, amit meggyújthatok benne egyáltalán.

Felteszem magamnak a kérdést: miért nem villanykapcsoló után tapogatózom? Miért vagyok olyan maradi, hogy ragaszkodom ehhez az ócska lámpáshoz? A válasz rögtön megvan: ismerem ezt a helyet. Ismerem, bár nem tudom, honnan, sem azt, hogy miért. Emlékezz!
Tudom, hogy ebben a házban – vagy talán inkább kastélyt kéne mondanom – nincs áram. Hirtelen információk tömkelege világosodik meg előttem: évszámokról, nevekről, indokokról és eredményekről. Ahogy végigfutom ezeket, rájövök: szinte mindent tudok erről az épületről. 1766-ban épült egy angol gróf, bizonyos Sir Nathan Wright számára, akit ugyanebben az évben menesztettek a politikai életből. Hogy miért, azt senki sem tudja biztosan, de bizonyos körökben őrületbe fulladó kísérletekről suttognak… Az építész, aki tervezte az impozáns, erődszerű palotát egy növendék volt a Salsbury-i művészeti egyetemen. A neve John Edward Wallace. Wallace.

Az én nevem Daniel. Daniel Wallace. Emlékezz!

Emlékszem…



- Daniel, figyelj rám! – apa szigorú hangon szólt hozzám. Nem értettem, miért, hisz semmi rosszat sem tettem. Csak abba a szobába szerettem volna bemenni.
- Soha többé ne próbáld meg kinyitni ezt az ajtót! Megértetted?
- Én csak kíváncsi voltam – egy könnycsepp gördül végig az arcomon. – Nem akartam semmi rosszat.
Apa arca hirtelen meglágyul.
- Hát persze, hogy nem. De ezt az ajtót nem szabad kinyitni. Soha. Most menj szépen fel, Anya már megterített.



Pulzusom felgyorsult. Mélyeket lélegzem, patakzik rólam a verejték. Odabicegek az ágyhoz, leülök. Megpróbálom újra felidézni az emléket, de nem megy. Hol történt? Mikor? Miért?
Nagyjából hat éves lehettem. Közvetlenül nem emlékszem rá, de a fiú a jelenésben annyinak látszott. Már több mint… mint? Hány éves vagyok? Nem tudom megmondani. Persze egy csomó mást sem. Emlékezz!

A pince rakottkő falai, a felfelé vezető keskeny lépcső. Hol? Fogalmam sincs. Vagy mégis? Hirtelen egy helységnév merül fel bennem: Shrewton. A sorházak monotonitása, a fényesen zöldellő gyep…

Shrewton-ban nőttem fel. Az emlék is itt játszódott.

Hirtelen zajokra lettem figyelmes. Mintha lépések lettek volna, de lassúak és letompítottak. A hang egyre közelebbről hallatszott, és hamarosan elhaladt a szoba ajtaja előtt. Egy másik, halkabb, de folyamatosabb zajt is hallottam: mintha húztak volna valamit a fapadlón. Pupillám kitágult, a lélegzetem elakadt. Remegni kezdtem. Nem mertem semmit csinálni, csupán ültem az ágyon, és vártam. Egy. Kettő. Három… A lépések egyre távolodtak, ám biztos voltam benne, hogy még mindig a folyosóról hallom őket. Tizenhat. Tizenhét. Tizennyolc… Lépcsőfokok nyikordultak meg, majd egy súlyos test zuhant a padlóra, valószínűleg egy emelettel lejjebb. A remegésem csak nem akart alábbhagyni. Harminckilenc. Negyven… Így számoltam magamban egy percig. Majd kettőig, és így tovább. A hangok nagyjából három perc után elmúltak, ám én csak jóval ezután mertem megmozdulni. Nem tudom, miért, de már-már reflexszerűen tartok attól, ami az ajtón kívül van. Pedig logika alapján nem kellene. Hiszen ki lehet az? A portás? Takarító? Emlékezz!

Ha emlékezni nem is emlékszem, azt tudom: a kastély lakatlan. Akkor mi volt ez a zaj?
Lassan felkelek. Azt fontolgatom magamban, hogy minden veszélyre fittyet hányva kiugrom az ablakon, ám valami nem engedi. Nem a józan ész, hanem a kíváncsiság. Nem tudom, hogy és mikor kerültem ide, azt sem, hogy miért. Mi történhetett? Nem emlékszem…

Még egyszer körülnézek a szobában, de semmi újat nem fedezek fel, így hát az ajtóhoz lépek. Megállok előtte, fülemet a fára tapasztom, de nem hallok semmit. A kezem a kilincsen, de túlságosan remegek. Megpróbálom megnyugtatni magam. Nem megy. Az egész kezd olyanná válni, akár egy rossz álom. A sötéttől félek, a fájdalomtól iszonyodom, de ez más. Az érzés, ami ezekben a pillanatokban elkapott, sokkal rosszabb. Rettegés.

