A halottak illata

Fantasy / Novellák (1362 katt) Craz
  2010.09.29.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/6 számában.

Csendben lapulok a fák között. Kezemben számszeríj, lélegzetem visszafojtva várom, hogy megérkezzen a közeledő karaván. Hogy befejezze útját, itt e vadregényes erdő kellős közepének közelében. Persze a kereskedők és a velük tartó csatlósok folytatnák útjukat tovább, még nem tudják, hogy semmi esélyük ellenem.

Egy kétszáz éves fa törzse mögül figyelem, ahogy a lent kanyargó úton feltűnnek az első szekerek, s a mellettük poroszkáló fegyveresek. Tizenötöt számolok meg belőlük, nem lesz semmi gond. Kézmozdulatokkal jelzek a többieknek, gyors bólintásokat kapok sorra válaszul. Megvárom amíg az első szekér lent egy vonalba ér velem. A csapda bezárul.

Kiszemelek magamnak egy morcona kinézetű törpét, máris száll felé a mérgezett nyilam. A kis szakállas figura a nyakához kap, ez életének legutolsó momentuma. Mire teste földet ér, már öten halottak.

Mellettem a sötét elf szélvész gyorsan varázsolja nyilait fegyvere húrjára, ahonnan mindegyik végzetes útra indul. Soha nem tudnám megtanulni ilyen sebesen használni az íjat.

Hogy ne maradjak le a gyilkolásban, félretéve a nyílpuskát két tűzgolyót lövök egy-egy páncélos harcosra. Leszakadt és szétroncsolódott testrészeik összekeverednek az út porában, mely mohón felissza a vörös vért.

Még szinte el sem kezdődött a harc, máris vége van. No persze ez nem amolyan egy az egy ellen lovagi küzdelem. Ne nevettess, ez nem az a világ…

Sorra vesszük a szekereket, a zsákmány már első pillantásra ígéretesnek tűnik. Egy ládát hoznak elém, melynek mélye aranypénzt és drágaköveket rejt. Egy másikból pedig folyadékkal teli üvegcsék kerülnek elő. Egyet kinyitok, s beleszagolok. Emlékek törnek elő…


Meztelen testedet látom, s érzem, ahogy hozzám simul. Bőrödön messze földről hozott illatszer, egy különös, utánozhatatlan, magával ragadó illat. Karjaim között tartalak, magamhoz szorítalak.

Kis szobám elszigetelődik a kinti világtól. Ez már egy külön, saját univerzum.

Kettőnké.

Csak mi létezünk. Csak egymásnak létezünk.

Ez az illat legelőször a boldogságot jelentette számomra. Az együtt töltött órákat, napokat. Amit kaptam tőled, szavakkal nem tudom visszaadni.

Később a mérhetetlen hiányérzetet, a szomorúságot, a kínt, az álnok megtagadást. A múltat, amit nem tudok visszahozni. Semmilyen varázslattal nem tudom igazán visszahozni.

A pillanatot.
Az érintésed.
Szemed tüzét.
Ölelésed.
Csókod.
Mosolyod.
Illatodat.

A halottakat egy körbe hordatom, középre lépek, s a kezemben tartott üveg tartalmát széthintem a földön fekvő emberekre, törpékre, elfekre, orkokra. A parfüm elkeveredik a szennyel, a vérrel…

Most itt állok a hullák között, és beszívom illatukat.

Behunyom a szemem és Rád gondolok.

Előző oldal Craz