Karácsonydélután (mini krimi novella)
Nem is tudom, hogy hol kezdjem, ezernyi gondolat, mondanivaló kavarog a fejemben. Szerintem legalább egyszer mindenki kipróbálta, hogy csak úgy ok nélkül kikönyököl az ablakba, és figyeli a kinti eseményeket. Ma, hosszú évek óta először én is megtettem. Bámultam a kinti forgatagot. Percenként elsuhant mindkét irányból egy-egy kocsi, nagy csörömpöléssel váltották egymást a villamosok... Fülsüketítő szirénázással elrobog egy mentőautó.
Valami történik, vagy velem, vagy a világgal, amit nézek. Tucatnyi emberek szaladgálnak, rohannak kitűzött céljuk felé, arcukon boldogság mosolya villan, egyeseknek a gondoktól homlokukon mély ráncok, mások csak úgy kifejezéstelen arccal, mint akik eltévedtek, mennek tovább.
Nem értem, mi ez, a szemem káprázik vagy az idő lassult le? A tárgyak s emberek körvonalai megnyúltak, mint üstökös csóvája ezer darabra hulltak, a hangok is furcsán eltorzultak. A körülöttem lévő világ kezd elveszni a táguló időspirál végtelen gyűrűjében.
A színek, hová lettek a színek? A szürkeség vette át a helyüket, és egyre csak távolodik minden körülöttem. Vagy mégsem! Furcsa repülésbe kezdek, egy távoli pont gyorsan közeledik. Olyan érzésem van, mint amikor régen megcsáklyáztak egy hajót a kalózok és húzzák magukhoz. Egyre kristálytisztán látom a szomszéd ház körvonalait, érdekes nem a ház, hanem annak a földszinti ablaka kezd kitisztulni előttem.
Egy alak, férfi. Nem, ketten vannak. Furcsán érzem magam, szívem a megszokottnál gyorsabban ver, fülemben érzem erőteljes dobolását. Körülöttem megszűnt minden más, csak a szomszéd ablakát látom. De mi ez, gyilkosság szemtanúja leszek? Hallani nem hallok semmit.
Őt ismerem, a tévészerelő, kezében kicsi bárd lendül a másik férfi felé, akin látszik, valamit, valakit erőteljesen leszorít, eltorzult arccal, tágra nyílt szemekkel figyeli a bárd röppályáját. Nem lehet, igaz, egy női alak bevillan, ott kuporog az asztal előtt, valamit tart a kezében. A bárd lecsap, nagy ívben fröccsen szét a vér… Vége. Testem remeg, rosszul vagyok. Remegő kézzel keresem a telefonom, tárcsázom a rendőrséget… De mi ez, hangok, boldog örömteljes kiáltások.
- Végre sikerült - halom a bárdos alak hangját.
- Igen, de nem a legtökéletesebb ütés volt részedről - válaszol a másik férfialak.
- Fiúk! A lényeg, hogy kimúlt… - A nő hangja örömteljes volt.
Hideg verejték gyöngyözik homlokomon, kezem továbbra is remeg… Az utolsó számot nem bírom megnyomni, hogy hívjam a rendőrséget. Mit tegyek? Ha megtudják, hogy láttam őket, engem is kivégeznek.
Erőt veszek magamon és újra az ablakukat nézzem. Hisztérikus sírásom röhögésbe fullad. Mindhárman felém integetnek.