Egész testsúlyomat kell használnom ahhoz, hogy képes legyek kinyitni az ajtót, ám pár centi után megállok és hallgatózom: semmi. Erőt véve magamon kilépek a folyosóra. Kevésbé sötét, mint a szoba, amitől megnyugszom. Persze tudom, hogy nem sokat számít, a zsenge fény, ami a falon szabályszerűen elhelyezett gyertyatartókból ered, megnyugtat.

Egy ideig némán állok, nem tudom, merre menjek. A döntés előtti idő alatt legalább felmérem a helyzetet. A falak fura bézsszínre vannak meszelve. A rajtuk függő, egyenlő távolságban lévő képek rémisztő dolgokat ábrázolnak: sikoltozó arcokat, semmibe meredő tekinteteket, szétmarcangolt testeket. Ijesztőek, de nem gyakorolnak rám semmilyen hatást. Ebből csak arra tudok következtetni, hogy már láttam őket. De mikor? Emlékezz!

A folyosó közepén egy ablak; nagyobb, mint a szobában lévő. Lassan elbicegek odáig, közben igyekszem nem gondolni a bokámban hasogató fájdalomra. Meglepően jól sikerül; úgy látszik, a stresszhelyzetek által előidézett állapotban a fájdalom csupán másodlagos.

Ahogy kinézek az üvegen, megpillantom a holdat. Kísérteties fénye ezüstbe öltözteti az egész környéket. Amerre csak ellátok, fenyőfák merednek az ég felé. Ismét elfog az arra való kényszer, hogy egy ugrással véget vessek ennek az egésznek. Gyorsan lebeszélem magam róla, de nem kerüli el figyelmemet, hogy tekintetemmel önkéntelenül is olyan tárgyakat keresek, amelyekkel kitörhetném az ablakot.

Továbbmegyek. Igyekszek zajtalanul haladni, ám az örökké nyikorgó padlón ez elég nehéz feladat. Több ajtó mellett is elmegyek, de lelkem mélyén tudom: ugyanolyan szobák, mint amelyikből jöttem, így hát nem fordítok rájuk nagy figyelmet. Befordulok a következő sarkon. Zsákutca!

Nem, csupán a félhomályban tűnik úgy. A falhoz hasonló színű ajtó beleolvad a környezetébe. Belépek a következő helyiségbe.

Ahogy becsukódik mögöttem az ajtó, rémülten tapasztalom, hogy szinte koromsötét van. Elönt a félelem és a sötéttől való rettegés. Bármennyire is szeretném, nem tudom rávenni magam, hogy erre folytassam utam. Megfordulok, lenyomom a kilincset és, bár kezem ugyanúgy remeg, mint a pár perccel ezelőtti, feltűnően hasonló szituációban, igyekszem minél gyorsabban kinyitni az ajtót. Nem megy. Először nem esik le, mi történt, csupán egyre nagyobb erővel tolom a fát. Lassan tudatosul bennem, hogy minden erőfeszítés hiábavaló: az ajtót bezárták.

Nem tudok mit csinálni, így hát igyekszem legyűrni félelmemet, és elindulok a sötétségbe. Tapogatózva haladok, közben a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Kis híján nekimegyek egy polcnak. Kezem egy könyvet érint, és ahogy továbbhúzom, még több bőrkötéses felületet tapogatok meg. Valami könyvtárfélébe érkezhettem. Elhaladok egy szekrény mellett, de valami megragadja a figyelmem. A tetején egy gyertyatartó és egy kis dobozka van. Leveszem mindkettőt. Jól sejtettem: a doboz gyufával van tele. Megpróbálok meggyújtani egyet, de a kezem túlságosan remeg. Végül – a hatodik vagy hetedik próbálkozásra – az egyik pálcika lángra kap. Sietve meggyújtom a gyertyát. A fény gyenge, de a célnak megfelel. Innentől kezdve kicsit gyorsabban haladok annak ellenére, hogy most már a könyvek címeit is figyelem, hátha beugrik valami.

Rálépek egy mozdulatlan testre. Ahogy lehajolok, a gyertya fényében meglátom, hogy a padló tele van döglött egerekkel. Testük teljesen eltorzult, megduzzadt, szőrük teljesen elfeketedett. A látvány undorító, de megmagyarázhatatlan okokból sajnálom a rágcsálókat; mintha tudnám, mi történt volna velük. Emlékezz!

Fények… Vakfoltok…



- Doktor úr! – kiáltja egy szőke, harmincas évei elején járó, minden bizonnyal skandináv férfi. - Ezt meg kéne néznie!
- Máris megyek! – ordít vissza Dr. Wallace, majd rám néz. - Gyere te is, fiam! Szerintem Björn megoldotta.

