Menekülés

Szépirodalom / Novellák (1167 katt) Kicsi
  2013.12.12.

A nap narancssárga korongja a távoli, ismerős dombok árnyékképei felett lebegett. Igazi nyári szombat este volt, amikor nyüzsgött az élettől az amúgy csendes kertváros. A kocsma előtt kint ültek a szokásos alkoholisták és bagóztak, mert az épületekből már kitiltották őket. A kertváros mellett egy nagy szőlősor helyezkedett el, ami végighullámzott a lankás tájon a messzeségbe. Az aranysárga napfénnyel borított dombok mögött feltűnt egy-két biciklis, vagy kiránduló.

Csak én álltam egyedül, sebzett lélekkel az utca végében tehetetlenül. Nem akartam hazamenni. Amíg kint tombolt a napsütés, amiben szinte életre keltek az utcák és vele együtt a régi jó emlékeim, addig az árnyék a mi házunkba húzódott be és csak rám várt.

Tehetetlenül álldogáltam és azon tanakodtam, hogy akkor most merre induljak el. Mégis mi célom lenne így, egyedül? Régebben sokkal könnyebb volt. Csak rácsörögtem a legjobb barátnőmre, aki nem messze lakott tőlünk, és kihívtam, így ketten gyűrtük magunk alá a végtelen utat. Tudta nagyon jól, hogy mi elől menekülök, hisz ő is ugyanabban a sötétségben élt, amikor otthon volt. Ezért őt bármikor elérhettem. De már nincs, csak az árnyéka, az emlékképe koslat utánam szüntelenül, főleg az ilyen magányos órákban.

A gyomrom kezdett görcsbe szorulni, úgyhogy el kellett indulnom. Mindegy, hova, csak valamerre. A vérvörös naplemente fénye fájdalmasan, de egyben reménykeltően folyt le a házak faláról. Mintha a saját lelkemet látnám kilapítva, széttrancsírozva, de mégis szépen.

Lassan vánszorgott az idő, közben elhaladtam a házunk előtt is. A magány fenyegetően nehezedett rám elszívva belőlem minden jót azért, hogy végül csak az sötétséget hagyja meg. Sétáltam lefelé, és mire észbe kaptam, a nap már lebukott a dombok mögé, és a kertvárost ellepte a kékes szürkeség. Végül az utcánkban megláttam egy ismerős alakot. Lassan, nyugodtan jött felém, szerintem még fel sem ismert, mert akkor biztos integetne. Egy barátom volt az. Ennél nagyobb szerencse nem is érhetett volna.

Késő éjszaka volt. Egy domb tetején álltunk. Tiszta sötétségben fürdött a táj, felettünk a csillagok ragyogtak, alattunk pedig a távoli város fényei, mintha az ég tükröződne vissza.

- Már hajnali fél kettő van. Nincs kedved hazamenni, ugye? – kérdezte.
- Miért lenne? Sokkal jobban érzem magam itt.
- Ha gondolod, többször is kijöhetünk.

Eszem ágában nem volt még hazamenni, de úgy láttam, neki sem. Úgyhogy elindultunk a keskeny, göröngyökkel teli betonúton, ami elválasztotta a hatalmas szőlősort a kietlen, gazos domboldaltól, amit már annyiszor bejártam az évek alatt. Rátértünk a szokásos ösvényünkre és a kilátó felé vettük az irányt. A sötétség lassan elnyelt minket és velünk együtt várt reménykedve, hogy a holnap talán jobb lesz.

Előző oldal Kicsi