Depresszió
Nem volt jó érzés ott lenni. Kint álltunk a dohányzóban a csoporttársaimmal az üres naplemente fényében, és én hallgatok, körülöttem vidám csevej hangja száll, röpködnek ide-oda a szavak, a jobbnál jobb történetek, és hirtelen azt se tudom, hogy melyiket kapjam el, hogy hol ragadjam meg azt a bizonyos szálat, ami mentén én is be tudok kapcsolódni a társalgásba. Már volt néhány gyenge próbálkozásom, de nem tudtam felvenni velük a tempót. Energikus és törtető emberek, hangosak és a személyiségük csak úgy sugárzik, míg én megkövesedve állok közöttük, mint egy szürke kisegér.
Sokszor velük tartok ebédelni, mint valami árnyék, sunnyogva lopakodok mellettük. Egyikőjükkel véletlenül kettesben maradtam. Felfigyelt a hallgatagságomra és arra is, hogy ez nem jó nekem. Időm se volt észbe kapni, mire elkezdődött a beszélgetés.
- Ha nem teszel semmit, a dolgok nem fognak maguktól jóra fordulni. Hidd el, nem vagy egyedül a nehéz helyzeteddel, nekem se volt könnyű elindulni az úton, de mindent beleadtam, ha kellett, egy egész éjszakát végigtanultam, és most nézd meg, külföldi egyetemet végeztem, perfektül beszélek pár nyelvet, és ez nem csak szerencse kérdése, hanem kitartásé is… azóta néznek ki így a szemeim. – Kezével a sötét foltokra bökött a szeme alatt, amit eddig szinte észre se vettem, olyannyira a részévé vált. - Ha van célod az életben, akkor adj bele mindent, legyen kitartásod! Engem se támogattak, sőt, azt mondták, hogy ne tanuljak, mert az jó lesz így nekem… ráadásul pont a család!
Én csak tátogtam, mint egy bolond, de nem is tudtam volna mit mondani, hisz igaza volt…
- Azért érzed magad sokszor fáradtnak, mert belülről vagy fáradt.
Ezzel mélységesen egyetértettem.
Vége lett a napnak. Szokásos szertartásomhoz híven egy meggyújtott cigivel a kezemben hagytam el az egyetem épületét, és keserédes ízzel a számban sétáltam végig a parkban a szürke, halott gyep mellett, ahol nyáron vörös, sárga és különféle színpompás virágok díszelegtek. Átsétáltam a felüljárón, alattam épp eldübörgött egy vonat.
A többi egyetemista személytelenül suhant el mellettem, egyesek vidáman siettek az órájukra, néhányan pedig egyedül tartottak ugyanabba az irányba, mint én. Öregnek, vénségesen vénnek éreztem magam, mint aki teljesen magára maradt ebben a világban, és irigyelve figyeli a fiatalok életét nosztalgiázva a régi időkön. Minden egyes lépéssel közelebb kerültem ahhoz a szürke ürességhez, ami nemcsak a rémálmaimban, hanem az ébrenlét során is kísértett.
A sötétség legalsóbb szintjét akkor értem el, amikor hazafelé tartottam felfelé a hosszú utcánkon, ami néha olyan volt, mintha soha nem érne véget. Sokan voltak, akiknek délután kezdődött az élet. Bográcsszag csapta meg az orromat. Biztos valaki a barátaival tartott egy kis összejövetelt. Úgy éreztem magam, mintha velem az előző életemben történt volna ilyesmi. Az ég szürkülni kezdett, és a hideg szél bezavarta az embereket a házba.
Na, akkor most visszafekszek a koporsómba, és majd reggel újra életre kelek.