Bólintok, elindulunk a fehér folyosón. A falak teljesen üresek, a plafonon neonlámpák világítanak beteges sárga színnel. A bemélyedésekben ajtók; nem olyanok, mint egy megszokott kórházban: mindegyik fémből készült, és felületük teljesen sima, még kilincs sincs rajtuk. Mindegyik mellett jobbra egy fémszerkezet van a falon, mely egy modern számológépre emlékeztet. (...)

Elértük a folyosó végét.

Az emlék megszakad, de ugyanolyan gyorsan folytatódik is, egy kis kieséssel.

- Neal, ezt meg kéne nézned – ismételte meg a felkérést apámnak a skandináv, akit minden bizonnyal Björnnek hívtak. – Ezeknek az egyedeknek a v2-es verziószámú csőből adagoltunk. A ketrec azonosítási száma: 000-14AB-9612-ENX.
Apám ránéz az „egyedekre”. A rágcsálók egy fémketrecben futkosnak fáradhatatlanul és hangtalanul. Szőrük teljesen fehér, szemük egy apró, fekete pont.
- Igen, és? Nem látok különbséget ezek között és a v1-gyel teszteltek között. Mind kifehéredtek és hatalmas energiamennyiségre tettek szert; de tudtuk, hogy a Szer ezt lehetővé teszi.
- Valóban, ám ha jobban megfigyeled, ezek az egerek sokkal agresszívebbek, mint a másik ketrecben lévőek – ezzel bizonytalan irányban egy másik asztal felé mutatott, majd folytatta –, valamint van valami szabályszerű abban, ahogy mozognak.
És valóban: az egerek mintha előre meghatározott irányokat követnének börtönükben.
- A gépek mit mutatnak? – kérdezi homlokráncolva édesapám.
- Épp erről akartam veled beszélni. Azt hiszem, megtaláltam a megoldást – mosolyodik el a skandináv.
- Csakugyan? – Apa szája is felfelé görbül, ám hamarosan elbizonytalanodik. – Mit is mondtál a ketrec számáról? 000-s kód?
- Nos, igen… A gépek szerint szükség volt erre az óvintézkedésre – mondja a kutató, közben félénken apámra sandít szemüvege alól.
- Az isten szerelmére, mégis miért?! Ezek egerek, Björn! Rágcsálók, nem dinoszauruszok! Nem fognak megnőni, két lábra állni és felfalni mindent, amit találnak! – Apám felháborodik, és tudom, miért: a három nullával kezdődő azonosítási szám meglehetősen ritka ebben a laboratóriumban. Ezen az eseten kívül eddig egyszer kellett használniuk, egy génkezelt rinocérosz féken tartására. Az ilyen kóddal rendelkező fémrácsok ugyanis titániumból, krómozott acélból és még számtalan más, kemény összetevőből készültek.
- Én tudom, Neal, de a számítógépek szerint ezek az állatok olyan energiamennyiségre tettek szert, ami veszélyes lehet a külvilágra nézve – mondta, majd az egerekre nézett, és bizonytalanul hozzátette: - Persze, ez nem igazán látszik rajtuk.
- Mindegy, ezen felesleges rágódni. Ha az Agy azt mondta, hogy ez szükséges, akkor felesleges vitatkozni vele – mondta a doktor hangjában egy csipetnyi gúnyos éllel. – Szóval, mik az adatok?
Björn láthatóan felderült, hogy újra témánál vannak.
- Nos, a kijelző szerint ezeknek a rágcsálóknak a testi erejük mellett az értelmi kapacitásuk is jelentősen megnőtt. Az előző, v1-es kísérletekhez képest sokkal nagyobb fejlődést mutattak. Hátborzongató kimondanom, de az eredmény majdnem olyan, mint egy kifejlett húsevőé.
Apám egy pillanatra megdöbbent, majd látszólag nyugodtan megkérdezte:
- Azt akarod mondani, hogy ez a patkány jelenleg olyan értelemmel rendelkezik, mint egy farkas?
- Nos, ez itt egy egér, és én inkább oroszlánt mondanék, de lényegében igen.
- És nem lehetetlen ez? Hiszen a rágcsálók agya sokkal kisebb, mint... az isten szerelmére, Björn, ennyi információ nem férhet el egy patkány agyában!
- A v2-es Szernek köszönhetően most már igen, ugyanis – legalábbis a látottakból ítélve – úgy tudja növelni az agykapacitást, hogy közben nem befolyásolja a térfogatot. Neal, tudod mit jelent ez? – mosolyodik el ismét a szőke férfi.
- Én... Én nem jutok szóhoz... Ha ez... Ha ez igaz, akkor... akkor... Wright...
- Pontosan. Wright egy zseni volt a receptjével. Több mint kétszáz évvel ezelőtt felfedezte a bölcsek kövét! – neveti el magát Björn. - Szó sincs semmiféle őrültségről. Ezeket az egyedeket itt hagyom a laborban, és amennyiben holnapra sem látszik rajtuk ennél több változás, folytatjuk a kísérleteket.

Hosszú kihagyás, majd még egy rövid emlék rémlik fel bennem . . .

Benyitok az ajtón. Tudom, hogy Apa megtiltotta, de ő már nincs többé. Meghalt, ahogy a többiek is.

A szobában csak egy egyszerű asztal van, rajta egy dossziéval. Régen több adat volt itt, de úgy látszik, gyerekkori csintalanságom után jobban elrejtették őket. Kinyitom a dossziét. Csupán három fénykép van benne, mindegyik nagyjából ugyanazt ábrázolja: rágcsálókat. Az első fényképen két kifehéredett, nagyra nőtt egér futkározik egy ketrecben. Emlékszem, ott voltam, amikor ez készült. A másodikon ugyanaz a két rágcsáló próbálja szétrágni a rácsokat, eredménytelenül. A harmadik kép viszont merően más. Nem csak azért, mert az egerek megdöglöttek, hanem a kinézetük miatt is: felpuffadtak, szőrük teljesen elfeketedett, bőrük több helyen kifakadt. Eltorzultak.



Kapkodva szedem a levegőt. A félelemtől kitágulnak a szemeim. Mindenre emlékszem. A laborra, a kísérletekre. Mindenre. A gróf nem a bölcsek kövét találta fel, hanem egy biológiai atombombát. Hirtelen felötlenek bennem azok a tények, melyeket megtudtunk a vegyületről apám halálát követően: a vegyület, amit Lord Nathan Wright fedezett fel a 18. században, egy időre megnöveli a testi és szellemi képességeket, ám hosszútávon a felismerhetetlenségig torzítja a testet, az alany pedig belehal a kínokba. Legalábbis az állatoknál így működött. Mikor látta, hogy a rágcsálóknak nem lett problémájuk tőle, Dr. Wallace, vagyis Apa, elvállalta, hogy rajta próbálják ki az új csodaszert, ám pár órára, hogy beszúrták az injekciót, az egerek az előbb említett módon meghaltak. Apámon is láthatóvá váltak a torzulás jelei, majd hamarosan agresszívvé és kiszámíthatatlanná vált. Végül teste és elméje teljesen eltorzult, és megtámadta az egész kutatócsoportot. Majdnem mindenkit megölt, mire beszúrtam neki a halált hozó szert. Nem tehettem mást, ő már nem Apa volt...

Később a vizsgálatok alapján kiderült, hogy a vegyület az emberekre nem hat halálos módon, csupán megsokszorozza képességeiket és már-már gépies gyilkossá alakítja őket. Sőt, felfedeztük azt is, hogy rendszeres adagolással meghosszabbíthatja az élettartamot, bizonyos következmények mellett... Noha a sejtésünk helyes, kétségtelen, hogy Lord Wright őrült volt. Sőt, nem szimplán őrült, annál rosszabb.

Léptek. Hasonlóak, mint a szobában hallottam. A terem túlsó végében ajtó nyílik. A beszökő levegő – legalábbis igyekszem rászedni magam, hogy az, mivel semmi természetfeletti dolgot nem akarok bemagyarázni magamnak - elfújja egyetlen fényforrásom, ám ennek végtelenül hálás vagyok.

Most, hogy tisztában vagyok az eseményekkel, tudom, minek köszönhetőek a hangok. Nem a portás, nem a gondnok, és nem is takarító... Illetve lehet, hogy valamikor az volt.

Reszketve hozzásimulok az egyik polchoz. Szívem olyan hangosan dobog, hogy biztos vagyok benne, elárulja elhelyezkedésem. A rémülettől ismét vakfoltok homályosítják el a látásom. Rettegek attól, ami ebben a szobában van, de már legalább tudom, mi az összefüggés köztem és e között a százszor is elátkozott épület között. Wright. Ő és az őrületének köszönhető kísérletei. A kísérletek, melyek megölték apámat és annyi más embert. A... a szörnyűség, amit véghezvitt... Amit teremtett...

A léptek olyan gyorsan elhalnak, amilyen hirtelen meghallottam őket. Forgatom a fejem, de sehol nem látok senkit – és semmit. Gyorsan elindulok...

...Ám ekkor injekció érintését érzem a nyakamon, majd egy enyhe nyomás, és nem marad semmi.

Semmi, csak a sötétség. A teljes sötétség.

Előző oldal Renegade
Vélemények a műről (eddig 2 db)